Tavasz 1945-ben

1944-ben Szent Szilveszter napján, a hálaadási misét követően a halantabányai templom előtt összegyűjtötték a helyi, a hanságszéppusztai meg a gazdagerdei leventéket (lehettek vagy százan), és Sándor Imre, a parancsnokuk tartott egy szép beszédet arról, hogy most elviszik őket Németországba, ahol kiképzést kapnak, majd hazatérve felszabadítják a falujukat meg az egész országot az egyre közeledő Vörös Hadsereg rémuralma alól. Ezt követően gyalogszerrel megindította a menetet észak felé, ahonnan aztán később néhányan vissza sem tértek, néhányan meg évek múltával keveredtek haza az orosz, míg a szerencsésebbek az amerikai fogságból.

A még szerencsésebbek közé tartozott Koós Vencel, mert akkortájt, mint afféle 16–17 éves kölyök, éppen kiskocsisként szolgált a gazdagerdei papi uradalomban, így neki nem gyalog kellett elindulnia, hanem alá tettek egy szekeret, ami elé befogtak két lovat, és így ő kényelmesen üldögélve szállíthatta a társai csomagjait. Abban azonban már kevésbé volt szerencséje, hogy a szekeret és az egyik lovat is apjától, Koós Pétertől rekvirálták el (többek között azért is került Vencel a kocsira, mert ismerte az állatot), míg a másik hátast az öreg Walter Endrétől szerezték. Ez okból ültették a bakra Koós mellé Walter kisebbik fiát, Danit, akivel tehát kettesben (ha a két lovat is emberszámba vesszük, ahogy akkoriban tették, négyesben) indultak meg a „nagy felszabadító hadjáratra”.

Első nap a menet el is jutott egészen Lébényig, ahol mindenféle házaknál szállásolták el őket, és Vencel meg Dani pillanatok alatt alatt el is aludtak a nagy fáradtságra. Sokáig azonban nem tudtak pihenni, mert éjfélben hatalmas fegyverropogásra meg durrogásra riadtak fel, ezért úgy, ahogy voltak, gatyában, ingben ki is törtek a szállásukról.

– Mi az Isten van itt, máris ideért a front? – kérdezte riadtan Koós az ugyancsak kirohanó gazdát, aki azonban csak legyintett egyet erre.

– Fenét! – válaszolta az öreg. – Németek tisztek vannak elszállásolva a községházán, azok ünneplik az újesztendőt.

– Na, hát sok örömük nem lesz ebben az új évben, az a gyanúm – közölte Dani, mire az öreg csak bólogatott.

Reggel aztán a leventemenet folytatta útját, és hamarosan el is érték a magyar–osztrák határt. Itt meghallgattak egy újabb nagyszerű beszédet arról, hogy micsoda fényes jövő is vár rájuk, mikor kiverik a vörös veszedelmet az országból, de a legtöbbjük már csak keserűen nevetett ezen, és egy marék hazai földet tett a zsebébe azzal, hogy ki tudja, mikor látják legközelebb a szép Magyarországot. Aztán folytatódott a menetelés még egypár napig, egészen addig, míg el nem jutottak Linzbe. Itt az egész csapatot elhelyezték egy táborban, majd egy-két héttel később csaknem mindenkit bevagoníroztak, és még nyugatabbra szállítottak. A hanságszéppusztaiak és környékbeliek közül lényegében csak Koós Vencel meg Walter Dani lett a kivétel ez alól, mivel ugye ők jöttek a lovakkal, ezért maradtak is velük. Úgy nagyjából két hónap elteltével aztán azt a meglepő parancsot kapták, hogy induljanak haza a lovaskocsival, mert otthon nem tudják elkezdni a tavaszi munkákat. A többi sorstársukkal együtt 3–4 kilométer hosszú menetben indultak meg hazafelé, és még a könnyeik is kijöttek, mikor újra magyar földre léptek. Innentől aztán egyre többfelé mentek széjjel, és Óváron már szinte magukra maradtak, ráadásul itt még baj is lett, mert, alighogy beértek a városba, elébük állt egy főhadnagy:

– Hová tartanak ezzel a szekérrel, fiúk? – kérdezte hetykén.

