Könyvheti ajánló 7. – Szakács István Péter: Boszorkánykör

Könyvheti ajánlósorozatunk újabb részében Szakács István Péter Boszorkánykör című prózakötetére hívjuk fel az olvasó figyelmét.

Első írását az Igaz Szó közölte 1982-ben. Novellákkal szerepelt az Erdélyi dekameron, az Erdélyi Szép Szó, a Lassított lónézés és az Újabb erdélyi elbeszélők című antológiákban. 1990–93 között az Ablak című folyóirat társszerkesztője volt, 2004–2007 között a Székelyudvarhelyen megjelenő Polgári Élet belső munkatársa, majd néhány hónapig főszerkesztője. Rendszeresen publikál az Irodalmi Jelenben.

1994-ben a Látó-nívódíját, 1998-ban az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány novellapályázatának III. díját, 2000-ben esszépályázatának III. díját nyerte el. 2002-ben Székelyudvarhely városa Pro Urbe-díjjal tüntette ki. 2004-ben megkapta a Kráter Könyvkiadó Wass Albert-díját az író perével kapcsolatos kutatásaiért.

Zsebművészet. Karcok című kötete 2021-ben jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában.

Legfrissebb prózakötete, a Boszorkánykör a Magyar PEN Club kiadásában látott napvilágot az idei Ünnepi Könyvhétre.

A kötetről

A Boszorkánykör Tizenhat rövidebb, hosszabb történet. Novella, elbeszélés. Magányról és szerelemről, öregedésről és kiszolgáltatottságról, csalódásról és hinni akarásról, kallódásról és keresésről. A hiány megéléséről és a teljesség igézetéről. Álom, vágy és emlékezés titokzatos alkímiájáról. Hőseik nyugtalanító kérdésekre keresik a választ. Szilárdulhat-e az illúzió kézzelfogható valósággá? S fordítva: a valóságról kiderülhet-e, hogy szétillanó káprázat csupán? Működik-e gondviselés, vagy ki vagyunk szolgáltatva egy kiismerhetetlen bűvész kényének-kedvének? S ami talán a legfontosabb: ki lehet-e, ki tudunk-e törni a körénk vont boszorkánykörből, hogy létünket értelmes élettel teljesítsük be?

