Ábrándok – Részlet a regényből

Az Ábrándok a soha ki nem hunyó szenvedély regénye. A főhős és kedvese levelezése, naplóbejegyzései nyomán a romantikus levélregények emelkedettsége, a szépirodalom goethei, büchneri hagyományai elevenednek meg. A szerelem lángolásának háttere a huszadik század második felének személyesen megélt történelme: a főhős ifjúkorától az ezredfordulóig követhetjük nyomon egy ízig-vérig európai értelmiségi életútját, akinek Kelet- és Nyugat-Németország, Magyarország és Lengyelország egyaránt sorsfordító helyszínek kényszerű vagy saját elhatározásából megvalósított helyváltoztatásai során.

Szeretett pókasszony

Naplóbejegyzés
Gondolatok Teresához, egyetlen szerelmemhez írt levelemből

…Nem bírom tovább, felemészt a kínzó vágy utána, hatalmas sóhaj feszíti sajgó mellemet, és gyötrődve suttogom a nevét. Micsoda pátosz! Szinte már kínos. De ezeket a sorokat nem idegennek szántam, csak saját magamnak. Természetesen Teresának is. Nem én vagyok a pók, aki fogva tartja őt a hálójában. Az eredeti feltételezés pusztán önmagam túlértékelése volt. Teresa maga a varázspók, és én vagyok a légy, aki póknak hiszi magát, és megpróbál szívócsövével behatolni a pókasszony szívébe, hogy erejét kiszívja.
Szerelmemet Schopenhauer után hideg fejjel szemfényvesztésnek kell minősítenem, különben elkerülhetetlenül elindulok az őrület felé vezető úton, amely a maga módján oldja fel a vágyakozás görcsét.
Istennek hála, szerelmes vagyok, és viszontszeretnek. Van-e ennél szebb dolog? Beteljesült szerelem, amelynek az eredménye a közös háztartás. Az együttélés a szerelem halála lenne? Lehetséges, de nem feltétlenül! Egyet tudok, a hosszas várakozás nem tartható sokáig. Pokolian szenvedek, de ez mégis édes szenvedés.
Testileg és lelkileg is kínlódom. Szegény fejem; mit sem tudtam kitörni készülő szenvedélyemről, amely már itt morajlott, és csak arra várt, hogy Teresát izzó szerelmi vallomásaimmal elbódítsam.
A természet erőinek szabadjára engedésében azért ő sem bűntelen, hiszen ő a varázsló, aki a titkos erőt és az iránta való fékezhetetlen vágyat robbanásig feszítette bennem.
1968. február 15. és 20. között történt, amikor Poznańban időztem. Több szempontból is sorsdöntő év volt. Egy boldogtalan szerelmi kapcsolattal a hátam mögött, és egy másik, bizonyos értelemben talán életmentő magyarországival a láthatáron. Varsóban elbúcsúztam egy volt diáktársnőmtől, akinek fájdalmas csalódást okozhattam, majd Budapestre utaztam, hogy hajamnál fogva húzzam ki magam a mocsárból, és csaknem tönkretett életemet olyan útra tereljem, amelyről talán már nem fogok letérni.
A szépirodalmi fordításról van szó, ami a mai napig rendkívül fontos szerepet játszik az életemben.
Prágában drámai változások indultak el, Poznańban diákmozgalmak készülőben, ahogy már egyszer 1956-ban, a forradalom előszeleként. Közelebbről nézve bevezetői voltak ezek a harminchárom évvel később beteljesülő történelmi fordulatnak, amelynek ma tanúi vagyunk: a szovjet birodalom, az utolsó gyarmattartó pusztulásának.

