Mivé lesz a világ?

A jelenkorból visszatekintve úgy tűnik, a hetedik nap után sok minden elromlott, félresiklott. Isten talán túlzott bizakodással tekintett teremtményeire. Ha voltak konkrét elvárásai, alighanem csalódnia kellett.

Lőrincz P. Gabriella istenes verseinek első ciklusában abból a feltevésből indul ki, azt boncolgatja, hogy mi történt volna, ha már a kezdet kezdetén akadozni kezd a gépezet. Milyen irányt vett volna az emberiség, ha Gábriel arkangyal már az első pillanatokban sértődötten félreáll („Gábriel egy hosszú ima után / szárnyait elégette, és elköltözött. / Felmondását ímélben küldte el”), hiszen ezzel az egész megváltás-történet kibicsaklott volna, és minden gyökeresen megváltozik: „Heródes nem őrjöngött, / nem mészárolt. / Saulból nem lett Paul. / A leprások leprások maradtak, / a vakok pedig vakok. / A templomokat ellepték a kufárok, / a kereszten nem feszült / a Bűntelen. / Mária elvetélt. / Azt mondják, sokat stresszelt, / pedig szedte a terhesvitamint / és az ultrahang sem utalt semmi gondra. / Nem született meg Immánuel. /…/ Hogy gyógyító nélkül mivé lesz / a beteg világ…”, az beláthatatlan (Álom havában).

Más értelmet nyernek így a Patmosz szigetén történtek is, ahol a Jelenések könyvét írta Szent János apostol, akit ide száműztek a római korban. „A vak jövőbelátók / megírtak mindent. / Nostradamus Jánossal / sétál, / a beteljesedett jelenésekről / beszélnek. / A Teremtő a teremtés / koronáját vigasztalja, / vegyszeres bort isznak. / Felgyúl a maradék / megírott szó. / Nem lapozzák az / Élet Könyvét” (Patmoszi jelenés).

Akiknek Isten nem hiányzik, akik megtagadták, a negatív példákat sorolják bizonyítékként, pedig a Teremtő – érvel a költő – „Ott volt a bábeli toronyban, / a magát magasztaló / Vámszedő hitében, / a megkövezett / Szajha szerelmén, / a meg nem térő latorkereszten… / Ott volt. / Mindenütt ott volt / az Isten. // És ott van az / öngyilkos kézben, / az áruló szájban, / a hazug szerelemben, / a rákos tüdőben, / májban, / agyban, / vérben, / szemben. / Ott van. / Ott van, / hogy nincs ott / az Isten” (Istentelenül). Csak azok nem érzékelik, akik nem keresik. Akik bezárkóznak. Számukra láthatatlan marad. Ám közülük is csak kevesen vallják be, hogy süketek az isteni üzenetre. Fel sem ismerik a nekik címzett mondatokat. A többség megelégszik a külcsínnyel, a látvánnyal, ahol „Tömve jól a fenyők alja, / új ruha, játék, utalvány, ékszer, szép cipő” (Az árvák pásztora), és voltaképpen álruhába öltöztetik a szeretetet.

Ez az a pillanat, ami Lőrincz P. Gabriellában a múltat idézi vissza. Amikor még minden egyszerűbb és alázatosabb volt. Ehhez a tiszta lelkületű világhoz adja meg a kulcsot az Ősök című vers: „Az apák szürke / zakóban járnak //…// Az anyák kötényt hordanak //…// A nagyapák kalapban járnak //…// A nagymamák fejkendősek //…// Úrvacsorára kendőben megyek. / Bámulnak. / Különcnek, maradinak látnak, / nem tudják, hogy tanítást követek.” A hit ugyanis nem maradiság. Csak bátorság kell a felvállalásához, mert a kordivattal most ez is szembemegy.

A következő ciklus (Az Isten sohasem hibázik) versei a tévedéseinkre és a tévedések révén szerzett sebeinkre irányítják a figyelmet. Ezek a sebek mindannyiunkéi. Akadnak közöttük örökletesek is – például a Trianon-trauma. Ám a gyógyíthatóság leginkább a hitünktől és a szándékainktól függ. Gyöngeségünk egyik legjellemzőbb momentuma, hogy hajlamosak vagyunk másra hárítani a felelősséget. Leginkább a Mindenhatóra. Lőrincz P. Gabriella a beismerés, a belátás, az elfogadás irányába kalauzolja az olvasót, amikor kimondja: „Csak a jót hiszem el, akkor is, ha nem igaz, / az angyalokat ágyba fektetem, / melléjük térdelek, és mondom sokszor, / hogy megértsem végre, / az Isten sosem hibázik” (Nem).

