„…a körülmények megint nem túl jók…”

Sok éve, megboldogult lapszerkesztő koromban főszerk-utasítást követve zabolát próbáltam kötni állandó színikritikusunk tollára, mondván, ragaszkodjon – ha teheti – a megbeszélt karakterszámokhoz. Mert hát főszerkesztőtől tördelőig mindenki szereti, kiváltképp printesetben – s talán még az olvasó is –, ha egy adott téma a lap oldalának állandó helyén található, megszabott terjedelemben, s nem nyúlik bele a hirdetéseknek fenntartott keretbe. A kérést nem nagy örömmel közvetítettem, mert szinte előre tudtam (hasonlóképp érezve) a neves kritikus válaszát: mindenről annyit írok, amennyi van benne. Na most, kérdik azonnal, a címet olvasva, hogy miként jön ez ide, Boldogh Dezső rövidprózákat tartalmazó könyve (N. feljegyzései) kapcsán? A válasz egyszerre evidens és komplex: mert valamiképp ez ötlött föl bennem elsőként – annyi más mellett – a bekezdéseket olvasva. Az a kérdés: mégis, hogyan dönti el itt a szerző, hogy miben mi van, adott bekezdésen belül, s hogyan folytatódik, látszólag egészen más megközelítésben, ugyanaz a történet? De hát ugyanaz-e a történet? Rögvest mondom: igen, de már-már bravúros az a filmszerű vágási technika, ahogyan a szerző egymásba folyatja, szerkeszti a több osztatú, mégis egyazon történetet. Hol szubjektív módon közelít a történethez, hol objektív, hűvös távolságtartást kísérel meg, majd megreked a kettő között, s végül visszavált önarckép-tárlatba, ám egyes szám második személyben. Trükkös nyugalommal tárja így elénk azt a tükröt, amit magunkban már letakartunk, a halott van az emlékezetben gesztusával, de most föllibben a kendő, mondván, igazunk van, de azért nézzünk csak bele, hogy megtanuljuk: az ismétlés nem mindig a tudás atyja…

Örkényt emlegetik vele kapcsolatban, vissza-visszatérő toposz ez a róla szóló írásokban, a vele folytatott beszélgetésekben, amit ő nem hárít, de még nem láttam/olvastam olyasmit, hogy ezt a komplement viszonyt szívvel-lélekkel helyeselné. Elfogadja, nem is álszerényen, mégis valamiféle kényszer hatására – hát mit tegyünk, ha ez a rövidprózáról amolyan megtapadt kiindulópont („kályha”), a szépprózai értekezések társastánc-iskolájának kötelező versenykűrje; említsünk így általa egy közismert írói eszközt, s a bennfentesek mosolyával mondjuk ki helyeslően vagy helyeskedően: no csak, ő is, hogy megnőtt tavaly óta… Ez a szállóigévé vált utalás nem igényel magyarázatot, talán, de az áthallás értelmezése azonnal közelebb visz bennünket az immár Boldogh-oeuvre éppen aktuális értelmezéséhez. (Mert hiszen meglehetősen sok arcát ismerhetjük már: költő, prózaíró, kritikus, de talán „mindemegezis” előtt/után – megfigyelő. Tudja, hogy hiába mélyengsz, a szellem félrenéz, s őt – kivált ebben a kötetben – valamiért odaeszi a kíváncsiság, ahol félrenéz, mert hát miért néz inkább arra, s mit néz? S lám: a szellem helyett szembejön a valóság… Persze, nem félrelépés ez, hanem kőkemény írói kihívás, valamiféle posztpróza kísérlete, a módszer körüljárása: hogyan is működik a próza a próza utáni időben?

