Lőrincz P. Gabriella József Attila-díjas költő könyveiről már több ízben s több fórumon volt szerencsém tűnődni. Tegyük mindjárt hozzá, hogy szerzőnk nem csupán lírikus, hisz megjelent már novelláskötete, a Történetek az árnyékból, valamint a novellákat és verseket egyként tartalmazó Könnytelen madonnák is. Most pedig nyolcadik kötetét, az Ahogy világra jöttünk címűt vehetjük kézbe. Régi ismerősként köszönnek rám Lőrincz P. verseinek jellegzetességei, amikre emlékeim szerint már többször aggattam a „pilinszkys” jelzőt: a mélycsöndű terekben súlyosan koppanó-dobbanó sorok, a makro- és mikrovilág észleleteinek filmszerű dinamizmusa, az egyszerű, leíró képek idilljéből a jelképpé sűrülő cselekményességbe való átrántások. Ez továbbra sem a gyöngéd átmenetek vagy finom díszítményekbe rejtett valóságmorzsák költészete – ebben a költészetben rögök porlanak, kövek görögnek, miközben meg-megbotló, mégis kitartó léptekkel tartunk célunk felé a valóság sivatagában. Talán abban a pusztaságban járunk, ahová a Lélek vitte Jézust, hogy az ördög megkísértse?

 

„a hitetlenséget tűzre vetettem, de az örömet

hová tegyem, a fehérnemű vagy az ingek közé?

Oda, ahol nem keresi senki,

oda, ahová a vámosok sem nyúlnak.

Törékeny dolgaim nincsenek, ha lenne,

újságpapírba göngyölném, vagy könyvlapokba,

ha lennének könyvek.”

 

A kötet első verséből való az idézet, címe: Nem. Fölfogható előhangnak, mottónak is, hisz a ciklusok csak ezután jönnek. Mindenesetre kiváló előhang a napjaink torz valóságába vezető zarándokút kezdetéhez, abba a valóságba, melyben csakugyan vámszedők, farizeusok és pogány zsoldosok uralkodnak jelenleg – öltözzenek bármilyen színekbe. Persze nem Lőrincz P. Gabriella verséről lenne a szó, ha a végén nem volna ima- vagy fohászszerű föloldás:

 

„Napfényt engedek az összepakolt múltra.

Csak a jót hiszem el, akkor is, ha nem igaz,

a részeg angyalokat ágyba fektetem,

melléjük térdelek, és mondom sokszor,

hogy megértsem végre,

az Isten sosem hibázik.”

 

Az „elővers” után következő első ciklus a Hegyek vigyáznak. Ez a háború ciklusa, a természeti képekkel vegyített borzalom fölött érzett döbbeneté, a kiszolgáltatottságé. A katonáé, aki sikeresen lebombázza a gyermekkórházat, majd jól végzett munkája után hazatér, átöleli asszonyát, s megsimogatja háborúsdit játszó gyermekét. A halottak porát tóba szóró kézé, meg a várormokon madarat fűrészelő, gaz kezeké (szép és bölcs dolog itt névtelenségben hagyni ősi madarunkat – a költői kép így nem korlátozza magát a két évvel ezelőtti munkácsi esetre, cserébe a békegalambig vagy akár a boldogság kék madaráig terjed az asszociációs mező). És az otthagyott életeké, az álomban tovább élő békéé. A konkrét eseményeket végig szimbólumszerűvé emeli a költői hang – ha nem tudnánk, mi történik e köteten kívül, meg a szomszédunkban, lehetnénk bárhol, bármelyik korban:

 

„Fegyvertelenül, ahogy világra jöttünk,

markoljuk szorosan a béke torkát.

De véres már a két kezünk,

tüzet kérsz, fegyvert, cigit, gyertyát.

Indulunk hát végleg,

az otthonok tátongó falak,

s hogy kik lakják majd a felszínt, nem tudjuk,

csak azt, hogy kik vannak a föld alatt.”

 

A címadó versből van a részlet. A „Tégy engem, mint pecsétet” (idézet az Énekek Énekéből) a család, a ház, a kert, a teremtett világ édenébe épített embervilág örömeinek és keserűségeinek, csodáinak és csalódásainak ciklusa:

 

„Te bort készítesz, én kenyeret sütök

– micsoda hamis valóság ez?

Hol van a prés, miért romlott a kovász,

s miért, hogy vihar tépi az ágakat?

