Könyvheti ajánló 2. – Ónody Éva: A lehetetlen megkísértése

2024. június. 05. - 15:27

Könyvheti ajánlónk újabb részében Ónody Éva A lehetetlen megkísértése című emlékezőpróza-gyűjteményét ajánljuk az olvasó figyelmébe.

Ónody Éva újságíró, korábban a Pest megyei Hírlap, majd az Új Tükör munkatársa. Évek óta közli emlékező prózáját az Irodalmi Jelen hasábjain.

Magáról így ír:

„Negyedikes kisiskolás koromban kezdődött. Amikor a Kossuth Rádió fontos és nevezetes szereplője, Öveges professzor, a gyerekek nagy barátja és kedvence, folyamatosan fizikai kísérleteket végzett. Ezeket az adásokat az ötvenes évek kíváncsi hallgatói nagyon várták és hallgatták. Ugyan, van-e még, aki emlékszik rá?
Ő ugyanis, hajdanában-danában, országos pályázatot hirdetett a kisiskolásoknak, többféle tantárgyból: matematikából, fizikából, de engem a novella téma hozott lázba. A Dél-Alföld eldugott kis falujában, Almáskamaráson, a Lenin utca 9. szám alatti házunkban, nekiveselkedtem a Kis zenész témámnak. Maga a részvétel izgatott – ilyen komoly felnőttes dologban részt venni, csodás lehet! S amire álmomban sem számítottam, és elhinni sem mertem, egyszer csak bemondta a rádió, az egész ország füle hallatára, hogy Ónody Évike, negyedik osztályos tanuló, országos első díjat nyert a Kis hegedűs című novellájával. A jutalom egy nagy utazás volt, elmehettem egy csoporttal, teljesen ingyen, az Aggteleki Cseppkőbarlangba, ahová különben soha az életben el nem jutottam volna.
S még ma is őrzöm a gyöngybetűkkel írt kéziratát ennek a Kis zenésznek, aki a falu végén fáradtan leült egy fatönkre, hegedűjét szorosan átölelve, s a hideg télben, a hatalmas hóban megfagyott.

A második nagy meglepetés Battonyán ért, a Mikes Kelemen Gimnáziumban: dr. Jeney János, a bencés, azaz a tanító rendből kilépett utolsó polihisztorok egyike, imádott irodalomtanárunk és másodikos osztályfőnökünk felolvasta dolgozatomat az osztályban. S mintegy hozzá tette: Nos, gyerekeim, ilyenféleképpen kellene magyar dolgozatot írni! Ezt aztán megismételte a gími összes osztályában, még a negyedikeseknél is. Mi tagadás, a szünetekben mindenki engem nézett, és nagy zavaromban, örömömben nem is tudtam, hová legyek.
Évtizedekkel később Rózsika néni, a tanár úr megözvegyült felesége, már Budapesten, mindezt részletesebben elismételte nekem. Ő a régi szép időkben, a helyi zeneiskola zongoratanára volt, s én is nála klimpíroztam Battonyán. Szóval, ő aztán hitelesítette a már elfeledett emléket, hogy boldogságot szakasszon rám.
A harmadik meglepetést ennek a várva várt kötetemnek a szerkesztője tudatosította – aki egyben az Irodalmi Jelen nagy mecénása és tulajdonos főszerkesztője – amikor megkérdezte: tulajdonképpen milyen újságírói, vagy íróiskolát is végeztem én? Nos, ekkor ébredtem rá a puszta tényre, ami nem élt addig a tudatomban:
– Semmilyet – feleltem neki. – Mindez születési hibám.”

(Részletes önéletrajza a szerző honlapján olvasható.)

Az Irodalmi Jelenben közölt írások most kötetben is megjelentek A lehetetlen megkísértése címmel, melyhez Böszörményi Zoltán írt ajánlót.