*

Rumpelstikli

A járási postahivatal pincéjében két férfi ül szemrontó neonfény mellett, előttük két óriási halom levél. Az ablakok elsötétítve, akárcsak a rettegett légitámadások idején. Az egyik levélhalom a beérkező, a másik a kimenő küldemény. Két nő segít nekik a gyanús levelek felbontásában és újra lezárásában. Egy primitív, de hatékony gépezet gőze felett nyitják ki a borítékokat, megkönnyítve a munkát, s ez arra utal, hogy itt profik működnek.
Régóta nem foglalkoznak behatóan minden levéllel, noha mindegyiket kézbe veszik, és gondosan mérlegelik, hogy kiderüljön, van-e tennivalójuk vele. Különösen a kapitalista országokból érkező és oda irányuló levelekre kíváncsiak. A postavonat megérkezését követően egyenesen a pincébe kerülnek a leplombált postazsákok. A kimenő leveleket a földszintről szállítják el.
Névmemóriájuk az évek folyamán a kitűnő képzésnek és hosszú évek tapasztalatának köszönhetően remekül fejlődött. Ez megkönnyíti a munkát, úgyhogy nem kell állandóan az előttük lévő névlistát böngészni, hogy tudják, melyik levelet kell feltétlenül kinyitni és elolvasni, visszatartani, elkobozni, vagy éppen továbbítani a főnökségre.
A megfigyelt feladókon kívül a gyanús címzettek neve is bekerül egy erre a célra szerkesztett kartotékba. Az évek folyamán nehezen kezelhető kártyavár jött létre.
A két szorgalmas és megbízható tisztviselő egyikét nemrég rémálom gyötörte, amelyben az általa levelekből és aktákból felépített házat ráborította egy földrengés, pedig már otthonosan érezte magát benne. Szúrópróbákat is tartanak, hogy leleplezzék az állam újabb ellenségeit, besúgóit és szabotőreit. Nemcsak a másként gondolkodókat kell megfigyelni, de le kell állítani a devizacsempészeket is, akik a nyugat-berlini és nyugatnémet pénzváltóknál csalárd árfolyamon vesznek NDK-márkát, és visszaélnek az államközi postaforgalommal, hogy pénzhez juttassák az orosz zónában élő testvéreiket.
Ezeknek az álpostai dolgozóknak idővel olyan szaglóérzékük alakul ki, amit a kutyák is megirigyelhetnének. Bosszantó, hogy hiába tartóztatják le az állam ellenségeinek egy részét, visszanőnek, akár a levágott sárkányfejek.
A pincében dolgozók már arról is hallottak, hogy voltak olyan elvtársak, akik a piszkos pénzt a saját zsebükbe tették, ahelyett, hogy lelkiismeretesen elszámoltak volna vele, és átadták volna a pénztárnak, hogy az visszakerülhessen a törvényes pénzforgalomba. Ez érthetetlen számukra, hiszen a szocializmus meggyőződéses híveiként elégedettek a többi NDK-polgár átlagjövedelmét jóval meghaladó fizetésükkel, és nem éreznek kísértést arra, hogy a szocialista társadalom kártevőinek oldalára álljanak.
Senki sem tudja meg, és nem is derülhet ki, ha némelyikük néha szemet huny, és átengedi egyik-másik általa ismert szegény fickónak az illegális pénzküldeményét, hiszen az elvtárs egyébként kimondottan megbízható, figyelmes és derék postai szimatoló.
 Az egyik ilyen alak elsősorban a vándorszínház művészeiért felel, és a mesebeli gonosz törpére emlékeztet, akinek varázsereje azonnal megtörik, amint kiderül a neve: „Ó de jó, ó de jó, senki sem tudja, hogy Rumpelstiklinek hívnak.”*
