Káposztapálinka metafizikával a festői Ernyicsén

„Maga a szövegszerkezet olyan, mintha a szerző eltökélte volna, hogy mindenképpen ki fogja zökkenteni olvasóját a hagyományos olvasási szokásaiból, ám ezzel a stílusértékből nem veszít, sőt, az abszurd irodalmi újrafelhasználásáról is beszélhetünk. Tudatosan és szisztematikusan építkezik, a szövegketrecükben mozgó alakoknak épp csak felcsillantva a lehetőségeket.”

Első kötetes szerzők szárnypróbálgatásaival találkozni mindig izgalmas pillanat. Még szenvedélyesek, még örömből írnak, és minden mondattal igyekeznek kinyerni a maximumot abból a világból, amit csak ők látnak.

Sarnyai Benedek: Elfeledték magukat című kötetében eredeti és friss hanggal találkozunk, melyet sajátos lendület és páratlan mesélőképesség tesz még élvezetesebbé. A szerző tud abszurdul, ért szürreálul is, sőt, a mágikus koncepciók ábrázolásai sem esnek nehezére; úgy használja a nyelvet, mint egy jól bejáratott-befújt klarinétot, melyből a hozzáértő zenész több szólamban képes előcsalogatni a megfelelő szimfóniákat. Perspektíváit az abszurd nem nyomja el, a cselekmény érthető marad, így egy érdekes mikroközösségbe kapunk betekintést. Az irodalmi igényességhez érett eszköztár társul, és a hagyományos falutéma (mint örök toposz) megfestése közben az ízes vidéki miliő bemutatása sem marad el. Az átlagfalvakban minden lelassul, már-már kiszámíthatóan áttetszővé válik, és így Ernyicse is a köztes lét egyfajta allegóriája.

„Hunya tisztelendő jól ismerte az ernyicseieket. Egyes pletykák szerint mind a négyezer lakost név szerint. – Ha arra kérik őt, még ábécérendben is felsorol mindenkit – mondta Kapory Oszkár a hivatali asztala mögött. – Ha egyszer elfelejteném valamelyik nevem, csakis nála kérdeznék utána!
– Maradjunk meg ebben: ha elém tesznek egy ábécérendbe szedett listát, egyenként meg tudom mondani, melyik névnek hogy néz ki a gazdája – mondta mosolyogva Hunya a parókián, mikor meghallotta Kapory ötletét. – Nincs ezen mit csodálkozni. Két dolgot kellett csak magolnom az életben: az ernyicseiek búját-baját és a Bibliát. Különbség annyi, hogy ha az utóbbiban tévednék, azt senki nem venné észre.”

A szerző („íróévben számolva”) viszonylag fiatal, ’98-as születésű, így dicsérendő, hogy nem valami túlírt, követhetetlen, utánzatízű, fárasztó sci-fivel kínál meg minket, hanem a jól bevált és elnyűhetetlen receptet veszi elő: a vidéki életet. Egy falu különös lüktetéséről tudósít, némi időcsuszamlással megbolondítva – mindez kiegészülve a szereplők létkételyeivel és egzisztenciális válságaival. Az identitáskeresés („Abban eddig sem voltunk biztosak, hogy magyarok lennénk-e. De úgy, hogy nem tudni, van-e mellettünk Románia: sokan abban sem biztosak, hogy ők nem románok.”) észbontóan, mégis könnyen emészthetően vegyül a hatásosan elszórt, finom felépítésű groteszk elemekkel, valamint a dimenzióhasító geopolitikai utalásokkal. Egy sehova se tartozó, magára maradt faluban bizony elszállhat a józan ész, amikor feltárul pár alternatív valóság („A négydimenziós térből is ki lehet metszeni több háromdimenzióst. Attól függ, melyik irányt takarjuk le.”) és olyankor előkerülhetnek a nagy tervek is („Rászakadunk a világra!”).

A falu határában álló, megkerülhetetlen tölgyfáról is („A tölgyfa amilyen magas, olyan széles volt: a madár is éhen pusztulna, mire átrepüli”) sejthető, hogy fantáziavidéken járunk, ahol alakváltó gyerekek felbukkanása sem kizárt, ha pedig a szúnyogexportból visszamaradt rovarokból szúnyogpálinka lesz, akkor fecskesült dukál hozzá.

