„A progresszió Isten ostora”

Harminc évvel ezelőtt, egy nappal nyolcvanegyedik születésnapja előtt hunyt el a modernitás legnagyobb és legkönyörtelenebb kritikusa.

„Vannak írók, akik mintha a semmiből léptek volna elő. Akik előre nem láthatóan támadnak számukra idegen környezetből, semmitől és senkitől sem előkészítve, előzmények, besorolásukat megkönnyítő tulajdonságok és ismertetőjegyek nélkül. Excentrikusak, kényelmetlenek, szabálytalanok; osztályozhatatlanok és összetéveszthetetlenek. Annak alapján, ahogyan és amit ír, Nicolás Gómez Dávila kétségtelenül közülük való.”

Így jellemezte a nagy kolumbiait életművének egyik legjobb ismerője, Franco Volpi olasz filozófus. Ugyanő három szóban foglalta össze az általa „Isten magányosá”-nak nevezett gondolatvirtuóz életét: „Született, írt, meghalt.” De még eme antik tömörségű epitáfiumnak is valójában csak a középső igéje releváns: „Írt.”

A rendkívüli műveltségű kolumbiai gondolkodó életműve fél évszázad alatt írt több ezer aforizma és aforisztikus tömörségű, miniatűr esszé, pár mondatos eszmefuttatás. A köteteknek, amelyekben megjelentek, nincsenek tematikai vagy formai szervezőelvei, annál inkább ismétlődő, egymást váltó hívószavai, visszatérő fogalmi motívumai: Isten, hit, ember, modernitás, történelem, társadalom, politika, demokrácia, írás és olvasás. Gondolatkörei e hívószavak körül gyűrűznek egymást fedve és metszve.

Dávila a modernitás legnagyobb és legélesebb, megalkuvást nem ismerő kritikusa, akinek Istenen és az igazságon kívül senki és semmi nem szent, beleértve a történelem és a műveltség legnagyobb alakjait, a mindenkori legnépszerűbb eszméket – és önmagát, saját szövegeit is. „Sohasem hagyatkozhatunk arra, aki nem a rovargyűjtő pillantásával vizsgálja saját magát is”* – jelenti ki, és bizonyítandó, hogy nem vizet prédikál, és bort iszik, idézzük verbális önarcképét: „Egy nagy értelem karikatúrája vagyok.”

Érthető ez az intellektuális önjellemzés úgy, hogy Dávila ironikusan – őszintén, netán álszerényen? – azt állítja, nem éri el a legnagyobb gondolkodók színvonalát, nem üti meg az önmaga elé állított legmagasabb mércét. De jelentheti azt is, hogy a szerző értelme, mint meghaladhatatlan emberi mivoltában bármely egyéné, csak homályos visszfénye a „nagy”, az isteni értelemnek. A két olvasat korántsem zárja ki egymást.

Dávila számára Isten az egyetlen valóság, a létezés végső értelme. „Isten az a kifejezés, amellyel értésre adjuk, hogy a mindenség nem minden.” „Istenen kívül nincs semmi, amiről komolyan kellene beszélni.” Az ember? „Az ember csak akkor fontos, amikor Isten beszél hozzá.” Vagy amikor, kivételes alkalmakkor, megérzi jelenlétét: „Bizonyos dús pillanatokban Isten kiárad a világba, mint hirtelen forrás a déli békességbe.”

Isten létét nem lehet ugyan bizonyítani – amint cáfolni sem –, de felesleges is. A hívő nem szorul rá, a nem hívő meg amúgy sem fogadja el. „Isten létének bőséges bizonyítékai vannak azok számára, akiknek nincs rá szükségük.” Anyagi természetű, „tárgyi” bizonyítékok követelése nevetséges, hiszen: „Isten nem úgy van jelen a világban, mint szikla a valós természetben, hanem mint nosztalgia a festett tájban.” De a spekulatív nyomozás logikai konstruktumai sem kevésbé naivak. „A történelemben keresni Istent ugyanolyan gyermeteg, mint nem hinni létezésében.”

Dávila autentikus misztikus, nem kutatja és feltárja, hanem regisztrálja és akceptálja a lét titkait. „Isten a világegyetem abszurditásának transzcendens létállapota.” Ha nem tudjuk is elgondolni, még kevésbé elképzelni a legfelső létezőt, ennél is képtelenebbek vagyunk elgondolni vagy elképzelni azt, hogy nem létezik. „Istenben hinni nem annyi, mint Istenben hinni, hanem nem tudni nem hinni benne.”