Rumpelstikli – akár egy derék tisztviselő neve is lehetne – büszke arra, hogy ilyen közel állhat a vándorszínház művészeihez. Szinte közülük valónak érzi magát, ha nem lenne tudatában annak, hogy a Stasi tagjaként felelősség terheli az egész lakosság biztonságáért és jólétéért, hogy ő az uralkodó munkásosztály élharcosa, és nem szabad olyan megbízhatatlan társasággal barátkoznia, mint a művésznépség.
Azon kevesek közé tartozom, akiket Rumpelstikli szegény éhenkórásznak tart, és akiknek a pénzküldeményei felett időnként szemet huny.
A nyugatról érkező váratlan áldás nem gyakori, vagy nem mindig jut el a címzetthez. De ha a borítékban lapuló pénz nem tűnik el a sötét csatornákban, hirtelen gazdagnak érzem magam, mert a gázsimból nemigen ugrálhatok.
Terveim szerint a nyugatról származó pénzt, ami valójában az enyém – általam nem kedvelt keleti nagyapám lengyelországi házának teherkiegyenlítéséből származik –, rádióvevőre költöm, abból finanszírozom berlini színházi útjaimat, és a szinte konspiratívnak is nevezhető találkozásaimat egy lelkésszel, aki megerősíti elutasító álláspontomat a küszöbön álló katonai szolgálattal kapcsolatban.
Rumpelstikli sokat tud. Talán mégsem mindent. Egyetlen utalás sincs a levelekben tiltott berlini útjaimra, amelyekről az illetékeseknek nincs tudomásuk, viszont szeretnének tudni róluk. Noha szorgalmas levélíró vagyok, de szorgalmasan gyakorlom az öncenzúrát is, hogy fölöslegesen ne vonjam magamra a figyelmet. Rumpelstiklinek csak néhány, Hamburgba küldött levelet kell elkoboznia, amelyeket lipcsei és querfurti gyerekkori barátomnak írtam.
A szentimentális levelekben mintha körvonalazódott volna valami, ami veszélyes lehetett volna jövőbeli fejlődésemre: a csillapíthatatlan vágyakozás a barát után, ami meggondolatlan cselekedetekre késztetheti a levélírót.
Összességében Rumpelstikli elégedett a társulattal. A levelekben nincs szó államellenes bujtogatásról, felforgató elképzelésekről, semmi olyasmiről, amivel a hatóságoknak foglalkozniuk kellene. Az ellátással kapcsolatban néha kifejtett elégedetlenség, a szocializmusba vetett nem mindig szilárd hit, a távoli országok utáni vágyakozás és annak a meggyőződésnek a hiánya, hogy helyes volt a párt- és államvezetés döntése a nyugatra utazás betiltásáról, ezek mind olyan dolgok, amelyeken Rumpelstikli csak mosolyog, még akkor is, ha jelentést kell írnia róluk a feletteseinek.
Abban viszont biztos, hogyha a szocializmus felépül, a kapitalista rendszer túlhaladottá válik, és elkezdődhet a kommunizmus építése, akkor a kishitűek is a jobbik eszükre térnek, és többé nem fognak vágyat érezni a mélyen embertelen kapitalizmus iránt.
Nem az oda-vissza irányuló levélforgalom nyugtalanítja Rumpelstiklit. Kriemhild Andernachttal van gondja, akiről a már korábbi szerződtetésének idejéből is készült egy akta.
Andernacht mélységesen reakciós – áll az aktában –, akkor is, ha politikailag nem rendellenes. Kielégítő színészi teljesítménye mellett a férfiak is fontos szereplői életének, noha azt nem lehet állítani, hogy bárkivel lefekszik, de viselkedésének már híre ment. Andernacht anyja Ausztráliában él. Nyugat-Németországban is szerteágazó családi hálózata van, ezt a gyakran érkező levelek és csomagok ékesen bizonyítják.