Krasznahorkai László írta ezt körül, egy interjúban, pontosítani (hol és mikor) sajnos nem tudom, mert – mivel lényegét nem felejtettem el – nem mentettem el a jegyzeteim közé. Nos, ő egy kérdésre valahogy így fogalmazta meg a szépirodalom jövőjét: lehet, valóban megszűnik a print, de az élőbeszéd igénye nem; a jövőben a nagyon régi idők térnek vissza, az emberek összegyűlnek a tereken, a parkokban, agorákon, a szökőkút mellett (a pereme még meglesz), és történeteket fognak mesélni. Boldogh mintha már ezt tenné szerzőként is, egy furcsán kitalált ritmusban, egy többszólamú magánbeszédben; szereplői egymást váltják, de a történet ugyanaz, és mégsem. Igazság szerint nincs is történet, csak remények köddé válása, illúzióvesztések, az akkor hát itt fogunk élni lenyomatai; csak – újabb toposzt emelve ide – a mondatok egymás utániságát követve mintha Rejtő csontbrigádjának tűznézését hallgatnánk: szavak hangzanak el abban, asszociációk és szinonimák követik őket, emlékek egy valamikori életből, történet-töredékek, s végül csak a csöndbe fulladó jajgatás vegyül a szélbe. De mielőtt drámát sejtetnék e hasonlattal, sietek ideilleszteni egy mondatot: „És miként a nagyszerű Lem robotjai A futurológiai kongresszusban, gyakran tűnődött emberléte a priori és jellegszerű mivoltán a becsapós körülmények ellenére is, noha nem emiatt járt elsősorban konditerembe.” Mert nincs az ábrázolásban vesztes, csak mi, hát elég a szenvelgésből, nézd komédiának, s legott.

Tulajdonképpen itt kellene elkezdenem, törölve minden eddigi mondatot, a Boldogh-stíl jegyeinek szétszálazását, no de nem tehetem, mert mit ér a hegycsúcs a hozzávezető út ismerete, a lejtők próbálgatása nélkül? S mit ér, ha fölérve nem értjük meg a horizonton magasodó újabb csúcsok szelíd, biztató félmosolyát? Ezért azt gondolom, lényeges mindent a gondolat kifejtésének tereit, kötöttségeit vizsgálva kezdenünk; hogy az iménti mondat fölött például elmélázzunk azon: vajon kulcsmondat-e ez, épp ez, vagy csak az egyik a számtalan odavetett abszurd enjambement között? Ahol persze nem a sorok átlépéséről, hanem a gondolatok – s azok érzelmi töltésének – átszökkenéséről van szó, s mégis ez az eszköz adja magát ahhoz, hogy mi most például Krasznahorkai ötlete és Örkény hasonlósága után előálljunk a tutival: Szentkuthyval. Bennem legalábbis ő képződik föl a Boldogh-prózák – különösen a kötet első felének – olvasása közben; az a lazán fegyelmezett, és/mert/mégis állandó vibrációra, parafrázisra, improvizációra kész mondatfűzés, ahol a rosszkedvünk telét töltő lélekéletfogytos gyorsan elengedi ezt a könyvet, ám, talán neki is mondva, mélyedjünk csak bele e szöveg mélyebb rétegeibe is: Vad riadónkból víg vacsora lett, lamentál vészjóslóan Richárd, ama harmadik, majd pontot tesz rá – S utálom e kor hiú gyönyörét. Ez az a mondat, amibe egy-egy színész gyakorta belebotlik, mert úgy hangsúlyoz, hogy a címszereplő döntése ütősebb, mint annak reduktívan mondandó indoklása, ám épp ezt a mondatot választotta Boldogh, talán akaratán kívül, mert miért lenne tudatos, ami evidens amúgy Rilke prózájától Kafkán át és Brochon keresztül – ha már – az Örkényig s azon is túl akár a Sándor Györgyig szaladó manézsban. Nem feledve Brechtet, Mrożeket, Beckettet, s még mennyi előd és kortárs ott, ahol egyetlen hangon skáláznak a szolfézs mesterei.

