Szabad vagy kötött?
Beszélgetések alkalmával vagy irodalomtörténeti tanulmányok olvasásakor többször találkoztam azzal a tévedéssel, hogy Pilinszky János a pályája második, hosszabb felétől ‒ tehát a Nagyvárosi ikonok. Összegyűjtött versek, 1959–1970 című kötetétől ‒ szabadverseket* írt, kötetlen formában. Nos, ez valójában nincs így. Írásommal ezt az irodalomtörténeti félreértést szeretném eloszlatni.
Pilinszky és kortársai számára a legfőbb versforma a hol lazább, hol tisztább, rímes jambussor volt, tehát soraik a ti-tá, ti-tá…-ritmusban szólnak. A modernitás nagy magyar költői alkotásai jórészt ebben a formában születtek. Ez a jambus a mi jambusunk. Ahogy Nemes Nagy Ágnes egy tanulmányában elnevezte, a hajlékony, élőbeszédhez könnyen igazodó, úgynevezett „magyar jambus”. „A jambus végleg a miénk. (…) Világos ma már, hogy a jambus lehetősége mélyen benne gyökerezik a magyar nyelvben. Mondathangsúlyunk eleve lehetővé teszi a jambikus, az emelkedő lejtést” ‒ írja Nemes Nagy Ágnes a Magyar jambus című tanulmányában. Ezt jómagam költőként is megerősíthetem. Tapasztalatból mondhatom, hogy jambusban ‒ még tiszta jambusban is ‒ könnyebb a magyaros mondatokhoz hasonló verssorok, természetes mondatok megteremtése, mint a trochaikus formákban. (Megjegyzem, ennek a Nemes Nagy-tanulmánynak, amiből a továbbiakban még idézni fogok, nem minden szavával értek egyet, de azt hiszem, ez természetes.)
Pilinszky János egészen dallamos sorokkal kezdte működését, olyanokkal, amilyenekkel például az 1800-as évek második felének egyébként kitűnő költője, Reviczky Gyula dolgozott. Hozzunk erre példának mindjárt két verset is az első kötetéből: „Fejem fölé a csillagok / jeges tüzet kavarnak” ‒ írja a Téli ég alatt című költeményében. Látjuk, hogy mindkét sor teljesen tiszta jambusokra épül, de ugyanezt figyelhetjük meg Te győzz le című versében: „Te győzz le engem, éjszaka! / Sötéten úszó és laza…” (A második sorba egy spondeus került, ami a jambussor egyik szokásos pótlába.) Ezekkel az idézetekkel azokat a sorokat kívántam illusztrálni, amelyek vagy tisztán jambusokból, vagy jambusokból és néhány pótlábból (mondjuk, spondeusból) állnak.
A múlt század eleje óta létezik viszont egy lazább jambussor is, amely kevésbé zenél, és a jambusi alapokat, kereteket, határokat megtartva még természetesebb beszédet engedélyez alkotójának. Ennek egyetlen ismérve az utolsó két szótag: a páratlan szótagszámú sornak nővégűnek kell lennie (tá-ti), páros szótagszám esetén hímvégűnek (ti-tá). Erről a már idézett Nemes Nagy Ágnes-tanulmány ezt írja: „A jambusnak egyetlen szabálya maradt érvényben mára, az utolsó teljes láb tisztasága, és az sem vastörvény.”
Csak zárójelben szeretném megjegyezni, hogy azért sem „vastörvény” az utolsó teljes láb jambussága, mert páratlan szótagszámú sorokban az utolsó teljes jambus helyén állhat spondeus is (páros szótagszámú jambikus sorok esetében szerintem igenis vastörvénynek kell lennie a tiszta jambusvégződésnek), hiszen még akkor is kijön a nővég, a tá-ti, vagy a tá-tá, ami végső soron mindegy, hiszen a sorok utolsó szótagja közömbös időmérték szempontjából. Páratlan szótagszámú, jambusi sorok esetében ‒ Babitstól Juhász Gyulán át Tóth Árpádig ‒ sok példát fel lehetne hozni az ilyen spondeusos végződésekre. Egyébként Pilinszkytől is:
„Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.”
(Azt hiszem)
Amiként kezdtem, végig az maradtam.
Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.
Mint a fegyenc, ki visszatérve
falujába, továbbra is csak hallgat,
szótlanul űl pohár bora előtt.
(Amiként kezdtem)
Láthattuk, hogy az utolsó, csonka lábat mindkét kiemelt betűkkel jelzett sorban egy spondeus előzte meg jambus helyett, bár Pilinszkynél is az az elsődleges törekvés, mint a többi költőnél, hogy az utolsó teljes láb jambus legyen páratlan szótagszámú soroknál is.
Vizsgáljunk meg most egy páros szótagszámú, 10-es, modern, jambikus sort Babitstól, A Campagna énekéből!
„Dalolva hordja sárga koszorúját
kalászból, mint bús asszony, tétován,
kin sárga napfény jegyzi mélabúját
s bús olajág, hogy arca halovány.”