A hit ugyanakkor nem állandó, egyszer s mindenkorra megszerzett, mindenre kiterjedő bizonyosság. „A hitetlen azt képzeli, hogy a vallás megoldásokat kínál; a hívő tudja, hogy csupán a rejtelmek gyarapodását ígéri.” Ennek ellenére, vagy éppen ezért „a mély hit csak a kétkedőé, aki imádkozik.” A készen kapott, elvont igazságok helyett Dávilának fontosabb a konkrét megtapasztalás, az egyedi, az élmény; a fogalmi gondolkodás episztemológiai létjogosultságát – legalábbis hatékonyságát – megkérdőjelezi. „Az eredeti filozófus a valóságon elmélkedik, az epigon fogalmakon.” Ha az érzékelhető valóság nem ismerhető meg absztrakciók révén, a lét végső titka még kevésbé. „Istentől nem az érzékek idegenítenek el, hanem az elvontság.”

A konkrétság Dávila számára végső soron személyesség, az egzisztenciálisan egyedi a tapasztalásban és még inkább az ember viszonyában, viszonyulásában Istenhez. „Keresztény humanista? Igen. Keresztény humanizmus? Nem” – állapítja meg lapidárisan. „Isten számára csak egyének léteznek.”

A vallásos hit ellentéte valójában nem a hitetlenség, a hit hiánya, netán elutasítása. „Az ateista tiszteletre méltó mindaddig, amíg nem tanítja, hogy az emberi méltóság az erkölcs alapja, és az emberiség szeretete az igazi vallás.” A modern hitetlen azonban nem közömbös, hanem agresszívan ellenséges Istennel szemben: „Az ateistát kevésbé foglalkoztatja, hogy bebizonyítsa, Isten nem létezik, mint az, hogy megtiltsa létezését.”

A modern ember nagyon is hisz, méghozzá önmagában, „az” emberben, az emberiségben. Ehhez nemcsak nincs szüksége az „elavult”, „tudománytalan” vallásra, de annak „primitív”, „manipulatív” képzetei – pontosabban az ahhoz ragaszkodók – egyenesen zavarják. „Isten a modern ember akadálya.”

A mélyen hívő és imponáló hittudományi ismeretekkel rendelkező Dávila számára végső soron minden tévedés gyökere teológiai. „Az ateizmus nem szabaddá, hanem a legabszurdabb immanens üdvözülési ígéretek rabjává teszi az embert.” Szilárd meggyőződése, hogy a modern kori bajok oka az ember elfordulása Istentől, önfelhatalmazása arra, hogy saját kezébe vegye sorsát – vagyis az az újkori hit, hogy az ember önmaga által, Isten kegyelme nélkül boldogulhat. „A modern történelem két ember dialógusa: az egyik hisz Istenben, a másik Istennek hiszi magát.”

„A modern ember fortélyosan igyekszik teológiáját nem nyíltan, hanem az azt implikáló profán fogalmak révén megjeleníteni. Kerüli kimondani az ember istenségét, de olyan célokat állít elé, amelyeket egyedül Isten érhetne el, vagy előszeretettel hangoztatja, hogy az ember lényegéhez olyan jogok tartoznak, amelyek istenségét feltételezik.”

Ide tartoznak a modern világ kultikus, imamalomszerűen hangoztatott fogalmai, holott: „»Emberi méltóság«, »az ember nagysága«, »emberi jogok« stb.: szóbeli vérfolyások, amelyeket a reggeli borotválkozáskor a tükörbe vetett puszta pillantásnak el kellene állítania.” „Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb” – zengi Szophoklész színpadi kara harmadfél ezredév távlatából, de a kései nézőtéren csak fejét csóválja a bogotai remete. Az ő homo sapiens-portréja kissé másként fest. „Az élet napi küzdelem a saját ostobaságunk ellen.”

„Az ember nem fejlődik” – intézi el egyetlen tollvonással Dávila az utóbbi két évszázad uralkodó tudományos teóriáinak, egymással hadakozó politikai, gazdasági és társadalmi doktrínáinak közös sarktételét, amely mára globális közvélekedéssé szilárdult. Nemhogy nem fejlődik az ember, még csak nem is változik. „Az ember nem változik. Ami a legrégibb feljegyzésekben olvasható róla, ma is változatlanul érvényes.” Illetve egyvalamiben mégis végzetesen különbözik elődeitől: „A modern ember az az ember, aki elfelejti, amit az ember az emberről tud.”

