Fészekrablók

Napfényes tavaszi délután volt. Négy fiú sétált az erdei ösvényen, talpuk alatt ropogott a száraz, tavalyi avar. Jóska ment legelöl, már ismerte a járást errefelé, pörge kalapját hetykén félrecsapta. Utána Pisti, majd Jancsi követte kicsit megszeppenve, szinte félszen.

A sort kissé lemaradva Tamás zárta, vagy ahogy a többiek csúfolták: Bibes. Két évvel idősebb és egy fejjel magasabb volt a társainál, mégis ő volt a legcsendesebb közülük. A jobb kezével félrehajtotta az útjába kerülő ágakat, a bal karját pedig, ami vékonyabb volt a másiknál, furcsán maga mellett tartotta, mintha nem egészen engedelmeskedne neki. Születése óta ilyen volt a karja. A falubeliek ezt már megszokták, ő pedig megtanulta használni, amennyire csak lehetett.

Kiértek egy tisztásra, Jóska diadalmasan felkiáltott.

– Ott van! – mutatott egy szálas fenyőfa felé.

– Biztos ez? – ingatta a fejét Pista. – Nem szokott a kuvik fenyőfában fészkelni, az sosem odvas.

– Hát pedig ott lakik, a saját szememmel láttam! Szerinted tréfálnék, mikor négy krajcárt ad a vajákos ember egy bagolytojásért?

Ahogy közelebb mentek, egyértelművé vált, hogy Jóskának van igaza. A fa alatt bagolyköpet, ürülék, és mindenféle apró állat csontjai voltak elszórva.

Magasan, mint a templomtorony, ott sötétlett az odú. Már csak egy kérdés maradt, ki mászik fel a fészekbe a tojásokért?

– Én kifigyeltem, elhoztalak ide, dolgozzatok meg ti is a pénzért – tárta szét a karját Jóska.

– Nem úgy van az! – ellenkezett Pista. – Nélkülem nem is tudnátok róla.

– Én… én félek a magasban – vallotta be Jancsi.

Tamás kicsit távolabb állt a többiektől, nem szólt bele a vitába. Hosszan nézte a fát, és érlelődött benne az elhatározás. A törzs magas volt, az első ágak messze. Odalépett, levette a kalapját, összehúzta magán a bekecsét, és megragadta a legközelebbi ágat.

— Hé, Bibes!

De ekkor már mászott, kapaszkodott egyre feljebb.

Az erősebb, jobb kezével felfelé húzta magát ágról ágra, a lábával a fa törzsének támaszkodott, kihasználva minden ágat, göcsörtöt. Gyenge bal karját az oldalához szorította, vagy épp egyensúlyozott, támaszkodott vele.

A tűlevelek szúrták a bőrét, a fa érdes kérge felhorzsolta a tenyerét, bemélyedt a körme alá, a gyanta ragacsosan tapadt az ujjaira, de nem törődött vele, csak mászott tovább makacsul.

Lent a fiúk már nem beszéltek.

Nem pillantott le, de tudta, hogy őt nézik. Zihált, fájt a karja a horzsolásoktól és a megerőltetéstől – de mosolygott. Arra gondolt, hogy most mind rá figyelnek, csodálják. Talán még irigylik is.

Elérte az odút, merészen belenyúlt, de rögtön vissza is kapta a kezét. Nagy szárnycsattogással kirepült az odújából a megzavart kuvik, kis híján lesodorta Tamást a fáról. A fiú még idejében elkapott egy ágat, és meg tudta őrizni az egyensúlyát, de a szíve olyan erősen kalapált, hogy azt hitte, mindjárt leesik. De nem esett. Várt néhány pillanatot, hogy megnyugodjon, és ismét belenyúlt az odúba. Kitapogatta az első tojást, óvatosan kiemelte, és belecsúsztatta a bekecse zsebébe, majd még egyet és még egyet. Összesen négyet talált, fejenként mindenkinek jut egy.

Gyorsan dolgozott.

Lassan alkonyodott, a füle mellett egyre erősebben fütyült a szél, veszélyesen himbálva a fát. Le akart jutni minél előbb. Óvatosan tapogatózva kereste a kapaszkodókat, kiszögelléseket. Félúton így is egyszer megcsúszott a lába, erősen beverte a combját.

Már nagyon kimerült, kényszerítenie kellett magát, hogy odafigyeljen.

Még egy mozdulat. Még egy.

Az utolsó néhány ággal már nem bajlódott, csak lehuppant az avarba. A hátát a fa törzsének vetette, minden porcikájában remegett. A szeme előtt sötét karikák táncoltak. Nagy, kapkodó lélegzetekkel próbált levegőhöz jutni.

A többiek köré gyűltek, hallotta, hogy beszélnek hozzá, de percekig tartott, míg végre ki tudta venni a szavakat.

– Hm. Hö… Tényleg megcsinálta! – lelkendezett Jancsi.

– Majd kitörted a nyakad – veregette vállon Jóska. – Na, mutasd őket.

Tamás összeszedte magát, benyúlt a bekecse zsebébe, majd rémülten rögtön ki is húzta. Az ujjai között ragacsos folyadék csorgott ki. Törött tojáshéjdarabok maradtak csak a tenyerén, és egy apró, halott fióka. Felkiáltott, próbálta lerázni a kezéről, és tovább kutatni a zsebben, de hiába. Az összes tojást összetörte, miközben mászott lefelé.

A fiúk jókedve azonnal szertefoszlott. Szótlanul bámulták az összetört tojáshéjakat.

– Hát ezt megette a fene – köpött egyet Jóska. – Menjünk haza. Tartozol négy krajcárral, Bibes.

Némán indultak el az ösvényen, amelyen jöttek, kerülték egymás tekintetét.

Jóska csörtetett elől dühösen, mögötte Pisti, majd Jancsi kullogott.

Lemaradva Tamás zárta a sort, messze eltartotta magától ragacsos kezét.

Valahol a fejük felett megszólalt a kuvik.

Keservesen huhogott.

Siratta az elvesztett fiait.