Bájos ponyvakisasszony – 2.
Ponyvakisasszonynak titkos ereje, hatalma van, ami egyrészt hüledezésre, csodálkozásra, a hétköznapok szürkeségéből való kiragadásra használ. Másrészt pénz csinálására fordít, ennek általában a kiadók örülnek, aligha a szerző, mert a ponyvacsinálást, ponyvaírást nem fizetik valami jól, annak ellenére, hogy százezres nagyságrendben fogynak a regényfüzetek. De – és ezt kissé szubjektíven fogalmazom, ezért megkövetlek, olvasó – ponyvakisasszony legnagyobb ereje a nemessé emelés.
Ponyvakisasszony lovaggá üt
Valójában minden irodalmi írásnak a hatás a lényege, ezt szeretné minél jobban megragadni a szerző, hiszen a hatás – hatalom. Ponyvakisasszony megígéri ezt a hatalmat, igaz, ebben az esetben az ígéret szép szó, bolondnak öröm.
Hogy megértsük ezt az obskúrus hatalmat, kissé vissza kell mennünk az időben, annak ellenére, hogy pontosan e módszert napjainkban is használja a média, mi több, tökélyre fejlesztette. Meg kell értenünk, mi vezette a középkor végén az embereket a ponyva felé. A válasz roppant egyszerű, elsősorban a félelem. A középkorban őszintén hitték az emberek, hogy nincs más mennyen és poklon kívül, mondhatni, nem is nagyon volt más választásuk, hiszen az ateizmus kényelme jóformán senkinek sem adatott meg. Olyannyira átitatta életüket a vallás, hogy még 1453-ban is, miközben Konstantinápoly falait II. Mehmed a magyar Orbán által öntött óriáságyúkkal törte, rombolta, odabent néhány egyházatya vérre menő vitát folytatott, hogy az angyaloknak van-e nemük. Nem csoda hát, hogy a világ első nyomtatott könyve a Biblia, készült 1455-ben. Gutenberg összesen 180 Bibliát nyomtatott. Kevésnek tűnik? Ha arra gondolunk, hogy akkoriban egész Európában mintegy 30 ezer könyv volt, máris nagy példányszámmá változik. Főként, ha hozzácsapjuk a 90 százalék feletti analfabetizmust.
A következő századokban egymás után ontják magukból a kis nyomdák a vallásos, példamutató, kegyes füzetek tömkelegét, melyeket aztán követnek a balladák, versek, történetek, melyek addig szájról szájra terjedtek. Mire észbe kapunk, már falusi írástudók füzetkéit is nyomtatják, terjesztik, igaz, van olyan mű, mely alig hagyja el a falu határát. Talán nem is ez a lényeg, hanem a szerző megszólalása, az egyéni kifejezésmód, ami akkoriban eléggé ismeretlen fogalom volt. Perspektívába helyezve: a múlt század elején sokan hitték, hogy Tarzan, Edgar Rice Burroughs figurája, akit a filmvásznon első ízben 1932-ben a Szabadfalván, Temes megyében született Weissmüller János (Johnny Weissmuller) elevenített meg, létező személy volt. Erről Nagy István erdélyi író is beszámol, hüledezve írja visszaemlékezéseiben, hogy édesanyját képtelen volt meggyőzni arról, hogy Tarzan kitalált figura. Mondani sem kell, Burroughs hőse is sokat köszönhet a ponyvának, ha netán Winnetoura gondolsz, kedves olvasóm, máris eltaláltad, hiszen a recept ugyanaz: nemes lelkű vadember, aki egzotikus környezetben csakis a jók javára cselekszik stb.
Adott volt tehát a környezet, hogy az 1800-as években kialakuljon egy olyan (magyar viszonylatban tárgyalva) erős ponyvairodalom, mely gyakorlatilag az 1940-es évekig uralta a könyvpiacot. Csak egy fontos kellék kellett hozzá, amit főként a magyar Alföld, a puszta biztosított: a betyár. Az a rabló, gyilkos, akinek napjainkban is szobrot emelnek, akinek a ponyva legalább annyit köszönhet, mint ő a ponyvának. Mert bármennyire is szeszélyes ponyvakisasszony, egyvalamiben bízvást számíthatunk rá, ahogy már írtuk: a nemessé emelésre.
A magyar betyár meglehetősen sajátos jelenség, adva volt hozzá a kötelező katonáskodás, az irdatlan szegénység, a Habsburg uralkodócsalád, az adók, az írástudatlanság, a bizonytalan lét, de még a szabadságharc is, magyarán minden, ami kellett a betyárléthez. Hősöknek tartotta őket a nép, rablóknak, gyilkosoknak az éppen aktuális hatalom, mi utóbbi mellett törünk lándzsát, mert valójában azok voltak: gyilkosok. Rózsa Sándor például mintegy harminc embert tett el láb alól, habozás nélkül keresztüllőtt bárkit, aki útjába állt.
