MINDENKI ÖRÖKSÉGE

Régen várt verseskötetet vehet kézbe az olvasó: Mezey Katalin beszédes című Örökségét. Mezey líránk nagy szerencséjére mer érthető lenni, nem fél attól, hogy gondolatait megosztva kirajzolódik saját lényének az a karaktere, amely mindenki mástól megkülönbözteti, és egyénivé válik a hangja. Nem tart attól, hogy a lelkébe látnak, s nem tart az egyszerűségtől sem.

Mezey egyébként egyszerre kapcsolódik az archaikus, az úgynevezett népi, és a modern, urbánus költészet hagyományaihoz, de ezen örökség ‒ lásd a verseskötet címét ‒ felvállalása mellett is mai és kortárs marad. Mezey kötetében inkább forma- és alaksejtelmeket érzékelhet az értő olvasó, mint konkrét, végig megtartott versformákat. (Erre példaként a Virágének című verset hozhatnám fel, ahol a főmetszet a hatodik szótag körül van, vagyis többször a hatodikra, de néha az ötödikre, máskor a hetedikre esik.) Meglátásom szerint Mezeynél mindig a mondanivaló, a tartalom győz a forma felett, de mindez annyira organikusan történik, hogy a forma mégsem látja kárát.

„Nagy tudás van a mobiltelefonban, / de még nagyobb a csipkebokorban” ‒ kezdi a Nagy tudás című versét. Ez a két sor felidézi bennünk a közmondások versritmusait, melyeket Horváth János is vizsgált. Láthatjuk, hogy a vers első sora az ütemhangsúlyok szerint egy négy szótagos és egy hét szótagos félsorra tagolódik, míg a második sor egy négy szótaggal kezdődő és egy hat szótagos részre. Már ebből a példából is láthatjuk, hogy Mezeynél az ütemek szótagszáma változó tendenciát mutat. Jómagam ezt a jelenséget a Németh László által a Magyar ritmus című tanulmányában bemutatott tagoló versre vezettem vissza, amelynek az a lényege, hogy az ütemek szótagszáma nincs még úgy megkötve, mint később Gyöngyösi István és Arany János ütemhangsúlyos költészetében. Tinódinál ez még teljesen ingadozott, ahogy Zrínyinél is némileg. Németh szerint ez „a legegyenesebb magyar versforma”. Ezzel Mezey költészetünk archaikusabb rétegeivel tart kapcsolatot. A tagoló verseket idéző formák mellett találhatunk példát a megkötött szótagszámú ütemes verselésre is, ilyen az ősi nyolcassal operáló Újesztendő, vígságszerző költemény is: „Újesztendő, vígságszerző // békességgel eljövendő.” Itt a félsorok néhány esettől eltekintve négy-négy szótagra oszlanak. De Mezey Katalin a modern jambikus költészettel is kapcsolatot tart, ahogy például a József Attilát (József Attila-parafrázis) és a Reményiket (Reményik-parafrázis) idéző versében teszi: „Adj emberséget az embernek, / mert élete nem filmszerep”, illetve: „Kis hópelyhek az örömök, ne várj csodát életedbe.” (Nem egészen tartozik ide, mégis eszembe jutott, így érdekeségként elmondom, hogy például a tizenhárom évvel idősebb Csoóri Sándor 1962-es, harmadik kötete szinte kizárólag jambikus verseket tartalmaz.) Ha már a jambikus verseknél tartunk, e szempontból izgalmasnak tartom A következő valóság című művet. Nem tisztán jambikus sorokkal indít, de a hatodik sortól kezdve végig megtartja a modern-jambikus formát, és a tizenegy szótagos sorok mind nővéget kapnak. E verset azért emeltem ki, mert jó példa rá, hogy a versforma hogyan válik a tartalom művészi kifejezőeszközévé. Arra, hogy az eleinte csapongó gondolatok hogyan kerülnek hirtelen klasszikus hömpölygésű mederbe a mondanivaló erősítése végett.

A kötet megrendítő versei közé tartoznak az Oláh János költő és férj haláláról szóló költemények. Modern gyászversek ezek, melyek visszafogott tragikusságukkal hatnak. E költeményekre a szabadvers hangja jellemző, de a sorok szótagszáma csak szűk keretek között ingadozik. A kötet az Ez nem ő című művel kezdődik: „A boncolástól eltorzult az arca, / ijesztő, idegen mosoly került rá” ‒ olvassuk a két tizenegy szótagos sorban, és ez a motívum, tudniillik a halál vagy halálos betegség elváltoztató, elidegenítő „hatása” a Hová lett? című versben is felbukkan egy másik személy esetében: „Azon tűnődöm, miközben / a hálóruháim közt keresek / egy számára is elég nagy / pizsamát, hogy ki ő. / És hová lett / az a komoly, magára adó asszony, / akit évtizedek óta ismerek?”