– Jelentem, hazaküldtek minket Halantabányára, hogy legyen otthon ló a tavaszi a munkákhoz!

– Na, hát arra nekünk is kellenek állatok – közölte a tiszt, majd Koósék felé intett: – Szálljanak csak szépen lefelé, aztán jelentkezzenek az óvári leventeparancsnokságon további utasításért!

Na, az volt az a pillanat, mikor Koós Vencelnek végleg elege lett az egész háborúsdiból, úgyhogy a dühében sapkáját a földhöz csapta, és csak annyit mondott:

– Jelentkezzen a rossebb! Menjünk haza a francba!

Walter még vacillált pár pillanatig, mert ez azért mégiscsak azt jelentette, hogy dezertálnak, aztán úgy döntött, üsse kő, ő is hazamegy, úgyse tart már sokáig ez a randa világ. Így gyalogszerrel megindultak dél felé, arra, amerre Halantabányát sejtették. Moson alatt átvergődtek a felolvadt, agyonázott földeken, és valami Krisztinamajorban vagy hol kötöttek ki. Itt megint egy német katona pattant elébük, de ez annyival veszedelmesebbnek tűnt az óvárinál, hogy egy hatalmas vérebet vezetett kötélen. Persze ennek is az volt az első kérdése, hogy merre tart két fiatal leventekorú ezeken az úttalan utakon, de szerencsére ekkorra már régen készen álltak a meséjükkel:

– Idesapánkat viszik a frontra Óvárról, neki hoztuk a csomagját!

Úgy tűnt, elég hitelesen sikerült előadni a történetet, mert a katona útjukra engedte őket, Koósék meg villámgyorsan be is zörgettek az uradalom legszélső házába, ahol a gazda megszánta és beengedte őket a marhaistállóba. Azonban itt sem sikerült nyugodalmat találniuk, mert egyszer csak berontott hozzájuk az intéző:

– Az anyátok úristenit! – köszöntötte őket illendően. – Ti meg honnan gyüttetek?

– Óvárról, intéző úr, apánk megy a frontra, oda vittük a csomagját!

– Hol a van parancsotok?

Walter nagy szerencséjükre most is gyorsan kapcsolt.

– Kiesett a zsebembül itt a mocsárban, oszt szétázott!

– Szép egy firmák vagytok, tőlem aztán dögüljetek meg! – háborgott az intéző, és ki is vágtatott, Koósék meg elkezdtek tanakodni, mitévők legyenek. Sokra azonban nem jutottak, mert pillanatokon belül megjelent az öreg, aki beengedte őket:

– Menjetek innen gyorsan, aranyos fiaim, mert ez a büdös intéző vagy a csöndőröket hívja, vagy a katonákat, aztán agyonlődöznek titeket!

Nagy sebesen ki is menekültek Krisztinamajorból, és megint árkon-bokron keresztültörve eljutottak Lébényig. Itt éppen a vasútállomásnál bukkantak ki, ahol nagy szomorúsággal vették észre, hogy németek rakodnak a vagonokba, meg az egész falu tele van velük, így elképzelésük se volt róla, hogyan tudnának úgy átjutni Sövényház felé, hogy ne vegyék észre őket. A szerencse azonban ismét melléjük szegődött, mert egyszer csak egy öreg jött arra egy megrakott szénásszekéren.

– Egyet se féljetek, átviszlek én benneteket! – mondta a fiúknak, majd bedugta őket a széna alá, aztán ahány katona csak megállította, mindnek elmondta, hogy a Sövényházon állomásozó bajtársak lovainak viszi a szénát felajánlásba, úgyhogy mindenütt csak intettek neki, hogy menjen tovább. Jó darabig zötyögtek a szekér aljában Koósék, úgyhogy sejtelmük sem volt, merre járhatnak, mikor is beértek egy faluba, ahol az öreg lelökdöste őket, és villámgyorsan el is hajtott.

– Na, most hol a rossebben vagyunk? – kérdezte Walter, de Koósnak nem volt ideje válaszolni, mert az egyik házból kitört egy öregasszony, és azonnal kiabálni kezdett:

– Ferbiszdu, vaszmasztdu?

Erre Koós riadtan fordult a barátja felé:

– Te, Dani, ezt itten németül gagyog! A büdös parasztja visszavitt minket Ausztriába?

