Szeged vagy nem Szeged? – Vájkálás egy antológiában

Kezdjük egy kis műhelyi tűnődéssel a munkát: hogyan írjunk antológiáról? Ha az egy kötetben szereplő szerzők száma harminc körül van, a feladatot becsületesen nem, csak tisztességtelenül, avagy valami elegáns trükkel lehet megoldani. Becsületes megoldás: minden szerző kap egy bekezdésnyi gondolatot. Így a kritika (vagy recenzió) majdnem olyan hosszú lesz, mint az antológia, a kritikus a végére meghülyül a szellemi futószalag mellett (és kábé a szerzők felétől már nem hajtja a kíváncsiság, csak a rutin, tehát gondolatai ellaposodnak, így közhelyeket ír), az olvasó olvasás közben szintén megunja, francot sem fog érdekelni a nagy szakmai becsület. Elegáns trükk: ha az antológia tematikus, a kritikus a tematikáról tűnődik, meg arról, hogy melyik szerző hogyan viszonyult a témához, milyen megoldást választott annak kibontására. Na, ezzel már el lehet bíbelődni finoman, és nem köt a fölsorolás kényszere. Ám az antológiák általában egy adott év írói terméséből válogatnak, határozott téma nincs. Ilyenkor a kritikus, ha nem félti a bőrét, nekiállhat keresgélni rejtett tematikákat, vagy legalábbis tendenciákat, és valahogy önhatalmúlag (hézagos műveltségére hagyatkozva) csoportosítani a műveket. Ebből az ügy nyomozati eredményeit tekintve többnyire pofára esés lesz (vö: mégsem arra gondolt a költő), viszont menet közben roppant izgalmas a szellemi kaland. De hát jelen írás (és társai) célja avagy társadalmi hasznossága napjainkban úgysem lehet több a tűnődésre, töprengése, horribile dictu vitára inspirálásnál. Ám hitem szerint manapság ez az „úgysem lehet több” is rengeteg.

Szegedi Horizont 2024 a kényelmes, kabátzsebbe férő (bár arra még pár hónapot várni kell) kiadvány címe. Alcíme: Válogatás a Szegedhez kötődő írók, költők 2023. évi terméséből. A füszövegből megtudjuk, hogy az antológia 2017-ben látott napvilágot hagyományteremtő céllal, s szerkesztői, Bene Zoltán és Diószegi Szabó Pál azóta évente az Olvasók elé tárják a kortárs irodalom szegedi keresztmetszetét az előző évben publikált munkákból szemezgetve. Lássuk, találunk-e benne valamiféle „szegediséget” – bármi légyen is az? (Jómagam az ismert kultúrturisztikai attribútumok mellett Bene Zoltán helytörténetet és fikciót ötvöző történelmi regényeiben látok effélét.)

Találkozunk realista, dokumentarizmussal kacérkodó novellákkal. A Lajos kalapácsa bűnügyi-lélektani prózája Bátyi Zoltántól most épp Moldova jobb pillanatait juttatja eszembe a hetvenes-nyolcvanas évekből, de rokonra lelhetne bármelyik komor, szocio-hangulatú, a társadalom perifáriájáról tudósító munkában az utóbbi évtizedekből. A Hegek Bene Zoltántól a dráma- vagy forgatókönyvszerűen pörgő párbeszédek, a reális alaphelyzet mellett az elveszett vagy elrabolt csodát láttatja. Van benne valami Hajnóczi Péter és Charles Bukovski könyörtelen, ám mélységesen humánus kisprózáinak világából. Hasonlóan direkt, az amerikai beat-szerzők hidegebb hangulataival rokon Reke Balázs Tuningja, ami témáját kibonthatná afféle Mad Max-i, nitró-szagú rémálommá, ám megmarad a külvárosi benzinkút környékén, a „tízezer panelablak” pillantásában. Patócs Molnár János Idegenekje is társadalomlélektani érzékenységgel reflektál az Ukrajnából menekülők és a hazánkban szükséget látók mikrokonfliktusára: a szélesebb látószögről az olvasó tájékozottsága, illetve empátiája gondoskodik. Érdekes párhuzamba állítható ez (csuda tudja: szerkesztői lelemény vagy a gondviselés kifürkészhetetlen szándoka) Kiss László Vendégek című novellájával, csak utóbbiban a németek, majd az oroszok második világháborús „vendégsége” adja a keretet. Afféle látomásos emlékfoszlány-kergetés Domonkos Lászlótól a Csiroki, Kolozsvár, Farkas Csabától A láthatatlan lombszöcske hangja, valamint Jámborné Balog Tündétől a Homokszentgyörgy felől fújni kezd a szél. Utóbbi olyan jóízűn bánik nyelvvünkkel, hogy idézni is kellemes:

„(…) honnan is sejthettem volna, hogy groteszk kíséretükkel – kapta- és kutyafákkal, kehes Satrafával, zord Satradérccel, vénecske varjakkal, bőgő őzekkel, és a mögöttük rejtőző otthonos lidércekkel, sikoltó malacpofájú széllel, padláson kopogó kísértetekkel, dohányföldeken bőgve átszökő gőzmozdonnyal, tölgyfa-kőrisfa-nyárligetes somogyi homokvidékekkel, hol a télidő… holdakat és hót terel – örökre velem maradnak…”

Szilasi Lászlótól A Manuéla-dosszié kisregény-részletével (egy repülőgép-szerencsétlenségről szól, és valami családtörténetbe ágyazott riportnak vagy jegyzőkönyv-szerű tanúvallomásnak tűnik, de lehet akár egy monográfia része is) nehezen találom a kapcsolatot, akár csak Podmaniczky Szilárd Örök élet meg egy nap című naplórészletével. Cserébe utóbbiban szerepel az antológia egyetlen (általam megtalált) vicce. Olyasféle vicc, amit jónak ritkán, igaznak annál inkább tartunk, idézzük is:

„Két arab sejk kitikkadva ballag a sivatagban, már alig vonszolják magukat. Az egyik megtorpan.

