A próza és a dráma költője

1904 július 14-én a németországi Badenweiler szanatóriumában  végleg lezárták egy beteg kórlapját. Kora: negyven év. Állampolgársága: orosz. Foglalkozása: orvos. Elhalálozásának oka: tüdőbaj.

Anton Pavlovics Csehov az emberélet útjának felén a világirodalom halhatatlanjai közé költözött.

Negyven év egy költőnek nagy idő. Addigra rendszerint megírja legnagyobb műveit, majd sietve elesik csatatéren, párbajban, vagy elviszi valami kór, netán belefullad az abszintba. Esetleg elmegy fegyver- és rabszolgakereskedőnek.

De a prózaíró, drámaszerző negyven évesen többnyire még csak irodalmi serdülő, jobb esetben éppen ostromolja a csúcsot. Az Azovi-tengeri kikötő, Taganrog szülötte azonban már huszonévesen hazája elismert, Puskin-díjas írója. Anton Pavlovics a korai babérokat termő írásait a megélhetéséért dolgozva és fárasztó tanulás közepette írta, úgy, hogy már rátámadt a később végzetes betegség is.

Testközelből ismerte tehát a küszködést és szenvedést, de ez nem volt elég neki: huszonöt évesen a fél világot átutazva elment az Orosz Birodalom hírhedt büntetőkolóniáinak is legtávolabbi és legmélyebb bugyrába, a Szahalin szigeti fegyenctelepre, s három hónap alatt feltérképezte a tízezer elítélt sorsát, életkörülményeit. Majd megfeszített munkával hónapok alatt meg is írta a szociográfia monumentális mesterművét. A Szahalin megrázó folytatása Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából és  tragikus előzménye Szolzsenyicin A Gulag szigetcsoport című örök érvényű mementójának.

Ez Anton Pavlovics egyetlen terjedelmes műve, igaz, nem szépirodalmi. Egyébként a rövidpróza utolérhetetlen mestere. A tömörség, „az elhallgatás, a ki nem mondott szavak nagy művésze” (Mohácsy Károly). És amikor kivételesen mégis hosszabban mesél, mint A 6-os számú kórterem döbbenetes történetében, akkor sem tűnik feleslegesnek egyetlen szó, egyetlen vessző sem.

Szerb Antal szerint Csehov nem éri el Dosztojevszkijt és Tolsztojt – ők ketten „az orosz irodalom értelme” –, de hanyatlást sem jelent hozzájuk képest, és megkockáztatja, hogy világirodalmilag is „a novellának, ennek a nehéz és gyönyörű műfajnak talán a legnagyobb mestere. Mintaképe Maupassant, klasszikus tömörségben el is éri a franciát, de egészen más vérmérséklet, impresszionista művész: odavetett, könnyű vonásokkal rajzol leheletszerű, elfutó és elfutásukban megrendítő dolgokat. (…) Csehov a legnagyobb mestere annak, hogy nem történik semmi. (…) Nem történik semmi, mert nem történhet semmi; állóvíz az életünk, amelyre szürke eső esik. Minden lendület elhal a félúton, szomorúak az emberek és szomorúak a tárgyak, amelyek körülveszik az ember életét, és a legszomorúbb az, hogy erre a szomorúságra nincs magyarázat, nem lehet okolni senkit és semmit, így van, és nem is lehet soha másképp.”

Drámái is hasonlóképpen „szerkezet nélküli, bánatosan elengedett alkotások, lazán egymás mellé fűzött hangulatképek, csak atmoszférájuk van, semmi más – de hangulatuk oly átütő erejű, hogy még a színházlátogató átlagközönség sem vonhatta ki magát varázsuk alól. Azóta diadalmasan járták be az egész világot; Oroszországon kívül csak jóval később hatottak. Csehov értéke általában egyre emelkedik, különösen az angol nyelvű országokban tisztelik művészetének diszkrét voltáért...”

Szerb Antal mindezt a második világháború küszöbén írja csodálatos világirodalom-történetében, s az meg is jelenik abban a Szovjet-Oroszországgal nyíltan ellenséges országban, amelyet a kultúra és a vélemény szabadságának nagy hangú, önjelölt védelmezői azóta is, ma is rendre megbélyegeznek. Nagy irodalomtörténészünk megállapításai közel száz év múltán is érvényesek, leszámítva azt az apróságot, hogy egy ideje éppen az angol nyelvű és a hozzájuk kötődő országokban nem divat tisztelni Csehovot, nem művészete diszkrét, hanem személyének orosz volta miatt. Merthogy, mi tagadás, tényleg anyanyelvén írta remekműveit, s azokban eléggé el nem ítélhető módon esendő oroszok szenvedik el a mindenkori ember megindító, hétköznapi sorsát.