Lefagyott az összes virág,

a fák alatt elhullottak a madarak.

Hogy lázálom-e, hamis vagy igaz?

Világok között állunk,

Csak barnatestű fák vagyunk a hegyoldalon.”

 

Így kérdez a Lázálmok, ha éjjel versbeszélője, s nem ez a ciklus egyetlen darabja, mely pontos érzelmi látleletet ad a természetközelben, falun, tanyán avagy a hazánk döntő többségét kitevő „vidéken” élő ember sokszor a legnagyobb boldogságot jelentő, sokszor pedig kényszerű összekapaszkodásáról a mindenkori társsal, családdal, a közvetlen környezettel. Vagy éppen az összekapaszkodás hiányáról! Aki nem fűtött még fával, az nem is tudja, mit jelent a Hideg:

 

„Hideg van.

Újra fűteni kell,

mert egyedül, hidd el,

én is megfagyok.

Hiába állnak strázsát ágyam mellett

kivont karddal angyalok.

 

Hideg van.

Kopárra vetkezett a dúslombú erdő.

Karomba ringatnám gyermekem,

üzenetben szól:

Nincs ideje. Felnőtt.”

 

A Földet magamra az emlékek ciklusa, afféle „holtak könyve” a kötetben. Az elmúlás, az emlékezés, a gyászfeldolgozás, illetve a halott hőseink, nagyjaink verseit olvassuk itt: Petőfi, Lator László, Gyurkovics Tibor. Épp itt, szegény Petőfinél bukkanok a kötet egyetlen gyenge pontjára:

 

„A kard a kezekből kihullt, mobiltelefon vette át helyét,

olyanféle lánc, amit önként csatolunk fel.

A kávéház üres, az utazások gyorsak,

meg sem írja senki.

A levelezés, Sándor, képzeld, egy pillanat,

a romantika ciki, s már a szekér sem szalad.”

 

Mélységesen egyetértek minden szellemi korbácsütéssel, mi napjaink lélektelen, urbanizált, konzumidióta fogyasztói „kultúráját” éri, ám sajna a Levél (Petőfi 200) című versből idézett strófa képei éppolyan felszínesen ábrázolnak közhelyszámba menő ellentéteket, ahogyan azt szellemi ellenfelünk is teszi. Nehéz ezt jól megoldani, tudom… Ám, ha másra nem is, arra jó a Petőfihez intézett sirám, hogy még szebben ragyogjon a szemközti oldalpáron a Lator Lászlóhoz címzett Végül a maga rusztikusan őszinte, bumfordian bájos hitelességével:

 

„Szertenézek

a karcsú napsütésben,

fejem fölött nincsen glória.

Tétlen számnak illene most

valami idétlen fohászt mormolnia.

 

Te véghetetlen, kedves, szép Úristen!

Pereim csak megkopott szavak.

Kérhetnék még, de már csak egyre vágyom,

hogy színről színre Téged lássalak.”

 

A kötetzáró ciklus A vétkes. Darabjait metafizikai, vagy szebben szólva istenes verseknek mondanám. Ez az a téma, amiben Lőrincz P. Gabriella – eddigi életművének egészét tekintve is – képtelen hibázni. Transzcendens költészetének még közhelyszerűbb epizódjai is gyönyörűek, mint az Isten ráncai kezdő sorai:

 

„Ránc vagy te is az Isten homlokán,

láttalak, mikor még kisded voltam,

amikor mindent és mindenkit értettem,

s ha kellett, hát angyalnyelven szóltam.”

 

Minden hívőnek és hitetlennek, tanúságtevőnek és kétkedőnek, keresőnek és tagadónak kötelezővé tenném ezeket az állításokat és tűnődéseket, például a Február képeit:

 

„Ebben a télben boldog minden hópehely.

A fagyott fák,

az etetőben az ijedt madár.

És boldog szívemben a félelem foncsoros pengéje,

a tűzben pattogó szén.

A kenyér is boldog, mert illatos, piros,

az ablakban muskátli virágzik,

fittyet hány mindenre,

legyen csak jégvirág odakint,

ő bent vöröslik, mint a vér, és nekem hullajtja majd szirmait.

Nekem hervad majd, ha olvad a tél,

ha elég az utolsó széndarab,

majd az első télvíz is nekem fakad.”

 

Lőrincz P. Gabriella: Ahogy világra jöttünk. Orpheusz Kiadó, 2024.