– Te! Nem kéne ide építeni egy rohadt nagy stadiont, és elnevezni Liverpoolnak? Azt' megvennénk hozzá az egész csapatot!

– De, kurva jó ötlet! Csak előbb érjünk haza.”

Ha már humor: Sarnyai Benedek Máté Képesfél című novelláján mindenki hangosan fog röhögni, ki Karinthyt és Örkényt ismer. Ebben mindenki hasonlítani kezd mindenkire (vagy csak a két nővér egymásra?), a konfliktus pedig ilyen abszurd képekkel kényeztet:

„Anyám úgy tett, mintha minden normálisan működne, ismételgette: kinőjük! Apám viszont gyanakodott, hogy valami ragály fertőzi a családot, és már anyám is kezd úgy kinézni, mint bármelyik másik nő: »amilyen a lánya, olyan lett az anyja! – így mondta – a végén még véletlenül fogom szegény asszonyt megcsalni valakivel!«”

Az antológia záróprózája, Weiner Sennyei Tibor A gondolatról – Kerti levelek 36. című esszéje az írás, gondolkodás s egyáltalán: az emberi szellem mibenlétéről remek tűnődnivaló lesz mindazoknak, akik valóban végigolvassák a kötetet (igazából azoknak is, akik nem olvassák végig, csak őnekik pironkodniuk kell közben, hisz csaltak, mint jómagam is).

És lássuk most szegény költőket, akik nálam mindig mostoha sorsra jutnak, de ez nem az ő hibájuk, hanem az én fogyatékosságom: ahogy öregszem (vö: fiatalodom) egyre kevésbé tudok befogadni olyan verseket, amiket nem a Kaláka, a Misztrál vagy a Thy Catafalque énekel.

Egyébként valahol nyitott kapukat döngetek, hisz például Bék Timurtól a Burok azonnali megzenésítés után kiált. Érdekes, hogy bár többen írnak kötött formában, s képesek is elkapni a ritmust, mint Radnai István vagy Simon Adri, dalként mégis leginkább Veszprémi Szilveszter versei zengenek föl képzeletemben, mint VHK-féle sámánpunk, például e pár sor az Amikor elfogynak a Föld füvei címűből:

„Csak a bodzát forgathatom mesébe. / Kihasítom, szétmorzsolom, főzöm, / húsából és virágából kenek a mellkasunkra, / és nevén nevezem a tündérnagyasszonyt, / aki nem foghat a cigányok átka, / mert mindőnknél nagyon a földek tündérasszonya, / de csak néhány bodzabokrot tartott meg nekünk, (…)”

Géczi János mindhárom közölt versének sorai ellenben fennhangon szavalásért kiáltanak, nem csak az alábbiak a Panasz behajózás előttből:

„Én pedig, a jövő alkémiát / silabizáló, kire azt mondják, / jó széllel visszatér, akár a kis / vitorlával hajózó pöcsök, akár / a gigászi nagyfaszok, maradjak / velük, aki mindegyikük én vagyok.”

Sokszor találni jól idézhető, majdan szállóigévé válással kecsegtető sorokat, mint László Liza szakrális abszurdjában, a Limosban:

„milyen oltár jár nekem / annak aki éhes”

(…)

„az áldozat / te vagy/ várod ketrecedben / hogy átlátszóra kopjál / mint egy sokszor megérintett / oltár”.

Hasonló gyöngyszemekre, afféle metafizikai aranyköpésekre bukkanunk Lanczkor Gábor Zenjében:

„Az utolsó Tyrannosaurus Rex / Isten / szívében lakik.”

(…)

„A fölnyurgult csertölgyekre merőleges/ takaró alatt / majdnem mozdulatlan / apatenyér / az alvó / anya- / ölön. / Mint egy szőrszálakkal összefércelt / kettős / kis- / isten. / A házfalon túl / a sarjerdő vízszintes tölgyei.”

Izgalmas tűnődésekre ad lehetőséget – különösen a már említett Weiner Sennyei írással összevetve – az antológia egészét záró vers, Zalán Tibortól a Ha megtanulsz repülni:

„Így nem fog repülni Érkezni senkihez / Elküldetlen lesz akár egy befejezetlenül / hagyott levél A létezése megírhatatlan / Hogy a nyelv játékaiban mi létezik az nem / tudható Az is lehet hogy a nyelv sem létezik / A megnevezések így lesznek fölöslegesek – / »Ha megtanulok röpülni elviszlek magaddal«”.

Mi is lehetne most a kritikus zárszava? Maradjunk egyszerűek: atmoszférikus és katartikus perceket kívánok minden Olvasónknak, aki velünk tartva kézbe veszi ezt az antológiát. A Szegedi Horizontnak pedig kívánunk még sok boldog, tartalmas évet, valamint – Isten bocsássa meg – kicsit több „szegediséget”. Bármi légyen is az.

Szegedi Horizont, 2024. Irodalmi antológia. Somogyi Könyvtár – Szegedi Írók Társasága, Szeged, 2024.