Látjuk, hogy az idézett versszak utolsó sora egy jambussal ellentétes lejtésű trocheusszal, vagy esetleg (mert így is felfogható) choriambusszal indul (tá-ti, vagy tá-ti-ti-tá), és ezen kívül egy pirrichius is van benne (ti-ti) a jambusok vagy jambus mellett (attól függően alakul az egyes vagy a többes szám, hogy az első négy szótagot két verslábnak vagy egy kólonnak veszem-e). Tandori Dezső még modernebb jambussora így néz ki: „tettem eleget máris az Igénynek.” (1976712/j ‒ Koala, koalább, legkoalább). A trocheust ebben a 11-es sorban pirrichius követi, majd egy spondeus jön, aztán megint egy pirrichius, majd egy jambus és egy csonka láb. Láthatjuk, hogy itt már csak az utolsó szótagok (tágan értelmezve az utolsó három, szűkebben értelmezve az utolsó két szótag) utalnak a sor jambikusságára: mivel páratlan szótagszámú, nővéget kapott.
Most nézzük Pilinszky második korszakának verseit! A Van Gogh című alkotás így kezdődik:
„Ők levetkőztek a sötétben,
ölelkeztek és elaludtak,
miközben te a ragyogásban
sírtál és mérlegeltél.”
Két kilencszótagos sor, amelyek a jambus szabályai szerint nővéget kaptak. Trocheus, spondeus, pirrichius, jambus, félláb az első sor összetétele, míg a másodiké spondeus, trocheus, trocheus, jambus, csonka láb. Pilinszky esetében még az egy-két soros versei is jambikus, tehát időmértékes versformában íródtak: „Sírása hideg tengelyében / áll a fiú.” (Önarckép 1944-ből) Az első sor megint kilencszótagos, így nővéget kapott, míg a négyszótagos, második sor a páros szótagszám miatt hímvégződéssel zárul. Ugyanígy zárul hímvégre ez a mindössze nyolcszótagos versre is: „Túlhevített virágcsokor.” (Egy sírkőre) Az Amiként kezdtem címet viselő mű első sora egy jambikus tizenegyes: „Amiként kezdtem, végig az maradtam.” Az Azt hiszem második sora egy tízes: „lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz”. Most nézzünk néhány példát a költő utolsó, Kráter című kötetéből: „Sírtam. Utána nedves volt a hátam” – olvassuk az 1970. október 14.-ben, és látjuk, hogy ismét egy tizenegyessel van dolgunk. Az Életfogytiglan kétsorosa két négyszótagos sorból áll, hímvégződésekkel: „Az ágy közös. / A párna nem.” És itt már megint két teljesen tiszta, jambusi verslábakból álló sort kapunk. Érdekességként említem meg, hogy Pilinszkynél előfordul, hogy egy jambikus szó ‒ szegény ‒ ismétlésével éri el a tiszta jambussort: „Szegény, szegény, szegény, szegény.” (A tenger) Ez a sor különben az időmértékesség mellett még ütemhangsúlyos is lett, tehát egy bimetrikus sorról beszélünk. A Nagyvárosi ikonok című versében is található egy szép, tiszta jambussor (nem mintha a nem tiszta, vagy a pótlábas jambussor nem lehetne szép): „Hová jutunk e lángolásból?” A sorok tehát időmértékesek, de nem rímesek, ám a rímesség nem is feltétele az időmértékes verselésnek.
Néha úgy tűnik, mintha két verssort össze kéne vonni ahhoz, hogy kijöjjön a jambussor, mintha a két sor összetartozna, de ez a megoldás sem volna meglepő, gondoljunk csak Katona József Bánk bánjára, vagy más drámai alkotásra! Itt van ez a két Pilinszky-sor: „Mindig, / mindig is hazavágytam.” Itt a mindig esetében csak akkor jön ki a jambikus sor, ha összevonom a következő sorral, és azzal együtt egy 9-szótagos sornak veszem. De azért ez Pilinszkynél nem tekinthető jellemző megoldásnak, ahogy az anapesztizálás vagy aprózás sem, amiről szintén ejtsünk itt néhány mondatot.
Az 1800-as évek költészetében (mind a lírát, mind a drámát illetően) nagy divatja volt annak, hogy jambikus sorokba egy-egy anapesztust illesztettek (ti-ti-tá) pótlábként, hogy ezzel egy szótaggal hosszabbá váljék a sor, mégis az eredeti szótagszám szerinti hím- vagy nővégződést kapjon. Jó példa erre Katona Bánk bánjának egy sora: „szép életünk világa, valódi jó”. Ebben az esetben az ötödik verslábba került be egy anapesztus, és két szó adja ki. Az anapesztizálás divatja néha még a nyugatosoknál is fellelhető, később aztán fokozatosan eltűnik, Pilinszkynél jómagam már nem is találtam erre példát. Vagy mégis? Pilinszky költészetben néha, tényleg nem gyakran, akadnak bizonytalan ritmusú sorok, amelyek esetleg visszavezethetők az anapesztizálásra: „a fiatal intézeti lányok” (Monstrancia). Ez a sor 10 szótag, mégis nővéget kapott, de valószínűleg a fiatal (ti-ti-ti) aprózása miatt, ami hasonlít az anapesztizálás gesztusához. Ugyanez igaz lehet erre a sorra szintén ebből a műből: „Ligetek, fák.” Itt a ligetek esetleg egy anapesztus lehet.