Látják, látszólag csapongok, de ezzel s így ajánlom ezt a könyvet szinte mindenkinek, aki – ahogy mondják – vevő az irónia, a groteszk, az abszurd vagy akár az eredeti glossza tenyereseire, s akit izgat a rövidprózák végtelen kiterjedése. És összetartozása, mert hiszen – messzebbről nézve: a posztmodern keretein belül – a szövegek egymásra épülő rendszert alkotnak, bár annyira, mint egy eklektikus módon városrendezetlen lakóhely-komplexum; a piac a templomtéren, szemben üvegpalota, tövében konflisok és taxik várják utasaikat, s amíg megérkeznek, a hajtók egymásnak mesélik a linearitást tökéletesen mellőző történeteiket. De hallgatva őket a történet ilyen olvasatban is működik. Ahogyan – hogy kézenfekvő módon újabb lehetséges előképet emeljek ide – működik a Temesi által megfestett Por is. Ám a névsorolvasást most mégis – ígérem – befejezem, mert mindez talán azt sugallja: sok, túl sok előkép villan itt föl, ami esetleg lerontja az eredetiséget, a szerző szubjektív írói erejét, nyelv- és metafora-alkotását, képleírásának sajátos, őt jellemző jegyeit. Nos, nem így van, de hangsúlyoznám: semmiképp se emeljük őt egyfajta magányos alakká – munkája hozzátartozik ama földrajzilag is körül határolható térség szellemtörténetéhez, amely ilyen sajátosan szinte csak itt terem meg, s folytatódik, korról korra, nemzedékről nemzedékre. Itt, ahol „Elnyomó rendszerek váltották egymást. Megalázták a lakosságot.”

Mondhatni, a téma mint motívum nem sokat változik évszázadok óta. „Semmi különös nem volt az életed – általában kiszolgáltatva lenni. Aztán megállapítani ezt-azt, amiknek semmi jelentőségük nincs. Az ember hajlamos melléktermékeket csinálni, mintha gyereket csinálna – műveket, tudományt, eszméket – játszogat a léthatalom, noha látszólag te. … Töppedék életek, téboly, hülyék gyülekezete, törpék rettenetes kis sorsai, világvégzet, valami eltompító szükségszerűség… a sajátodban botladozva… bámulod őket és magadat.” S bár a szerző a világ összes történésére kiterjeszti megfigyelései, következtetései látleletét, azt gondolom, minden szellemtörténet, minden világvallás más és más utat jelöl ki, ír elő; s na persze, a hegy és a völgy mindig ugyanaz. S mindig egyformán nagyobbak és mélyebbek. Mondom ezt én, Boldogh könyvét olvasva, miközben próbálom – még mindig – az első benyomásokat valahogy tisztába tenni.

Mi az, hogy N.? Kire utal a betűjel? Máris, a borítón, szellemjátékra hív a szerző? Nomen nescio a lefölözött, megfelezett időnkben? Tudom a nevét, de nem ismerem? Ismerem – olvastam – a feljegyzéseit, de a szerző nevét nem? Talán a mostanában százéves (lenne) egykori költő (N. N.) az, akit kormos bolyongásaiban próbál követni Boldogh? Játszunk, tűnődünk, hisz már itt minden – mint majd később a kötetben – áthallásnak értelme, jelentése van. S még sokáig tűnődhetnénk a betű mögötti anonimitás okán, a móka kedvéért, de a talány megoldódik (ha…), hiszen kiderül, hogy egy nefilim feljegyzései köré épülnek a kötet textusai, s azok linearitásához (vagy nonlinearitásához) épp e szó a kulcs: a bukott angyal(ok), akik az ördög eszközeiként az emberiség bukását okozták, okozzák és okozni fogják, hiszen a szerző baljóslata szerint: „mert vár a Nap és a harmadik éjjel.”

