Három zsoltár

I. M. Andranak

1. Sejtet sejttel

Nem tudlak kimondani sehogy,
nem tudom, hogy történhetett.
Ebben a csomózott háló-létben
valahogy éppen mellém vetett
az ölelés izgága örvénye téged
és némaságod legyőzte szavam.
A csoda velünk együtt ért véget, –
ma hallanálak és általad magam.
Oly lárma volt, mikor mellém tett
a reménytelenül csillagos est alatt, –
testbe ölelni vágyat és szemérmet,
s a végén két szívverés maradt.
Dadogtam a szabott, tiszta rendet,
a te életed a törvényt jól beszélte,
s amit végül a szerelem teremtett,
a remény adott a magam kezére.
Ha ne lett volna, feledném arcod!
Ha egyetlen dobbanásod lehetnék,
az erő, mi sejtet sejttel összetartott,
egyszer lenne még való s jelenlét,
hogy egyszer még a bőröd legyek,
vagy hajadban aludni el örökre!
Látom és nem látom, nem lehet.
Túl van ez már, mindennek fölötte,
nem szerelem, nem némaság. Vége!
Csak véget érni nem fog soha.
Hasztalan nézek a választalan égre,
s összekoccan időm híjas fogsora.

2. Némavers 

Elalszik bennem lassan a vers,
és vele az arcod, fénybe oldva.
Messziről dobban ide a szíved,
a lámpafény lángomat leoltja.
Reám esteledett a test is,
s minden lelketlen rá van írva,
amitől nem tudok élni sem.
Nem emlékszem az álmaimra.
Ősz van és erőt, életet követel,
mindenem korábban fárad,
csak a véráram, csodák csodája,
viszi és hozza: nem vagy, ne várjak,
hogy nélkülem megvagy rendben,
az életed csak nekem ilyen néma,
amit a sajátoménak szerettem,
s csak a csillagos ég enyém, ha.

(Különdal)

Akkor nem lesz erőm szólni se,
csak ölelni, sírva és boldogan.
Felnevetünk egy másik szerelemben,
a szív dolga, hogy honnan dobban.
A reggelt köd és dér érte mára,
ezzel a nappal lement a nyár.
Véletlen életem vézna vászna
beleborzong a barnulásba,
és ősz és szív és talál!

3. Szívcsonkszonett

Mindez mára tiszta és képtelenség,
egész életemet átütő sebhely.
Nélküled magasabb és üresebb az ég,
s már nem érhetem be kevesebbel.
Úgy gondolok rád, mintha először
mint aki már soha többé,
mint aki elhagy naponta többször,
és a tied, mindörökké.
Napod az én napom, éjem a te éjed, –
elalvó csecsemők, fénytestek, fénytestvérek.
Tudom, veled valamit eltitkolt
a csillagtalan közénk szaladt ég.
Még egyszer megnézlek, mint a telihold,
mintha örökre rád pillantanék.