Fontolgatták már a nyugati levélforgalom leállítását, vagy a gazdag nyugati csomagok Vietnámba irányítását, hogy ezzel is támogassák a hős Vietkongnak az amerikaiak dél-vietnámi marionettbábjaival vívott harcát, azonban elálltak ettől, mert az orosz zsidó anya megjárta a ravensbrücki és buchenwaldi koncentrációs tábort, és jó kapcsolatai révén kárt okozhat az NDK-nak. Anya és lánya jelenleg nem tartják a kapcsolatot, de ez ebben az összefüggésben lényegtelen, hiszen bármikor megváltozhat. Megjegyzendő azonban, hogy Andernacht ez idő tájt egy félkarú kantinossal tart fenn intim kapcsolatot. A hatóságok sikeres munkájának köszönhetően ismert, hogy Andernacht a közelmúltban már monogám életet él, mert a legutóbbi lipcsei tavaszi vásár óta beutazási tilalom vonatkozik állítólagos vőlegényére, Grigorij Jefimovicsra. Ezért még fokozott figyelemre van szükség vele kapcsolatban.
Rumpelstikli nem találta Grigorij Jefimovics és Andernacht leveleit abban az aktában, amelyet a Kriemhild korábbi szerződtetésének megfigyelésével megbízott hivatal küldött neki. A mostantól hetente több alkalommal feldolgozandó levelek a beutazási tilalom egyenes következményei lehetnek, akárcsak a havonta többször be- és kiérkező, érthetetlen szövegű táviratok. Még a berlini írásszakértő osztály sem tud mit kezdeni a táviratokkal: „Holnap 20.30-kor meglátogatlak. Grigorij.” „Holnap előadásom lesz, várlak éjfélkor. Kriemhild.” „Szerdán 22 órakor jövök hozzád, Kriemhild.” „Várlak otthon. Grigorij.” A táviratok ilyen és ehhez hasonló információkat tartalmaznak. Rumpelstikli kétségbeesett, és a dolgok végére szeretne járni. Mi lehet a látogatási bejelentések mögött? Lehetséges, hogy ezek ketten réseket fedeztek fel a falon? Talán hamis vagy diplomata-útlevelük van? Esetleg az amerikai katonai összekötő misszió autója csempészi őket ki-be? A saját kémelhárító szolgálatunkhoz tartoznának, ezért van szabad mozgási lehetőségük? Ha erre vonatkozó kérést nyújtana be feletteseinek, titoktartási okokból valószínűleg nem kapna kielégítő választ, legfeljebb kíváncsisága miatt kegyvesztetté válna. Értésére adnák, hogy a munkáját végezze, ne tegyen fel hülye kérdéseket, inkább lelkiismeretesen jegyezze le a megfigyeléseit. Ez a dolga! Se több, se kevesebb!
Az átnézett levelek hamarosan kielégítő, ha nem is feltétlenül érthető választ adnak Rumpelstikli gyötrő kérdéseire, amelyek hátterét a józan ész határán túl kell keresni. Grigorij Jefimovics és Kriemhild Andernacht egyszerűen őrültek, zavaros fejűek, akik olyan dolgokról álmodoznak, amelyek kívül esnek a valóságon. Beteg elmék, akik összemossák a filozófiát, a fizikát, a misztikát és a fantáziát a való élettel, saját univerzumot alkotnak, és előbb-utóbb egy pszichiátriai intézetben kötnek ki.
 

* Grimm Rumpelstilzchen című meséjéből, melynek címszereplő főhőse a Tűzmanó.

A borító Böszörményi Panna munkája.

Hans-Henning Paetzke 1943-ban született Lipcsében. Színészi pályáját állampolgári kötelezettségek megsértése miatt ellehetetlenítették. 1963 és 1964 között börtönbüntetését töltötte szolgálatmegtagadás miatt. Klasszikafilológiát, germanisztikát és pszichológiát hallgatott. 1968-ban Magyarországon telepedett le, 1973-ban átköltözött Majna-Frankfurtba. A nyolcvanas évek elején az NDK-ban és Magyarországon is nemkívánatos személlyé nyilvánították. 1994-ben tért vissza Budapestre, azóta itt él.
1968 óta szabadfoglalkozású műfordító, szerkesztő, újságíró és író, számos díj és elismerés birtokosa.
A magyar irodalom egyik legjelesebb idegen nyelvű fordítója, közel száz kötet német nyelvre való átültetését köszönhetjük neki.