Ugrás a tartalomra

Ráki

Szőcs Rákhel emlékére

Gyermekkoromban, amikor először jártam egy rendezett parkban, nem a medvék mérete, ereje, s nem is a farkasok csattogtatott fogai voltak az igazi élmények, hanem az a mókus amelyik két összeütött dió hangjára megjelent a lombokból s leült velem szembe az ágon. Ha még egyszer összeütötted a két diót, akkor hegyezte a fülét, ha ezt tetted harmadszor is, akkor leugrott a földre, és két mellső lábát felemelte a diók felé, amely közöl egy rendszeresen lábacskái közt landolt. A dióval a szájában a következő pillanatban már ugrott is felfelé, és szinte alig érintve a fa kérgét máris a lombok közti fészkében tűnt el. Utána okos arcocskáját kidugta és várta a folytatást. Lesz -e újabb diókopogtatás, vagy ennyi volt?

Nekem ez a kis gyermekkori jelenet ugrott be, valahányszor Szőcs Rákhellel beszéltem. Vagy ahogy barátai nevezték:Rákival. Szemei mindig oly pajkosan és értelmes várakozással voltak teltek, ha nála megjelentem, s kiejtettem közös barátaink nevét. Ez olyan hatással volt rá, mint a mókusra a dióhájak összeütése. A hírek valósággal felvillanyozták, s míg a nevek és új hírek kopogtak, ő elvarázsoltan várt, nem akarva megszakítani a láthatatlan áramkört.

Tizenéves voltam, amikor először kezdtem járni a Szőcs családhoz, előbb mint fiatal költő, később mint a kíváncsiság stratégiáját elsajátító szerkesztőtárs, mindenre nyitott író, az elhallgatott kutatók miértjeinek búvárlója. Szőcs Pista, a férj, túl a mindennapi feladatokon, a könyvtári ritkaságok elszánt kutatója volt, s lassan én is erre az útra léptem, mert ebben találtam a legtöbb izgalmat abban a világban, amely annyira zárt volt, annyira felparcellázott, s előre látható, hogy aki nem karrierépítési szándékból kutatott, az csak a furcsaságok közt tallózva találhatott izgalmasat, amely parlagon hevert, mert a hatalom szempontjából érdektelen volt.

Pista az idők folyamán csak módjával kezdte mutogatni legféltettebb kincseit, a nyugati emigrációban kiadott Magyar Adorján, Baráth Tibor és mások régészeti munkáit, s vitatkoztunk róla hosszan, miután nekem is kikölcsönözte némelyik kincset már akkor, amikor én is jelentős gyűjteménnyel rendelkeztem, s akkor cseréltünk. Hosszú beszélgetések voltak ezek, amelyekben részt vettek az asszonyok is: feleségem, Gizella, s Ráki. Bár mindketten orosz szakosak voltak, s életük jelentős részét a szláv nyelvekből készült fordítás töltötte ki, ezért eleinte még külön is vitáztak, de később minden találkozáskor együtt is vitáztunk az általános kérdésekről, mint az értelmiségiek kizárása, elszigetelése technikáiról, s persze arról, hogy miként találtak egyesek sajátos kiutat mondanivalóik kifejezésére. Bár nem voltak soha ezek a találkozások konspiratív jellegűek, hiszen tudtuk, hogy éveken át a szomszédok közt megfordultak mindenféle ügyosztályok küldöttei, ám ez a tudat, hogy lehallgatnak minket, fegyelmezetté tett, hogy a kommunikációkat mindig jelbeszédekkel húzzuk alá, ami lehetőséget adott arra, hogy egyfajta metanyelven beszéljünk, úgy, hogy ezt csak mi értsük. Egy hosszú diktatúrát csak úgy lehet kibírni, ha értő, a közösségi erő ellenmérgét mindig kitermelő barátokat szerez az ember. Ismeretlen tehetségek felfedezése, a példaszerű sorsok felismerése és megtalálása örök boldogságforrás volt. Hiszen nagy dolog tudni, hogy túl a mindennapi gondokon mindenütt vannak emberek, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak, hasonlóan éreznek, ellenállnak a szolgalelkűség és a meghunyászkodás csábításainak, a mindig könnyebb útnak, és ezért érdemes megtudni, hogy ők milyen utat találtak ki az éppen aktuális hatalom kijátszására. A hatalom galádságaival szemben felismerni egy újabb kibúvót, ez erősítette belső támfalainkat. Erősítette a hitet, hogy nem lehet olyan megszorítást kiagyalni, amelyre valaki ne találna egy ellenszert.

Emlékszem, hogy ilyenkor Ráki szemei sajátosan csillogtak, s úgy tűnt, ő az a mókus gyermekkoron parkjából, amely a lombok közt lapul, de rögtön előjön, ha meghallja az összeütött diók koppanását.

Az üzenetek ugyanis csak így terjedhetnek tovább, Valaki mindig ott kell legyen és figyeljen. És értékeljen, mert Tőkés Lászlót kirúgták az állásából Désen. Van valaki Temesváron, aki állást kerít?

Kop. Kop.

Hallja ezt valaki?

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.