A kötetben több létösszegző alkotás is helyet kapott. Ezek közé tartozik a Legalább az utolsó pillanatban („Legalább az utolsó pillanatban / megköszöni azt, ami elveszett”), a Pünkösdi rózsa („Beváltottam-e / vagy alulmúltam a reményeket? / Még nincsen kész a mérleg, / de már nem sok hiányzik.”), a Három lépés előre, hátra („Nekem ketyeg a tűsarok-metronóm, / engem ösztönöz az indulásra: / pakoljam össze én is a holmimat, / ne hagyjam az idegen szobában.”), a Berzsenyi estéje („Amim van, mindent tíz körömmel / csakazértis kapartam össze, / értetlenséggel, kárörömmel / megszégyenítve, szembeköpve.”), és a Hála („Hálásan köszönöm, Uram, hogy hetvennégy évem alatt / csak kétszer kellett / a bombázás elől / hetekre pincébe bújnom.”) A Hála egyébként egyik példája a kötetben felbukkanó háborús verseknek is, melyekből szintén többet találni a kötetben. Érdekes, hogy az úgynevezett létösszegző versek mintha kisebb szerepet kapnának manapság a líránkban. El lehetne gondolkozni azon, hogy költőink miért érzik ritkábban szükségét a hasonló számvetésnek, melyre nemcsak az időskor kényszerítheti rá az embert. Mezey Katalin ezen létösszegző művei a könyv kiemelkedő, megbecsülendő versei közé tartoznak.

Néha már-már meghökkentő sorokat olvashatunk Mezey Katalin gyerekhangra írt verseiben, melyek a gyermeki gondolkozás szürrealitását, ösztönös dadaizmusát, groteszkségét és ebből fakadó humorát jelenítik meg: „anya a hangyikát / összeszőni a kalapáccsal”. Ezek a szövegek egyfajta tudatalatti automatizmusokat tárnak fel, melyek rokonítják az automatikus írásmóddal és az ősköltészettel is. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek nem gyermekeknek szánt versek, tehát nem igazi gyerekversek, hanem a gyermeki gondolkozásmódot reprodukáló, felnőtteknek szánt alkotások.

A kötetben istenes versek is szerepelnek, ezek közé tartozik például a kötet záróverse, amely béke-vers is, a Nem csak szárnyas angyal („Imádkozzunk, még ha először is életünkben”). De istenes vers a Szúnyogposta és a Rovarok is. Mindkettő egy-egy hétköznapi tapasztalattól ‒ rovarok jelenléte ‒ jut el a hitig. Egyébként a vallás, az Isten hangsúlyos, mindent átható jelenléte az egyik közös pontja Mezey Katalin és Lackfi János költészetének. Mezey Katalin lírája ennek a jelenlétnek köszönheti, hogy különbséget tud tenni fontos és kevésbé fontos dolgok között. E kettő szétválasztásáról egyébként több verse is szól: a Szent László pénze („Mosolyogva hordom a közös pénzt, / mert van még, aki tudja, hogy mit ér.”), a Jurta („Olvasókönyv az univerzum”), illetve a már idézett Nagy tudás című. A Jurtában az univerzumot jeleníti meg igazi könyvként, míg a Nagy tudásban a földön megmaradó csipkebokrot és a földön elromló mobiltelefont állítja szembe. Isten jelenétének lehetőségéről vagy lehetetlenségéről tudósít Az istennek készült bejáraton át című alkotás is: „Az istennek készült bejáraton át / belép lelkünkbe a média: / alig várjuk, hogy megszólaljon (…) egyetlen gombnyomással elzárjuk / a csöndet (…) csak ne legyünk a csönddel egyedül. / Ne legyünk Istennel egyedül.” Mint láthatjuk, itt is sor kerül az értékes és kevésbé értékes szétválasztására, mint a fentebb bemutatott versekben. Itt a csend lesz értékesebb a média hangosságával szemben. Ahogy a vers nagyon frappánsan és meglepően megfogalmazza ezt a nézőpont megfordításával: ha bekapcsoljuk a médiát, ugyanazzal a gombnyomással elzárjuk a csendet. Egyébként hasonló logikát működtet a Rádiózás című vers is.

Ha elolvastuk a könyvet, nem lesz számunkra kérdéses, mit jelképez az Örökség cím, de talán mégis ezek a verssorok írják le leginkább: „A gyermekek, az unokák / a nevünket felvállalják, / büszkék legyenek hitünkre, / őseikre, örökükre.” Végezetül ehhez még annyit tennék hozzá, hogy Mezey Katalin öröksége a mi örökségünk is: örök és általános örökség, amelyben minden ember osztozik.

Mezey Katalin: Örökség. Versek. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2024.