A lány

A tükör elé áll, illegeti magát fehér ruhájában, nézi azt a másik arcot benne. Azok a nagy, szürke szemek őt figyelik. Olyanok, akár a tó kint, az erdő alatti mélyedésben. Néha titkok zöldes fényei rezdülnek át a pupillákon. Mint amikor a fák közül kilopózó szellő végigoson a víztükrön. Ott szokott találkozni vele. De ma kivételesen ő jött el hozzá. Amikor benyitott az ajtón, már érezte a jelenlétét. Alakja a könyvesszekrény üveglapján fénylett, s amint bennebb lépett, árnyéka a parkettre vetült. S most itt van előtte, karnyújtásnyira tőle. Akár meg is érinthetné, de fél, hogy akkor örökre eltűnik, s nem lesz többé, akinek őszintén elmondhat mindent. Még azt is, amit a világ összes kincséért sem merne máskülönben szavakba foglalni. Róla azonban nem szabad beszélni. Még Andinak sem. Megígérte. Ez a kettejük titka. Andi a legjobb barátnője. Hetedikes, akárcsak ő, de az A-ba jár, a harmadik emeleten. Az osztályukból ellátni a háztetők és templomtornyok fölött húzódó erdős domboldalig. A tó ugyan nem látszik az ablakból, ő azonban biztosan tudja, hogy ott van. Délutánonként el szokott menni Andiékhoz. Szép, nagy házuk van a Rózsa utca végében. A kertjük leér a folyóig. Andi apja orvos, sok a betege, csak estefelé szokott hazamenni. Az anyja meg naphosszat az áruházakban bolyong. Andi szobája az emeleten van. Akkora, mint az ő három szobájuk együtt a tömbházlakásban. Zenét hallgatnak, filmet néznek, órák hosszat képesek cseverészni. Valahogy mindig Márkra terelődik a szó. Olyan az a srác, mint egy csavargó angyal. Az arca borzongatóan szép, mintha valami szörnyű titok rejtőzne a finom és szabályos vonások mögött. S ahogy a homlokába hulló fekete haját kisimítja! Az a gyors, könnyed, határozott mozdulat egyszerűen megőrjíti. Persze Andi is bele van zúgva. A fiú azonban rájuk sem néz. Öt évvel nagyobb náluk, az idén érettségizik. Már borotválkozik. Pár hónappal ezelőtt szakállat növesztett, de Bolha bá, a diri kiakadt, s le kellett vágatnia. Meg cigizik is. Dunhillt szív. Meglesték az asztalosműhely mögött. A felsősök ott cigiznek. A fal kiszögellése miatt nem látni be oda a térfigyelő kamerával. Andi azt mondta, bármit megtenne, ha a srác egyszer lesmárolná. Már két hete ennek. Ő csak hallgatott, miközben Andi fantáziálgatott. Még képzeletben sem akar osztozni vele Márkon. A barátságnak is megvannak a határai. Azon az éjjelen Márkkal álmodott. Először, amióta róla ábrándozik. Olyan valóságosnak tűnt az egész, hogy amikor fölébredt, a csalódástól sírva fakadt. Nagyszünet volt. Márk ott állt egyedül a műhely mögött, hátát a falnak támasztva cigizett. Sötétkék farmer és fekete bőrdzseki volt rajta, a lábán sárga Pepe Jeans cipő. Szia, Márk, mizújs, nézett föl rá. A hangja könnyed volt, természetes. Olyan magától értetődő volt, hogy a fiút csak így egyszerűen leszólítja. Márk tűnődve nézte, majd eldobta a cigit. A szeme sarkából még látta, amint fénylő ívben a földre hull. Aztán lehunyta a szemét. A szivárványosan lüktető félhomályban a fiú dohányillata lágyan körüllengte. Olyan jó lett volna örökre így maradni! Aztán a fiú anélkül, hogy a kezével hozzáért volna, megcsókolta. Neki pedig egyszeriben kiment a lábából az erő, s ha Márk nem ragadja derékon, a gyepre zuhan, a parázsló cigi mellé. Ekkor ébredt fel. Sokáig szipogott még az ágyban, le-lehunyta a szemét, hátha visszatérhetne az álmába, a fiú erős, védelmező karjai közé. Másnap aztán már nem bírta tovább s délután kiment a tóhoz. Napos tavaszi idő volt. Az orrát birizgálta a virágpor, a szeme könnybe lábadt, de nem törődött vele. A szép fiatal nő már várta. Ott állt a vízparton. Hosszú, vörös ruhája lágyan fodrozódott a fák közül kiosonó szellőben. Éjjel Márkkal álmodtam, nézett a nagy, szürke szemekbe. Tudom, mondta a másik, megcsókolt, de mielőtt visszacsókolhattad volna, felébredtél. Igen, hajtotta le a fejét. A víztükör zöldes fodrozódását nézte, s boldog volt, hogy a másik tud az álmáról. Egészen benedvesedtél tőle, nézte gyengéden a fiatal nő, ilyen nedves még sosem voltál. Látszott a lepedőn a nyoma, válaszolt tűzben égő arccal, reggel ki kellett mosnom, mielőtt iskolába mentem. Ne szégyenkezz miatta, mosolyodott el a másik, a szerelemmel jár ez is. A szerelemmel, visszhangozta repeső örömmel, s rohanni kezdett a város felé, vissza szűk és sivár tömbházlakásukba. Az anyja már biztosan ott áll az ablak előtt, csontos válla előregörbül, amint a piszkos üveglapon át kifelé bámul, mintha még mindig várna valakire. Igen, már két hete múlt ennek. Azóta nem volt kint a tónál, s attól félt, haragudni fog rá a szép fiatal nő, hogy így elhanyagolta, de most, hogy eljött hozzá, haragnak nyoma sincs az arcán. Gyengéden, bátorítóan mosolyog rá. Olyan a ruhád, mint az enyém, csak a színe más, szólal meg aztán. Nagyanya varrta, válaszolja alig hallhatóan, ez volt az utolsó munkája. Ugye milyen szép? Olyan könnyű, mintha semmi sem volna rajtam. Nézd csak! Táncolni kezd a tükör előtt, s közben tágra nyílt szemmel figyeli, mint nézi őt a másik. Egyre gyorsabban mozog a vérében lüktető vad ritmusra. Meztelen talpa épp csak érinti a hűs parkettát. Könnyű ruhája szárnyként örvénylik körülötte. A tükör helyén már csak fénylő foltot lát. Villanó ürességet. Káprázó semmit. Aztán lassulni kezd a mozgása. Az örvénylő forróság elillan belőle. Még egy-két tétova lépés, és inogva megáll. Ruhája újból a testéhez simul. A semmiből előbukkan a tükör. Alacsony, vékonyka kamaszlányt lát benne. Mezítláb van, fehér ruhácskáján átderengenek testének szögletes idomai. Lehajtja a fejét, lassan, hitetlenkedve néz végig magán. Vézna, aprócska teste kitelt, megnyúlt, megszépült. Kész nővé vált abban a bűvös körforgásban. Egészen közel hajol a tükörhöz. Látni akarja benne, hogy valóban olyan szép-e az arca, mint képzeli. A fénylő felületen azonban csak a kócos kamaszlány félkész arcvonásai, szétkenődött álmai látszanak. Lázas izgalom keríti hatalmába. Ilyen szűknek még soha nem érezte a lakást. Elkapja tekintetét az üveglapba fagyott lánykáról, leszalad a lépcsőn, végigrohan a keskeny, visszhangos utcákon. A járókelők döbbenten fordulnak meg utána, bolond lány, kiabálják, hova rohansz így, de ő nem törődik velük. Zihálva lélegzik. Mire kiér a tóhoz, már alig jut levegőhöz. Megáll, kifújja magát, s a zölden csillámló víztükör fölé hajol. A tó hűs, erdőillatú lehelete végigsimít a bőrén. Nézi, nézi magát benne. Lassan megnyugszik. Aztán feláll, s az alant szürkéllő város felé fordul. Vár. Hosszú vörös ruhája lágyan fodrozódik a tavaszi szélben.

Kapcsolódó anyagok

Szakács István Péter: Jó szex, olcsón

Szakács István Péter: Kémek réme

Szakács István Péter: Képtelen kívánság