Ezért problémáinak, devianciáinak okát nem önmagában, nem a normákat megszegő emberben keresi és találja meg. „Kizárólag a társadalmat, egy bizonyos társadalmi struktúrát felelőssé tenni a bűnökért, hibákért és perverziókért az egyetlen lehetőség reményt gyújtani az Isten távolléte miatt a kétségbeesés áldozatául esett szívekben.” Ez a szemlélet a politikai dimenzióban implicit ideológiai messianizmusként jelenik meg. „A demokrácia az ember megváltását reméli, és az embernek vindikálja a megváltói szerepet.” A polgári-liberális demokráciák világnézetileg nem semlegesek, egy „antropoteista vallás” az alapjuk, azaz titokban Istennek tekintik az embert. „Az emberiség az egyetlen teljesen hamis Isten.”

„Haladni akarunk afelé, amit humanokráciának neveznék, olyan világnak, amelyben felhasználjuk a technológiát, hogy teljesen kiaknázhassuk az emberi potenciált, és egy jobb világot teremtsünk” – nyilatkozta a 2024-es Világgazdasági Fórumon a szemünk előtt születő „szép, új világ” egyik korifeusa, Klaus Schwab filantróp bankár. E nyílt beismerő vallomás után kevés kétségünk lehet, mennyire igaza volt Dávilának, amikor már évtizedekkel ezelőtt megállapította: „A pokol az a hely, ahol az ember minden tervét megvalósulva látja.” Ennek fényében értendő egy másik kijelentése is: „Az emberiségnek nem azért van szüksége a kereszténységre, hogy építse a jövőt, hanem azért, hogy fel legyen vértezve ellene.”

„A modern világ nem fogja elnyerni büntetését. Ő maga a büntetés.” E modern világgal, a gyorsuló ütemben – szó szerint – embertelenedő jövővel áll szemben egyetlen tudatos ellenfele, a reakciós, ahogyan Dávila határozza meg szellemi alapállását. „A reakciós óhaja nem a visszalépés, hanem az irány megváltoztatása. A múlt, amelyet csodál, nem cél, hanem álmainak példázata.“

„Gómez Dávila nem akarja felszámolni a modernitást, ezt lehetetlennek is véli; el akarja azonban vitatni tőle azt a magától-értetődőséget, mellyel a jobb felé haladást hirdeti. (…) Különösen felháborítja az a könnyedség, amellyel napirendre térnek a huszadik század óriási totalitárius kísérleteinek csődje felett, és ezekhez köntörfalazás nélkül hozzáveszi a liberális piacgazdaságot is”– állapítja meg tárgyilagosan a nézeteivel korántsem egyetértő Jens Jessen.

A reakciós tisztában van szellemi gerillaharca kilátástalanságával, azzal, hogy figyelmeztetése a modernista pusztába kiáltott szó. „A reakciós nem azért ír, hogy meggyőzzön. Csupán átadja jövendő cinkosainak egy szent pör aktáját.” Vagyis minden szkepticizmusa, illúziómentessége ellenére reménykedik, hogy lesznek követői, s az ítélet sem mondatott még ki. Akár e világon, akár majd csak egy másik létdimenzióban. Elvégre: „A reakciós nem letűnt időkről álmodozó nosztalgikus, hanem szent árnyak vadásza örök dombokon.”

Botho Strauss német író előbb – talpig liberálisként! – Dávila műveinek megjelentetése ellen foglalt állást, majd meggondolta magát: „Mégis szeretném, hogy hallható legyen napjainkban ez az egyedi hang, az éles elméjű vallásosság és antimodernizmus egyetlen meggyőző hangja.” Ugyanő találóan „koridegen”-nek nevezte a kolumbiai gondolkodót. Aki tudatosan vonult ki szellemileg a neki szabott aktuális időből. Mint az Escolios – bizonyára nem véletlenül – legutolsó aforizájában megfogalmazta: „Az írás az egyetlen módja eltávolodni a századtól, amelybe születnünk adatott.”

Az írás, ahogyan Dávila írt, felfüggeszti az időt, s más dimenzióba lényegíti annak közönséges helyszínét is. Lehetetlen nem gondolnunk az író fél évszázados önkéntes remetelakára, a kolumbiai főváros peremkerületének ódon villájára, amikor ezt olvassuk: „A világ legszerényebb helye a világ közepe, ha egy éber értelem lakik ott.”

*A vastag betűs idézetek Nicolás Gómez Dávila aforizmái Hudy Árpád fordításában.