Ifjú szeretőm

Ifjú szeretőm van.

Kettő.

Az egyik nagyon profi. Mindig pontosan tudja, mit kell tennie egy nővel. Egy perc alatt kihámoz a legtrükkösebb ruhából is. Mintha egy vásott kölyök titokban rávetné magát az idejekorán meglelt, ám valaki másnak szánt, gondosan becsomagolt karácsonyi ajándékra. A keze a legnagyobb természetességgel, tekergőző angolnaként kúszik végig rajtam. Úgy csókol, ahogy még senki. Lágyan cirógatja a vállam, de határozott, követelőző mozdulatokkal ragad meg. Egyből a lényegre tér.

A másik még sohasem volt nővel. Hozzám sem mer érni. (Szó szerint!) Ahogy a karjaimba zárom, minden egyes izma megfeszül. Felnőttesen kidolgozott izmok duzzadnak, elvégre élsportoló. Bámulatos az önfegyelme, rezzenéstelenül áll. Egy görög félisten márványszobrára emlékeztet. Alig érem fel, lábujjhegyen nyújtózkodok. Ő kiszáradt torokkal, rekedtesen kérdezget. Nagyon igyekszik a megfelelő technikával viszonozni a csókjaimat, mintha egy jól megszerkesztett tornagyakorlatot mutatna be.

Soha nem tesz semmit az engedélyem nélkül. Nem érti, miért nem akartam találkozni vele. Nem értem, miért akart találkozni velem. Mi az Istent akar egy jóval idősebb nőtől? Hiszen a fiam lehetne! Hiszen konkrétan egyidős a felnőtt fiammal! Én éppen kétszer annyi idős voltam, mint ő, amikor először rám írt.

Írt? Az még csak hagyján... De le is vetkőzött! Aztán rögvest át is küldte a meztelen fotóit, és reszketve várta a válaszom. De eleinte meg sem néztem. Nagyon nem érdekelt egy „izmos szépfiú”, ahogy a társkeresőn hirdette magát.

De annyira jó volt, hogy folyton üzengetett!

„Nem tetszett?”

„Miért nem korodbeliekkel foglalkozol?”

„Kislányok! Csak egy érett nő lehet rá méltó!”

„S erre a mai lányok ugranak?”

„Senkinek nem küldözgetek ilyeneket. Csak neked. Bármikor, ha kérsz.”

„Mégis mit akarsz ezzel elérni? Miért tárgyiasítod magad? Ennél ezerszer többet érsz!”

„Mikor találkozhatunk?”

„Csak lassan a testtel! Sok a hal az óceánban! Keress másikat! Nekem már van valakim...”

„De én Téged akarlak! Nagyon vágyom már rád...”

„Anyukád szívrohamot kapna! Mondjuk az a valakim inkább csak barát. Igaz, hallani, mennyire izgatott lesz, ha beszélek vele... De most válik. Egy érzelmi roncs. Nem alkalmas semmire sem. Ő valójában még csak nem is a szeretőm.”

„És lehetnék én az?”

„Micsoda?”

„A szeretőd! Megtisztelnél.”

„Hát, azért már az is megtörtént...”

„?”

„Néha le is fekszünk. Te lefeküdtél-e egyáltalán már valakivel?”

„Nem, sajnos.”

„S meddig jutottál?”

„Sajnos még csak a csókolózásig. Szóval, hogy döntöttél?”

„Hááát... A képeid lenyűgözőek. Kész férfi vagy... De nem érek rá most csevegni. A kislányomat kell altatni. Később térjünk vissza egymásra...”

„Á, á! Most beszéljük meg! Dönts most!”

„Miben?"

„Akarsz találkozni, vagy nem?”

„Akarok!”

És így ment ez jó két hónapig. Pedzegettem, hogy vannak nálam jóval tapasztaltabb, igazi profi kislányok erre a célra. Elmagyaráztam, hogy mi ennek a menete: telefon, kávé, séta, mozi, lakás. Hogy nézzen már meg előbb a valóságban. Hogy nem kell elsietni. Sokszor megbeszéltük, hogy felhív. De ezt ő halogatta. Ha ráírtam, azonnal elolvasta. Azonnal válaszolt.