Az öregasszony azonban megnyugtatta őket:

– Nix Ausztria, Sövényház! A hátár noh ajnhundert kilométer!

– Mégiscsak Sövényház! – sóhajtott fel Walter megörülve az információnak. – Hát akkor mindjárt otthon vagyunk!

Gyorsan elvágtattak Szapud felé, és egy-két órán belül már Gazdagerdőn is voltak, de Halantabányáig már nem jutottak el, mert persze pont arra ette a fene a helyi leventeparancsnokot.

– Walter! Koós! Ti meg mi a francot műveltek itt?

Koósnak elég gyorsan világos lett, hogy az „idesapámnak vittünk csomagot Óvárra” mese itt nem fog működni, mivel Sándor Imre pontosan tudta, hogy az öreget el se vitték a frontra. Így aztán szépen elmesélte az eddigi kalandjaikat, azt a részt persze gondosan kihagyva, hogy az óvári parancsnokságon kellett volna jelentkezniük. Helyette inkább azt mesélte: a tiszt hazaküldte őket, hogy jelentkezzenek otthon, de ezzel nem igazán sikerült meggyőzniük Sándort.

– Szerintem meg elvitték a szekereteket meg a lovaitokat, ti meg dezertáltatok – háborgott a parancsnok. – Ezért a hadbíróság agyon is lövethet benneteket!

– De hát nem tettünk semmi rosszat! – replikázott Koós.

– Persze, hogyne! – mondta gúnyos hangon Sándor. – Azonnal menjetek be a győri parancsnokságra, ott majd eldöntik, mi lesz veletek!

– Legalább lemosdani meg átöltözni hadd menjünk haza!

– Jól van, de aztán egyből irány Győrbe! Ha alkonyatkor még itt talállak benneteket a faluban, én intézem el nektek a hadbíróságot!

Így aztán hazamentek, lemosdottak, átöltöztek, és Péter anyja, Dányi Mári meg a Danié, Szirmai Eszter még nagyobb sírás-rívással engedték csak útjukra őket, mint mikor pár hónapja nyugatra vitték a leventéket. A két fiú meg mindenféle rémlátások közepette beballagott Győrbe, de abban egyáltalán nem voltak biztosak, hogy haza is fognak onnan jönni. Beértek a városba, bementek a parancsnokságra, ahol remegő lábakkal álltak meg a főhadnagy előtt, aki azonnal kérdezgetni kezdte őket:

– Kik vagytok?

– Koós Vencel.

– Én meg Walter Dániel.

– Honnan jöttetek?

– Jelentem, most Halantabányáról, egyébként eredetileg Linzből.

– Ki küldött ide benneteket?

– Sándor Imre, a halantabányai leventeparancsnok.

– Ez csodálatos. Hát nektek még az anyátok szoknyáján kéne ülni, nem háborúsdit játszani! – azzal a főhadnagy behívatott egy őrmestert, és azt mondta neki:

– Ezt a két kölköt most kiviszi a főút mellé, megállít egy teherautót, ami Sopron felé megy, ha német, ha magyar, ha orosz! Aztán a sofőrnek megmondja, hogy ezeket Hanságszéppusztánál rakja le!

A tiszt a titkára felé fordult:

– Maga meg írjon egy parancsot, hogy Koós Vencel és Walter Dániel leventéket Halantabányára rendelem a tavaszi mezőgazdasági munkálatok elvégzésére!

Ezután a fiúkhoz szólt először egész kedvesen, majd katonás hangon:

– Ezt a parancsot csak mutassátok föl, ha valaki zargatna benneteket! Most pedig takarodjanak a szemem elől, mielőtt meggondolom magam!

Nem kellett kétszer mondani Koóséknak, gyorsan magukhoz vették a parancsot, és az őrmesterrel már indultak is a főúthoz, ahol aztán a katona leintett egy teherautót, s ők felugrottak a platóra. A kocsi megindult kifelé a városból, Koós Vencel és Walter Dani pedig csodálkozva nézték az útmenti fákat, mert eddig fel sem tűnt nekik, milyen szépen virágba borultak, és hogy a háború tépázta földön újra, csak azért is megindult az élet.

A nyitókép forrása a Fortepan.