Pilinszky tehát a modern jambust következetesen és a sorozatosság elvének megfelelően használja ebben a rímtelen pályaszakaszában, vagyis ezek a művei nem szabadversek, még csak nem is „fél-szabadversek” (ilyen szerintem egyébként sincsen). Még a KZ-oratórium című drámai költeménye is ‒ néhány rendhagyó sor kivételével ‒ alapvetően jambikus. Ez például egy nagyon erősen jambikus sora: „Üvegtető alatt kis asztal áll.” 10 szótag, melyet öt jambus alkot. Ez pedig egy kevésbé jambikus sor ugyanabból a műből: „Törd rá az ajtót, nekünk már szabad.” Ez a témánkat adó modern, lazább jambus különben az 1900-as évek eleje óta kezdett elterjedni, és például a már említett Tandori Dezső költészetét is erősen jellemezte. Fontos tudni, hogy a költő a mondanivalóját, a vers tartalmi üzenetét is erősítheti azzal, hogy az adott jambusi sorokban, jambusi keretek között kisebb vagy nagyobb arányban él a jambussal vagy a pót- illetve egyéb lábakkal.
Kálnoky László, Pilinszky kortársa, aki élete végén teljesen kötetlen verseket írt, egy 1981-es, Nádor Tamással készített interjúban így vall a szabadvershez való eljutásának folyamatáról: „Ahogyan a klasszikus zene a romantikán át a modernbe váltott, úgy jutottam én is a rímes, szabályos, szép hangzású verstől (…) a mai kötetem versképletéig. Előbb a rímről szoktam le, de még jambizáltam, majd szabálytalan sorokat iktattam be (…) Aztán ez a laza kötöttség is szétrobbant, s mindenkori mondanivalóm szabta meg a lehető legszabadabb versformát.” Ennek eredményei pedig az ehhez hasonló sorok lettek: „Egy régebbi versemben megírtam, hogy életemben háromszor történt / velem olyasmi, amit sehogyan sem tudok megmagyarázni, legföljebb / kerülgethetem, mint macska a forró kását. / Nemrég jutott eszembe a negyedik csodálatos esemény.” (Bíbornokok és japánok) Figyeljük meg: négy sor, 20, 21, 13 és 18 szótagosak, és sorrendben nővégre, nővégre, nővégre és hímvégre futnak ki. Nincs következetesség – sorozatosság ‒ sem a szótagszámok terén, sem az ehhez kapcsolódó végződésekén.
Egyébként Nemes Nagy Ágnes a már idézett tanulmányában kritikával illeti ezt a folyamatot, de ez nyilván ízlések és generációk kérdése: „…elszomorító tünet, hogy mai napság sokan még ezt a laza formát sem tudják összehozni, nem tudják, hogy eszik-e vagy isszák-e a jambust.” (Igaz, ebben a megjegyzésében Nemes Nagy biztosan nem a kiváló verstani ismeretekkel bíró Kálnokyra gondolt.)
Mint látjuk, Kálnoky valóban eljutott a szabadversig, és saját kritikájával némileg ellentétben Nemes Nagy Ágnes is eljutott az Egy pályaudvar átalakítása című versével („Valószínűtlen, / hogy mégis föld van alul, holott / őszárvány képződésű volt itt az útburkoló kiskoc- / kakő…”), meg egy-két hasonló költeményével, amelyekben hiába tűnnek fel az anapesztusok, a daktilusok, alapvetően szabadversnek mondhatók. (Ne térjünk most ki a prózavers fogalmára, mert a kettő valójában alig szétválasztható!)
Pilinszky azonban ‒ néhány bizonytalanul ritmizálható sorától eltekintve ‒ ezt sohasem tette meg, valószínűleg azért, mert nem akart eljutni a szabadversig. Neki feltételezhetően szüksége volt ennyi kötöttségre, fegyelemre, formára, dallamra, műgondra, keretre, hagyományra, klasszikusságra, amennyit ezek a változó szótagszámú, de jambizált, rímtelen, így a drámai jambusra hasonlító, és valószínűleg abból kiinduló sorok adtak. Végső konklúzióként tehát megállapíthatjuk, hogy Pilinszky János esetében nem igazán jogos szabadversről beszélnünk.
*A szabadvers szót Szepes Erika és Szerdahelyi István Verstan-kötete írásmódját követve egybeírva használom. (A. R.)
