Történetek diktatúrán és mesén át

Nyers és érzékeny, meseszerű és emberi, transzilván, de helyen és időn túlmutató. Ezekkel a kulcsszavakkal jellemezném Miklóssi Szabó István sepsiszentgyörgyi író történeteinek világát. A Holdanya unokája című regényét, valamint Apja fia című posztapokaliptikus kisregényét ismertetem a továbbiakban.

Mindkét regény főszereplője azonos, vagyis inkább azonos nevet viselnek. A két Démenotar élesen különbözik egymástól, de kis odafigyeléssel észrevehetjük: valójában egymást egészítik ki. Egyikük átlagos testalkatú, másikuk törpe. Egyikük önmagát keresi, másikuk a világon uralkodik. A különös, szokatlan névről elsőként talán a démon jut eszünkbe, mely jellemzően gonosz, természetfeletti entitás. A daimón (lat. daemon) a görög mitológiában az isteni hatalom megszemélyesítője – lehet jóságos is. Már azért is beszédes a név, mert Démenotar mindkét könyvben valamiképpen környezete valóságán kívül mozog. Megalkotja önmaga világát – ezt éli.

„Túlvilágra készen, de az élethez ragaszkodva”

A Holdanya unokája regényben Démenotar egy középkorú férfi, aki a Karády Katalin nevét viselő “stresszklinikán” ébred. Hat évig volt eszméletlen, ide jutásának körülményeire nem emlékszik. E falak között fejti fel múltját, hogy ismét önmagára találjon. Legfőbb társa ebben Palocsai Konrád, Pako, aki a civil életben sokszorosan díjazott fizikus-matematikus, ám egy botrányos családi eseményt követően a Karádyban kötött ki. Ellenpontja Barna Mária, a klinika feje: cigarettafüstös mozdulatai, provokatív szavai, betegeinek kizsákmányolása határozzák meg. Démenotar e személyek és egyedüli látogatója, az apja szavaiból igyekszik összeilleszteni múltjának mozaikdarabkáit.

Miklóssi nem merül el a szanatóriumi mindennapok részleteiben, a bentlakókról is csak néhány rövid mondatban tesz említést. A főszereplő önkívületi állapotait sem külső cselekménysoron, hanem belső történések láncolatán keresztül érzékelteti: „Mikor az ágyamra feküdtem, elkezdődött az űrutazás sokadik felvonása. Szerves molekulákat kerestem a Marson, kriptont bányásztam az Uránuszon, nem zavartatva magamat, hogy a bolygó gáznemű. (...) Öreg színésznők vacsoráján találtam magam, ahol a gyertyákat kiherélt kandúrok tartották (...); kivénhedt grófok és katonatisztek csókolgatták egymás kezét, hálát adtak a sorsnak, hogy ismét találkozhattak, a túlvilágra több-kevésbé készen, de az élethez ragaszkodva.”

A szanatórium belső tér is. Csempéi, falai mögött egy másik világ rejtőzik, mely Pako útmutatásával nyílik meg a főszereplő előtt. Kusza labirintusokon, csatornákon át lépkednek, akárcsak a lélek járatain: „(…) a csatorna úgy szült meg bennünket, mintha benne sem jártunk volna, hátunk mögött bezáródott, feloszlott a falon, a falon, melynek ellenkező oldalán most egy faajtó jelent meg, kilincs, kulcslyuk nélkül.” Ezekben a fejezetekben a szerző már nagyban működteti a mese eszköztárát. A Fűtő, a Vadász, a szobrász történetei kulcsszerűek a karakter múltjának és jövőjének felfejtésében.

A Karády Katalin Intézet mint helyszín tehát nem sok jelentőséggel bír a regényben. Inkább keretként szolgál: kontextusba helyez, megragadhatóvá, elmesélhetővé teszi Démenotar történetét. A ténylegesen meghatározó cselekménysor valójában a szanatóriumon kívül történik.

Ez képezi a regény másik részét, mely Démenotar gyerekkorába enged betekintést. A családi, óvodai, iskolai események nem csupán egy gyerek, hanem egy egész kor valóságát mutatják meg: a 80-as, 90-es évekbeli Erdélyét. Állandó, zsigeri gyanakvás és félelem. Több órás sorok a boltok előtt. Sáskaszedés, egérpusztítás a mezőgazdasági területeken. A megvásárolt könyvek mellé adott megrohadt, fagyasztott hal. Elértéktelenedő pénz. Sorsok buknak felszínre, melyeket kettétört a hatalom, a nincstelenség, az alkoholizmus.

Démenotar ebben a valóságban eszmél öntudatra. Szoros viszonya édesanyjával, majd annak hiánya, apja alkoholizmusa, a nagyszülők nyers, archaikus környezete építik/rombolják – s teszik azzá, aki: „Démenotar elgondolkodott. »Nagyanyám a múlt nyáron azt mondta, Isten mindenben ott rejtőzik«, mondta. »Láttál te már holtat, édes fiam?«, vette ki a cigarettát a szájából az öreg, s köpött hegyesen az egyik sír mellé. »Nem.« »No ha látsz egyet, nézd meg jól. Látni fogod, hogy abban nincs semmi isteni, de ha jobban belegondolok, még emberi sem.«”

Támaszai a könyvek, általuk sikerül kívül helyezkednie környezetén. Többek között Karl May, Jules Verne regényein, illetve Hauff legszebb meséin keresztül megalkotja önmaga belső valóságát.