Mindig késve válaszolt a másik. Mindig kivárt, mielőtt írt. Mindig egyszerre jutottam eszükbe. Percnyi különbséggel jöttek az üzenetek. Mindig ugyanazon a napon akartak találkozni. Mindig ráért az első, ha randizni akartam, de soha nem jött össze a másikkal valahogy. Hol nekem jött közbe egy sürgős munka, hol neki kellett segítenie a nagypapájának.

Aztán mégis találkoztunk. Eleinte távolról fürkészett, az arcába omló, aranyszőke tincsek alól félszegen kémlelő, acélkék szemekkel. Hozzám lépett, és udvarias társalgásba kezdtünk. Rekkenő hőség volt. Felajánlott egy limonádét, amit jó előre behűtött. Már az albérletben reszkető kezekkel bontotta a palackot, és a szétszóródó jégkockák zabolátlanul gurultak szét a padlón. Lassan közelebb léptem hozzá. Hirtelen teljesen megváltozott. Fekete lett a szeme. Annyira kitágultak a pupillái, hogy a szembogara óriási, egészen fekete, csillogó tükrében a saját arcom láttam viszont.

Utána, este, újra írt nekem:

„Neked is... jó volt?”

„Minden perc.”

„Sokszor szeretnék még veled lenni.”

„Gondoltál-e már rá, milyen lenne, ha látnál engem a másikkal? Elleshetnél egy-két trükköt. Tudod, csak mintha egy szexfilmből tanulnál...”

„Hogy érted? Hát, ha szeretnél olyat, hogy két pasival, érted megtenném azt is!”

„Nyugi, csak az érdekel, mennyire vagy perverz.”

„Nem vagyok, de te látom eléggé...”

„Á, csak teszteltelek. Miért kéne mindenbe belemenni?”

„Jó szeretőd akarok lenni...”

A szeretőm! Ki akart itt szeretőt? Én mindig is egy barátra vágytam. Valakire, aki meghallgat, aki megnyílik, minden élvhajhász hátsó szándék nélkül. A profi szépfiú nagyon jól tudta ezt. Találkozom is rendszeresen vele, még mindig.

Mindig próbáltam vele megbeszélni, hogy a helyzet változott. Hogy inkább már tényleg csak tiszta barátság legyen. Mindig belém fojtotta a szót. Mindig ígérgette, hogy majd utána, tiszta fejjel beszélhetünk. Ha pár hét után újra kettesben lehettünk, tényleg nem bírt két összefüggő, értelmes mondatot elmondani, amíg meg nem kapott. Egészen megszállott, ösztönös lénnyé vált. Más tudatállapotba került, csak egy dologra tudott gondolni. Kényszeresen haladt a rutinosan előjövő, megszokott koreográfia lépései mentén, ahogy egy kőkeményre száradt keréknyomba zökken vissza folyton a földúton az autó.

Tehát hiába hoztam mindig fel, hogy bűntudatom van, a dolog csak megtörtént. Soha nem is titkoltam. Sőt részletesen beszámoltam róla, hogy milyen lehengerlően profi szerető a másik. Órákon át cseteltem vele, egyre ezt ecseteltem. Hogy mennyit tanultam tőle! Hogy meg kéne próbálnunk ugyanúgy csinálni. Soha nem mondta el az élsportoló, hogy ez mennyire zavarja.

Az egyik mindig pontosan azt mondta, amit hallani akarok. A másik soha nem beszélt magáról, a mindennapjairól, az érzéseiről. De sohasem hagyott cserben, meghallgatott. Jó sokáig. Aztán egyszer csak nem válaszolt. Hiába kérdezgettem, hiába sértegettem. Hiába fenyegettem. Hat hét eltelt így. Semmi válasz.

Aztán megírta, hogy inkább ne folytassuk. Azóta sok-sok hónap múlt el. Mardosott a bűntudat, hogy kegyetlenül bántam vele, s azért nem áll már velem szóba. Az igazság csak tegnap derült ki. Anyukája tiltotta meg.

De ő azóta sem volt más nővel.

Pár év múlva elvégzi az egyetemet, ott azért egy igazi, rendes barátnője is csak lesz hamarosan. Megházasodik, saját családja lesz. Elfelejti az egészet.

Én nem felejtem el. Soha.