Bár a külön címekkel ellátott írások összefüggnek, mégis úgy tűnhet, mintha a kötet novellákra lenne osztva. A káposztalé is mint visszatérő motívum összeköti a történéseket, csakúgy, mint a Tengernagy presszó, ami afféle operatív központ, stratégiai tárgyaló- és pletykacsere hely, ahol a káposztapálinka fogyasztásának rítusa is rendre megtörténik. Úgy tűnik, a szerző behatóan ismeri a hasonló búfelejtők atmoszféráját, csakúgy, mint az ott zajló vehemens tereferék hangulatingadozásait – ám ebben az esetben a kocsmai beszélgetésekbe metafizikai tanakodások is vegyülnek, egyedi ízzel gazdagítva a dialógfolyamot.

„Nem az idő kis egységei, mint a másodperc vagy a pillanat folytak egybe, hanem a nagyok. Olyan ez, mint a kontinuumszámok halmaza: nem tudnék mondani az ernyicsei időszámításban két olyan egymást követő évet, hónapot, amelyek között ne érzékelnénk egy harmadikat.”

Habár megvan a saját belső logikája e fura kis településnek, mégis akadnak kérdések, amikhez a szerző nem ad túl sok megoldókulcsot. A szereplők is több dimenzióban mozognak, de kettőben biztosan. A karakterek jellemzése nem túl mély, emiatt képregényszerű figuráknak tűnnek – talán éppen azért, hogy egy kis borzongató hiányérzést keltsenek az olvasóban. Merthogy a becsületes olvasó próbálja tisztességesen dekódolni a metafizikai eszmecseréket, de nincs könnyű dolga, mert a létezésükben is gyakran kételkedő helybeliek rendesen feladják a töprengeni valót: kiderül, hogy errefelé nem ismerik pontosan az időt, nem tudják, hány évből állt eddig és hányból fog az új polgármesterrel, ezért azt sem tudják, hogy mekkora szeletében élnek biztosan a román határnál, és mekkora szeletében biztosan nem. Jobb híján próbálják az ismert halmazból vett valószínűségekkel kitömni a pillanatnyi lyukakat az idő hasadékain. Mivel eddig mindenki a régi polgármesterhez igazította az idejét, új időszámításon morfondíroznak.

Annyit megtudunk, hogy Ernyicse valamikor Magyarország része volt, de most Románia jelenti az egyetlen kapcsolatot a külvilággal – sőt, a helyi tisztelendő úr úgy tartja, hogy aki nem Románia felől érkezik Ernyicsére, csak boszorkány lehet. S ebben a kitekert létállapotban nyugodtan lehet a légycsapót szúnyogcsapóként használni, ahogy ez oldalakon meg is történik.

„Kapory az ernyicseiek szeme láttára átnyúlt a határon: mikor visszahúzta a kezét, egy román feliratú tábla volt benne. A régi lóügyletek miatt Sandal Balázs beszélt Ernyicsén a legjobban románul: őt kellett előrángatni a fordításhoz. Állítása szerint a tábla egy olajfúrótoronyról származhatott, Ploiești környékéről.”

Maga a szövegszerkezet olyan, mintha a szerző eltökélte volna, hogy mindenképpen ki fogja zökkenteni olvasóját a hagyományos olvasási szokásaiból, ám ezzel a stílusértékből nem veszít, sőt, az abszurd irodalmi újrafelhasználásáról is beszélhetünk. Tudatosan és szisztematikusan építkezik, a szövegketrecükben mozgó alakoknak épp csak felcsillantva a lehetőségeket. Talán elárulható, hogy a kötet megoldással, szép, kerek lezárással nem kecsegtet, hanem ernyicsei életképekkel búcsúzik. A zárótanulságot pedig ki más is foglalhatná össze a legtömörebben, mint Karagoly, a presszótulaj: „Előbb felejtkezünk el magunkról, mint a másik dolgáról.”

Sarnyai Benedek: Elfeledték magukat. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2024.