Bogár Imre alig 20 évet élt (kivégezték), öttagú bandát vezetett, inkább ökrök elhajtásában jeleskedett, mégis balladák sokasága született róla. Igaz, érdemes megjegyezni azt a tényt is, hogy ugyanazt a balladát mondták Rózsa Sándorról, Bogár Imréről, csak éppen a neveket cserélték ki. No, de született Bogár Imréről közel 1300 oldalas regényes füzet is, megjelent 1928-ben, kiadta a Turul Könyvkiadóvállalat Budapesten, írta Fazekas István. Persze a műben szereplő Bogár Imre köszönőviszonyban sincs a valódival. Már az első száz oldalon kiderül, hogy a csikóslegény valójában nem más, mint Kalászdy Imre gróf, akinek apját húsz esztendeig tartotta föld alatti ketrecben a fekete gróf, anyja megtébolyodott, mert Imrét és húgát halottnak hiszi, persze amikor felnőtt gyermekeit viszontlátja, rövid ideig magához tér; van annyira csalafinta a szerző, hogy néhány oldalon már-már szerelmi szálat fon Imre és húga között-körül, éppen csak annyira, hogy felháborítsa a (persze) mélyen erkölcsös olvasót. Kalászdy gróf urat egy cigányasszony nevelte fel, mert a fekete gróf, aki valójában kalóz volt, apja minden vagyonára rátette a kezét, a két gyermeket a már említett módon eltüntette, a tébolyodott anyát is messze száműzte… tudsz követni, olvasóm? Mert a java még hátra van. Például egy bizonyos Georgiában is kiköt Bogár Imre, hogy legényeivel felszabadítsa az országot, melyet gonosztevők kaparintottak meg, egy bizonyos Mirkó és a szeretője. Míg az előző uralkodó, Pál fejedelem országlása alatt felvirágzott Georgia, addig Miró uralkodása maga az összeomlás. Persze Bogár Imre nagy sikerrel jár, a fejedelmet visszaülteti trónjára, s annak dacára, hogy Pál fejedelem ígért neki pénzt, paripát, fegyvert, titulust, hazajön Magyarországra, mert mindenhol jó, de a legjobb itthon, dacára annak, hogy idehaza minden létező bíróság halálra ítélte, katonaság vonult ki ellene, tőrrel szúrták, pisztolygolyó fúródott testébe, puskával lőtték, ágyúval is, majdnem akasztották stb. Legalább annyiszor hiszik élőnek, mint holtnak, és legalább annyira szerelmes az ő Ilonkájába, amennyire bele szerelmes jóformán minden nő a környéken. Tehát van itt minden, ami szemnek, szájnak, romantikának ingere. E sorok íróját a legjobban az nyűgözte le, hogy a cigányasszony nevelte csikóslegény olyan kifinomult arisztokratikus modorral rendelkezik, amitől örömében sírva fakadna az angol királyi család, nyelvi képességei Cicerót is megszégyenítik, moráljából táplálkozhatna akár Konfuciusz is, legényeinek hűsége és bátorsága a Thermopülai-szorosban harcoló háromszáz spártainak is példaértékű.
E nemesítést nem ússza meg Rózsa Sándor sem. Róla már éltében születtek versek, balladák, ponyvák, se szeri, se száma ezeknek, annak ellenére, hogy valójában – miként már jeleztük – kegyetlen bűnöző, áldozatai számát tekintve sorozatgyilkos. A tanyavilág szülötte (1813) „csak” az atyai hagyományt folytatja, aki szintén betyár volt, míg fel nem akasztották, agyon nem verték (a források nem egyeznek). Rózsának mintegy hatvan kegyetlen bűntettéről tudunk, mégis megúszta az akasztást, igaz, ugyancsak dicstelen vége lett, tuberkulózis végzett vele (1878), miközben a szamosújvári tömlöcben harisnyákat varrt, már amikor éppen nem mutogatták pénzért. Hogy példázzuk kegyetlenségét: 1848-ban 150 fős szabadcsapatot alapíthatott, hogy a szabadságharcban részt vegyen. Parancsba kapta, fegyverezzék le az Ezeres nevű falu lakosságát. Rózsa csapata a lefegyverzés helyett kirabolta a falut, 36 embert gyilkolt meg.
De ponyvakisasszony rokolyája alá bújva Rózsából nemes harcos lesz, aki a szegényeket oltalmazza, a gazdagokat kirabolja, az igazságtalanokat halomra lövi. Csakhogy ebből egy árva hang sem igaz. Népszerűsége, a Robin Hood-effektusnak köszönhetően mégis akkora, hogy Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond is ír róla. Mondhatni, kénytelenek is ezt tenni a szerzők: egyrészt miért ne lovagolnák meg ezt a hullámot, másrészt Rózsa Sándor alakjával jól be lehet mutatni bizonyos társadalmi helyzeteket (az sem megvetendő, hogy Móricz munkásságában a föld és a szegénység a központi témák között van).
A magyar betyárok korszaka mintegy nyolcvan évet tartott, kezdődött az 1800-as évek elejétől. Többek közt éppen Rózsa Sándor rémtettei hatására a hatóságok következetesen börtönbe juttatták, kivégezték őket. Az utolsó magyar betyár, Savanyú Jóska már húsz évet ült börtönben, szabadulása után egy pesti kávéházban látványosságként mutogatták, aztán szabóműhelyt nyitott. 1907-ben követett el öngyilkosságot. Akárcsak Sobri Jóska, aki szíven lőtte magát mindössze 27 évesen, miután bekerítették a pandúrok. Róla Sólyom László írt több ezer oldalas ponyvát, melynek első füzete 1929-ben jelent meg Sobri Jóska, az úri haramia címen, kiadta a Turul Könyvkiadóvállalat Budapesten. Angyal Bandi sem kerülhette el a sorsát, róla Temeshy György alkotott egy szintén több ezer oldalas opust, megjelent 1934-ben, kiadta a (igen, máris kitalálhattad, kedves olvasóm) a Turul Könyvkiadóvállalat Budapesten.
Hiába no, ponyvakisasszony szoknyája alatt megnemesedik az ember.