A felismerésig elvezető út azonban nyitottságot, őszinteséget, tiszta lelkületet igényel. „Téveszmék súlya alatt nőttem, / elhittem, hogy az esőtől megnövök, / és a répától / fütyülni fogok” – írja Stílus című költeményében. Ugyanitt identitásáról is megfogalmaz egy vallomásos üzenetet: „Régimódi vagyok, / vesd szememre, / szeretem a férfitestet / nő / létemre.” Nem mentségeket keres, hanem felvállalja a valósággal és önmagával való szembenézést: „Tudom, hogy már akkor gonosz voltam / mikor könnyek között vajúdott anyám /… / és minden törvénytelent megteszek /…/ nem leckéztetek, és nem kérek. / Nem festem át, ami / fekete-fehér” (Hiszekegy).

Az élet fontos része az összetartozástudat, az egymásért való kiállás, a ragaszkodás – és mindenekfölött a szeretet. Ezt legplasztikusabban az alábbi mondatban foglalja össze: „ha te vagy beteg / hát én halok bele” (Betegség). És eljön a pillanat, amikor már csak magunkra számíthatunk. A lényeg, hogy önmagunkkal megbékélve éljünk, ne kelljen lelkifurdalással küzdeni. Erről vall az Ego című versében: „Saját kezemet fogom, / ha imádkozni támad kedvem / magamért”.

Magyarország gyógyíthatatlan trianoni sebeire utalnak a Tóth Péter Lórántnak dedikált alkotás következő sorai: „Beláthatatlan, drága otthon, / sebeid krisztusi sebhelyek. / Isten előtt száz év csupán egyetlen pillanat, / s ha elfogynak majd a földi határok, / csak a kegyelem, csupán az marad” (Kegyelem). A sors kihívásai azonban 100 év után is próbára tesznek. Lőrincz P. Gabriella szülőföldjét, Kárpátalját különösen. Ennek a keserű állapotnak a feloldásáért fohászkodik az alábbi sorokban: „Látom a magányt, / az éhséget, halált és háborút, / ígéreted a támaszom, / Te vagy az egyetlen kiút” (Adventi ima).

A záróciklus (Színről színre) madáchi aspektusból közelít az emberi lét értelmezéséhez. Az élet nem matematikai egyszeregy. „Nem feszegetném, / hogy az Úristen / oszt-e vagy szoroz, / de használja a nullát…” – szögezi le a szerző a Mozdulatlan című versben.

Párbeszédet folytat Istennel, de nem vitatkozik, nem vonja kétségbe Isten igazát. Sokkal inkább az utat keresi, ami közelebb viszi a Teremtőhöz. Ezt fogalmazza meg a kötet címadó versében is: „…Hozzád simulok, / Istenem, / Vagy a lábtörlő alá, / még nem tudom. / Csak azt, hogy / átlátsz minden / apró kulcslyukon. / Látod az epében, / vesében a követ, / a meszet az érfalon, / látod, ahogyan nő / a rák az agyban, / vagy asszonyméhben / a gyermek. / Hát nincs miért / Előled bújni, / csak Veled” (Hetedik nap).

Isten mindenhol jelen van. „Ő a ráncok között lakik, / gyermekszembogárban, érdes kézben” (Biztató). A kérdés, hogy hol vagyunk mi. És mit vállalunk fel önmagunkért s a teremtett világ megmaradásáért. Sorsunk egyszerűen összefoglalható: „Fák vagyunk. Bölcsők, asztalok, koporsók” – szögezi le Lőrincz P. Gabriella. Ám ezek csupán az út csomópontjai. A köztük lévő rést mi magunk töltjük ki: „Élők vagyunk, alkotók, nagyok. / Holtak vagyunk, magam is holt vagyok. / Vagy vetett mag, ami a földben pihen” (Rész).

Az élet egy folytonos utazás. Ezt az utat járja körül e könyv vallomásos verseiben a költő. Leszögezi: „Úton lenni nem nehéz, csak az indulás”.

A beregszászi születésű – de immár évek óta a nógrádi Szandán élő – Lőrincz P. Gabriella egy rendkívül erős gyűjteményt állított össze. Az itt közölt művek alapját sorsának élethelyzetei képezik. A hűség és a szeretet adják az alappilléreket, amit a töretlen hit tud megerősíteni.

A versek alkotójának számtalan kihívással kellett megküzdeni. Ezek a sorspillanatok ott lapulnak a szövegek mélyén. Ezért is különösen izgalmas olvasmány ez a kötet, hiszen a szavak játéka is fontos gondolatokra hívja fel a figyelmet, amit jól illusztrál a liberum arbitrium című költemény néhány sora: „valaki vagy valami / mindig fel van akasztva / itt ruhák lógnak / amott krisztusok”.

Lőrincz P. Gabriella minden írásával bevon valamibe, társává tesz, beszélgetést kezdeményez. Versei szikárak, szavai határozottak és kíméletlenül őszinték. A valóság látleletei, lenyomatai. Ugyanakkor támpontot mutatnak, viszonyítási alapot adnak a szövegekben elmélyülő olvasó számára.

Lőrincz P. Gabriella: Hetedik nap. Orpheusz Kiadó, 2026.