A gyermeki látásmód lenne az oka, hogy Démenotar előtt már korábban is megmutatkozott az az (alternatív) valóság, melyet később a szanatórium járataiban tapasztal? Vagy inkább kutak/pincék mélyén az oxigénhiány? Dohánymezőkön a szomjúság? Erre nem kapunk egyértelmű választ. A regény talán arra is fel akarja hívni a figyelmet, hogy az általunk érzékelt valóság mellett van más is, vannak mások is – nem szabad tehát alulértékelnünk megérzéseinket.

A regény fejezeteit rendhagyó módon régi levelek választják el egymástól. Az első oldalon található szerzői sorokból kiderül: valódiak, szöveghű közléssel. Datálásuk szerint a legtöbb a 60-as években íródott. Egy 1946-os, orosz hadifogságból címzett küldeményen kívül a sorok szerelmi vallomások, címzettjük Irénke. Hogy mindez milyen kapcsolatban áll a könyvben kibontakozó történettel, fejtse meg az olvasó.

A Miklóssi által teremtett világban meseszerűen vegyül a filozófia, fizika, biológia, kozmológia. Mindez egy letaglózóan szép lételméletben, létfilozófiában összpontosul. „Majd ismét tenyerébe vett, megszagolt, meg is ízlelt, lassú mozdulatokkal, lehunyt szemmel. Tetszett, hogy nem sieti el, a gombák, gyökerek megtanítottak a lassúság élvezetére, az időtlenség szeretetére. Aztán lassan formálni kezdett. Hetek alatt végtagjaim nőttek, lett fejem, arckifejezésem…”

A mély gondolatisággal, érzékenységgel megírt sorok, melyek szakadatlanul, olykor fellélegzés nélkül mesélnek, valódi utazássá alakítják a Holdanya unokája regény olvasását. Ami a legfontosabb: a végére minden út összefut, célba ér. Letisztul múlt és jelen, realitás és szürrealitás. Ahogyan Démenotar, úgy az olvasó is válaszokra talál.

„Előbb a Hold repedt meg, azután a Nap aludt ki”

Ez a történet ismerős lehet. Korábban novellaciklus formájában jelent meg a szerző Purgatórium című kötetében. Idén átdolgozva, limitált példányszámú (zseb)könyvként ismét napvilágot látott. Különlegessége, hogy számozott, névre szóló, és a szerzőtől vásárolható meg.

A történet egy szigeten kezdődik, melyen Jtuzbó és az állapotos Razsua, na meg egy nagy hal az egyedüli élőlények. A múlt világából fennmaradt hal az egyetlen táplálékadójuk: egy hatalmas tartályban őrzik a tenger partján. A környezet halott: az élőlényeket kivetette magából a tenger, a fák megkövesedtek, de még a Hold is megrepedt.

Démenotar, a törpe, ebbe születik bele. Tragédiája nem csupán az, hogy születésével kioltotta anyja életét, hanem az is, hogy apja anyja, Razsua húsával táplálta az akváriumban őrzött halat, melynek teje életben tartja őket.

Idővel kiderül, életben vannak még más élőlények is: a juhok. A világ egyetlen mozgatója a túlélésért folytatott harc, melynek egyetlen döbbenetes módja van: csecsemők húsával táplálják a juhokat, hogy iható tejet adjanak: „Ha nincs tej, nincs semmi. Sem gyufa, sem ruha, sem só, sem gyógyszer. A házat is el fogják venni. Odaadják azoknak, akik tudják etetni a juhokat. Ők túl öregek már a gyermekcsináláshoz.”

A törpe a Bárány Templomának papja lesz. Kegyetlen diktatúrát épít ki. Néhány bátor fiatal életét kockáztatva felkelést szít ellene. Ennek eszköze tulajdonképpen maga az élet: egy haldokló, romlott világ dohos, nedves pincéjének magányában sikerül gabonát termeszteniük. Évek kitartó munkájával gondozzák a termést, míg végül megsütik az első kenyeret. Ez töri meg Démenotar hatalmát, hozza el egy új, jobb világ reményét.

A Holdanya unokájának hömpölygő, hosszú soraival ellentétben az Apja fia elbeszélésmódja szikár és nyers. Tükrözi a megjelenített világ milyenségét, melyben nincsen semmi puha, menedéket adó.

A könyv nagyon is aktuális kérdést vet fel: felelősségre vonható-e a törpe, akinek már öntudatra ébredése előtt zsigereibe fészkelt a világ kegyetlensége (hisz anyja húsából élt)? Felmenthetők-e tetteikért ilyen-olyan indokkal a bolygót igazgató politikusok? Hajlamos vagyok azt hinni, a világ olyan, amilyenné emberei teszik. Jelenleg háborúk korszakát éljük. Nem csupán a frontokon – az utcán, a házunkban, technikai eszközeinken is. Nemcsak értékeink sodródtak veszélybe – a gyermekeink is. Mindig lesznek törpék, akik ezt kihasználják.
 

Miklóssi Szabó István: Holdanya unokája; Apja fia. Mentor Könyvek Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2024.