Böszörményi Zoltán

Parázs itt minden szó

A görög filozófusok azt tartották, hogy az emlékezés nem más, mint a megismerés. De hogyan tudjunk másvalakit megismerni, ha nem ismerjük önmagunkat, a bennünk rejlő mítoszokat, a felidézhető, tudatunk merevlemezéről újra előhívható történéseket, életfoszlányokat? „Ha valaki nem tud megközelíteni valamit az élményei révén, akkor nincs is füle hozzá” – írja Nietzsche az Ecce homóban.

Ónody Éva irodalmi szociográfiáiban éppen életélményei révén közelíti meg családtörténeti emlékeit, a múltból hozza vissza a mi mostani valóságunkba mindazt, amit fontosnak, relevánsnak, elmondhatónak tart. Mindig van, amit újra láthatóvá kell tenni, új harci eszközökkel felszerelni. Az emlékezés, ha a tudat mélyéről jön, tele van sziporkával, színnel, látvánnyal, érzelemmel, indulattal.

A lehetetlen megkísértésében a szerző önmagával, múltjával néz szembe, tükröket állít a lepergett élet filmkockáinak, vajúdva hozza a felszínre a lélekbe markoló családi események történéseit, a kunágotai lila mákföldek igézetét, a történelem viharában darabokra tépett tájat, a trianoni tragédiában megkeseredett sorsú embereket, akik a megcsonkított ország viharsarkában próbáltak új értelmet találni életüknek.

Kunágota a Dél-Alföldön, a Kiskunságban fekszik, a helységet a tizenötödik században, azaz 1463-ban kelt oklevél jegyzi, amelyet a legenda szerint a kun vezér lányáról, Ágotáról neveztek el. Máris mitikus világba lépünk, hiszen Móra Ferenc régészként Attila sírja után kutatott, de 1925-ben honfoglalás kori lovas sírokra bukkant. Ezen a környéken, Almáskamaráson élt az Ónody család, innen, erről a szomorú történelemmel átitatott lélegző tájról indul útnak szerzőnk is, hogy az évek sodrásában megszeresse és megírja az ország nagyjaival való találkozását, kicsit visszahozza őket.

A Kossuth-díjasok kis arcképcsarnoka korántsem teljes, hiszen a Jancsó Adrienne művésznővel, Nagy Gáspár költővel, Szántó Piroska festőművésznővel, Gross Arnold képzőművésszel, Kő Pál szobrászművésszel, Makovecz Imre építésszel felelevenített beszélgetések, történések, fotók, levelezések az időből elragadott riportpillanatok nemcsak róluk, munkájukról, sikereikről, be nem teljesült álmaikról szólnak, de mindenik esetben az alkotó magyar emberről. Parázs itt minden szó, a lélek húrjain, a gondolat színpadán játszanak, akiket Ónody Éva megszólít, és szívébe zár.

De van ebben a kötetben további meglepetés is. László Gyula Széchenyi-díjas régészprofesszor, képzőművész, Nagy Olga író, folklorista, Magay Dániel olimpikon kardvívó, Domahidy András Ausztráliában élő magyar író, Tollas Tibor költő, a Münchenben évtizedekig megjelenő Nemzetőr irodalmi lap főszerkesztője szólal meg a kötet lapjain. Az Erkel család tagjairól készült portré, Erkel Ferenc leszármazottjainak vallomása, kötődésük a zenéhez érdekfeszítő, léleképítő írói teljesítmény.

Az írás mozgás is egyben. Bár a mozgás fel nem osztható lendületekből áll, a pillanatok pillanatokat szülnek, ám ezek sem oszthatóak. Tehát az idő nemcsak megállíthatatlan, hanem oszthatatlan is. Úgy hömpölyög át a mindenségen, mint áradáskor egy dél-amerikai folyó, mely magával sodor mindent, ami az útjába kerül.

Az emberi élet is ilyen.

Bizonyíték erre Ónody Éva mostani könyve.