Veszteségekről és nyereségekről
Mezey Katalin Kossuth-díjas költő Örökség című verseskötetét mutatták be október 3-án az Üllői úton található Magyar Napló Könyvesboltban, ami boltfunkciója mellett egyfajta jó értelemben vett klubhelyiség jelleggel is bír. Az eső ellenére elég sokan megjelentek az eseményen, főleg szakmabeliek, de közülük mind a fiatal, mind a közép-, mind az idősebb nemzedék képviseltette magát. A szerző az est előtt interjút adott, míg a vendégek egymással beszélgettek. A könyvbemutatót Erős Kinga, a Magyar Írószövetség elnöke nyitotta meg; szavain érződött, hogy a beszélgetőtársát mind emberként, mind művészként jól ismeri és tiszteli.
Az első versblokkban, amelyet Tallián Mariann és Lázár Balázs Artisjus-díjas színművészek adtak elő (nem mellékesen mindketten írók-költők is), főként az elhunyt férj és alkotótárs, Oláh János elvesztéséről szóló versek szerepeltek. Lázár Balázs már a kezdetnél drámaibb hangot ütött meg, Tallián Mariann visszafogottabban adta elő a költeményeket.
Erős Kinga első kérdése is a veszteségek körül forgott, hiszen, mint elmondta, az élettapasztalatairól őszintén beszélő költőnő művészetében mindig nagy hangsúlyt kapott ez a téma. Mezey Katalin úgy reagált, hogy az élet veszteségek sorozata, de ezek a veszteségek csak úgy jöhetnek létre, ha előtte nyereségeket is elkönyvelhettünk. Az Oláh János haláláról szóló versek megírása előtt sokat tűnődött azon, kell-e ilyen sötét művekkel „sokkolnia” az olvasót, de arra jutott, a halál az emberiség közös gondja. A kimondás segít a gyász feldolgozásában, és a fájdalom is az élethez tartozik, ahogyan a bukás is. Még akkor is, ha a mai világ azt sulykolja, hogy csak sikeresnek és boldognak illik lenni.
Erős Kinga határozottan egyetértett azzal, hogy manapság el kell játszanunk, hogy sikeresek, szépek és boldogok vagyunk, Mezey Katalin mégis egy másik értékrend mellett áll ki a műveiben. A média életünkbe való betörése azt eredményezte, hogy egyre kevesebb csendes pillanatban van részünk. „Segítik-e a versek a csendet?” ‒ tette fel gondolatmenete végén a kérdést Erős Kinga. Mezey Katalin szerint a média az emberiség számára nagyon hasznos lehetne, ha a tanító és ismeretnyújtó oldala kerülne előtérbe, de sajnos a kereskedelem szolgálóleánya lett. Úgy működik, és azt akarja elhitetni, mintha minden eladó volna, pedig ez nem így van: az emberi értékek nem eladók. A csendet illető kérdésre azt a frappáns választ fogalmazta meg, hogy nem műsorokat kellene nézni, hanem valódi sorokat kellene olvasni, hiszen a költészet segíti azt a csendet, amivel például Istenhez vagy az élet lényegi részéhez kerülhetünk közelebb.
Az Írószövetség elnöke azzal folyatta, hogy Mezey Katalin költőként is gyakorta kitekintett a közéletre. Arra volt kíváncsi, hogy egy művésznek vagy egy magánembernek milyen ráhatása lehet a világ eseményeire, hogyan viszonyulhat például a világszerte dúló háborúkhoz. Mezey Katalin úgy vélte, az ember sok mindent tud, de a legalapvetőbbet elfelejtette, hogy a háborúkat el kell kerülni. Pedig a két világháború után úgy tűnt, mintha az emberiség rájött volna arra, hogy a béke a legfontosabb létfeltétel. Az ilyen helyzetekben az író csak annyit tehet, hogy erősíti: nem vagyunk birkák, és átlátjuk a dolgokat.
A második versösszeállítás felvezetőjeként Erős Kinga megemlítette: Mezey környezetében mindig voltak kisgyerekek, így nem csoda, ha a gyermeki szemszög a műveiben is gyakorta megjelenik. Ebben a versblokkban tehát gyerekhangokra komponált versek szerepeltek, amelyek komikumát a színművészek remekül hozták az előadásukban. Elhangoztak persze komolyabb alkotások is, a Rovarok címűben például a következő elgondolkoztató sorokkal találkozhattunk: „A rovarvilág kicsit / próbára teszi a hitemet (…) A teremtés fele gyönyörű, / a másik fele pedig / igyekszik elpusztítani a gyönyörűt.”
Erős Kinga a mindennapjairól is faggatta a költőt: mikor jut ideje például olvasni, amikor nyolcvanegy évesen is ennyire aktív szerepet tölt be az irodalomban? Az alkotó elmondta, hogy sajnos nem jut annyi ideje az olvasásra, amennyit szeretne, ezért kedveli például a hangoskönyveket, amelyeket mosogatás közben is hallgathat. Erős ezt követően a munkamódszeréről kérdezte beszélgetőtársát, azt kérve, hadd pillantsunk be a dolgozószobájába, amit Mezey Katalin azzal hárított derűsen, hogy az nincsen. Általában cédulákra jegyez fel sorokat, amelyeket a lakás legkülönbözőbb pontjain talál meg később, amikor már azt sem tudja, hogy azokat ő írta-e. Amíg a férje élt – tette hozzá mosolyogva –, addig benne volt a pakliban, hogy esetleg Oláh János írta a sorokat, de mióta János meghalt, már csak ő maga lehet a „tettes”. Ha a folyóiratok verset kérnek tőle, ezeknek a céduláknak a segítségével készíti el művét, és legjobb múzsája a határidő. Némi öniróniával arra is kitért, hogy nem tartozik azok közé az írók közé ‒ amilyen például Jókai Mór is volt ‒, akik hatkor felkelnek, és délre megírják a napi penzumot. Ebből a szempontból ő nem „igazi” író, viszont van egy komoly ember a családban, aki így dolgozik, és példát vehetne róla. (Itt az írónő nagy valószínűséggel a fiára, Lackfi Jánosra célozhatott.)
Az est egy versblokkal zárult, amelynek utolsó darabja egyben a bemutatott kötet utolsó költeménye is volt, egy szép béke-vers: „Imádkozzunk, még ha először is életünkben, / és öleljük át mindkét karunkkal szorosan / a békét.” Mire megszólaltak az Üllői úti Örökimádás templomának hét órát jelző harangjai, a tartalmas, mélyen elgondolkodtató irodalmi est már véget is ért, de magunkkal vihettük egy legendás költőnő új verseskötetét.
Fotók: Acsai Roland