Íme a kulcs, s innen visszafejtve és előre haladva valamiképp az eddiginél is precízebben és pontosabban áll össze a szöveg linearitása; a gondolati síkok látszólag kaotikus eredői („…udvariaskodó sorok most Kelet-Európából, a világ segglyukából”) egy irányba mutató konstellációt sejtetnek, vagy mondanak ki. S a dolgok állása nem túl kedvező, de mi mást tehetnénk: nézzük valamivel derűsebben azokat. Úgy, ahogy a szerző teszi, aki, miután tisztázta számunkra a nefilim általa kivetített értelmezését, a kötet második felében közreadja Gaston félperces novelláit.

S bár azt mondtam, hogy leállok a névsorolvasással áthallások tekintetében, mégsem hagyom ki, hogy körülírjam a szituációt: eme írások némiképp úgy is keletkezhettek (volna), hogy egy kávéházi asztal mellett épp eszméket, ötleteket, témapetárdákat passzolgat egymáshoz Rejtő és Karinthy, a szomszéd asztalnál pedig Kosztolányi ül, aki nem csatlakozik, az Alakok egyik tárcanovelláján dolgozik, szorítja a lapzárta, mégis fölfigyel, s le-leskiccel valamit a gegparádéból. Mégsem írja meg, s bár egy-két motívum Rejtőnél föllelhető majd, a skiccek elvesznek. Gaston őrizte meg őket, mesélt ezt-azt abból Örkénynek, aki azonnal a fejére olvasta, hogy az egész Renard naplójából indult ki. Aztán valami csak szöget ütött a fejébe. És megalapozta azt a kávéházi szegletet Boldogh Dezsőnek, aki immár legendák nyomában járva, de új legenda szereplőjeként szép sorban felrajzolta, megörökítette az ezredvégi s az ezredkezdeti ember evolúciós nefillé (nefilimmé) válását. Ahol N. egyenlő a sokasággal…

Mondhatni, fenomenálisan rögzíti s láttatja ezt a szerző. Még akkor is, ha mindezt látszólag tényleg Gaston írta, aki viszont valójában „pult alól” kapott néhány kiadatlan Örkény-kéziratot a hagyatékból, be is küldte a saját nevén, de – ahogy meséli – „gúnyosan, lealázóan kioktattak, hogy ne merjek többet tollat fogni”… Bizony, szerzőnk kitér konkrétan is a lehetséges Örkény-párhuzamra, mert hát ez elkerülhetetlen, ha voltaképp sajnálatos is, viszont mi mást tehetne, mi mást írhatna, ha oly korban él ő is, mely „olyan önműködő patkányfogó, melynek rugóját maga a csapdába esett rágcsáló húzza fel újra”…? Igen, hát ne hagyjuk ki Lautréamont-t sem, hiszen a boncasztal forgalma, úgy tűnik, sohasem csökken. De hát nincs szebb ennél egy író számára – ezért szeretjük akár ezt a kort is.

Persze, hogy mindezek után szerethető-e Boldogh munkája, azt nem tudom. Az én érzelmeim legalábbis vegyesek. Mert jók, helyenként túl jók ahhoz a textusok, hogy ne fájjanak. Ünneplem a könyvet, szép próza ez, mondhatni, a műfaj sok kortárs művelőjéhez képest érdemtelen az esetleges elsüllyedése a polcok szürke zónájában s a kritikusok folyton mást kereső iránytű-ingásában, mégsem felhőtlen bennem ez a szeretet. Mert fáj. S talán azért, amit a hátsó borítón olvastam Rimóczi László remek összefoglalójában: „Elsöprő variációk hétköznapjaink apró apokalipsziseire.” Na igen. Apró, mondod te, felelem én rezignáltan, fújván – mert azt még fújhatom – a sörhabba. De hol maradnak az apró apokalipszisekkel szembeni fékek és ellensúlyok? Mi lesz, ha a káosz káosszá áll össze, „és minden adat letörlődik a netről, megszűnik az áram, a közlekedés meg a civilizált élet alapvető feltételei.”

A többi néma kampánycsend, már ha „…értik igazából, mit is jelent pontosan ez a kifejezés.”

Boldogh Dezső: N. feljegyzései. Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2023