Sorok között

Mindenki érkezési sorrendben foglalhat helyet. Hosszú sor kígyózik a földszinttől az emeleti beengedőkig. A forróság alig elviselhető. A légkondicionált színházterem lehetősége izgatott türelmetlenségre készteti a közönséget. Apró lépésekkel halad előre a tömeg a szűk folyosón a szélesre tárt, kétszárnyú ajtók felé. Odabent lassan minden zsöllye gazdára talál. A rutinos színházlátogatók a másodiktól az ötödik sorig töltik fel a termet, középről a széle felé haladva. A bátortalanok, akik attól félnek, valami modern, interaktív élményben lesz részük, egy kicsivel hátrébb, ahonnan már biztosan nem fogja színpadra hívni őket az előadó. Az ájulásra hajlamosak a kijáratok közelében helyezkednek el. Az ő közvetlen közelükben azok, akik szerint rossz előadást látni épp akkora esélyük van, mint jót, ezért inkább bebiztosítják magukat arra az esetre, ha a nézőteret gyorsan és észrevétlenül kellene elhagyniuk. Szerelmesek és nem önszántukból jelenlévők leghátul.

A terem kétharmada már megtelt, amikor belép egy negyvenes, jól öltözött, csinos nő, barna hajjal, rövidnadrágban, szalmakalappal és kirándulós táskával a kezében, s kissé idegesen helyet próbál keresni magának és a férjének, aki jóval idősebb, szikár férfi, és aki egészen más irányban kezd nézelődni. A nő észre sem veszi, hogy a férje előremegy, ő elégedetten lehuppan a hatodik sor bal oldalán egy székre, maga mellé teszi táskáját és kalapját, ezzel jelezve, hogy az a hely is az övé. Pásztázni kezdi a termet, majd, amikor meglátja a férfit, fojtottan odakiált neki:

– János! János!

A férfi épp leült volna a legelső sor jobb oldalán, ám az ismerős hang hallatán a mozdulat kelletlenül félbemarad, lassan felemelkedik, tekintetét a hang irányába fordítja.

– János, gyere, találtam helyet! – folytatja a nő. János a színpadra néz, majd az általa kiválasztott, szinte már a sajátjának érzett székre. A nő még mindig ott áll a hatodik sorban, és hadonászva sürgeti, hogy menjen oda hozzá. A férfi nem kívánja a fél nézőtér előtt megvitatni ezt a kérdést, úgyhogy végül odamegy a feleségéhez, megáll vele szemben, de ott maradva, az első sorban.

– Nézd, ott nagyon jól lehet látni, és alig vannak, ott igazán kényelmes lenne – mondja. Hangja nyugodt és türelmes, nem veszi át a nő kellemetlen rezonanciáját.

– János, nem – feleli a nő. És ez most egy elnyújtott, megalázóan lekicsinylő nem, amitől a férfi butának és szerencsétlennek érzi magát, mintha hiányos képességei okán soha nem is lett volna esélye arra, hogy a felesége számára is megfelelő ülőhelyet találjon egy színház nézőterén. Miközben arra gondol, ez a nem vagy egy haragos, parancsoló nem tenné-e őt szánalmasabbá, a nő megismétli:

– Hidd el, nem! Ez jó lesz.

Furcsamód a nő hangjában tényleg nincs parancs, sem agresszió, ő pusztán megállapított egy tényt, meghozott egy döntést, egyedül, mint mindig, és a hangjából sokkal inkább érződik egyféle megfáradt önfeláldozás, hiszen kettejük közül csak ő képes megoldani ezt a problémát, kiválasztani két megfelelő széket a hőmérséklet, a fényviszonyok, a széljárás, a nézők átlagéletkorának és az előadás hosszának figyelembevételével, míg szegény János átgondolatlanul, kapkodva csak úgy leül valahova, és, mint bebizonyosodott, a lehető legrosszabb helyre.A férfi nem vitázik tovább, morcos ábrázattal leül oda, ahova utasították. A nő elégedetten hátradől, kezdődhet az előadás. A férfi azonban fészkelődik, dörzsölgeti a karfát, nyikorgatja a szék lábát, közben feszülten figyel. Az első sorban még mindig rengeteg szabad szék van. Nézi a tömeg vonulását, aggodalmasan figyeli, van-e még esélye visszakozni. A darab teltházas lesz, nem vitás. Végül összeszedi a bátorságát, és feláll.

– Mondd, nem ülhetnék én az első sorban? Úgy érzem, nekem ott sokkal jobb lenne.

A nő egy-két másodpercig forgatja a szemét, kalapját morzsolgatva az ölében.

– Ülni ülhetsz, persze – mondja végül, de nem pillant fel.

A férfi a nem várt engedély hallatán felbuzdulva, újult erővel siet vissza a korábban kiszemelt szektorba, ünnepélyesen leül, gyengéden végigsimítja a karfát, mosolyogva hátradől. Kezdődhet az előadás.A nő azonban fészkelődik. Egyre idegesebben figyeli az érkezőket. Nem akarja feladni ezt a két tökéletes széket a hatodik sorban, de mégis: hogy néz az ki, hogy a férje a nézőtér egyik felén ül, ő meg a másikon?! A következő pillanatban felpattan, átsiet a túloldalra, leül az első sorban, a férje mellé. Összemosolyognak, megfogják egymás kezét, elégedetten hátradőlnek. Kezdődhet az előadás.

Pár perccel később, amikor becsukják a szélesre tárt, kétszárnyú ajtókat, a nézőtéri fény a hatodik sor közepén halványul el fölöttük.