Akiknek sóhajuk madárfészek
Egy világvége után
csodálkozó tekintet
már csak ez maradt
más rám nem tapad
heverek az égen
egyedül
mollban egy pacsirtával
egy autóval és egy repülőgéppel
ha dúdolgatok, az lélegzet
és végre nem vagyok hamis
az éjjel almafa voltam
és inkább csak egyedül álltam
nem tudtam róla, hogy voltunk még
így egypáran
olyanok
akiknek sóhajuk madárfészek
mosolyuk rügyfakadás
akadnak még
itt fenn
*Az almafás versszak a 30Y Éjjel című számából vett részlet.
**kapcsolódó festmény: Kovács Orsolya: Ha azt mondják, holnap vége a világnak, ma még almafát ültetek
Szimultán
mindig is itt
lebzselt körülöttem
jelenléte várakozással töltött el
zseniális mesélő volt
és a sztorik valahogy mindig
az én elméleteimet igazolták
tudtam, mennyire veszélyes alak
és hogy hová akar magával vinni
ügyeltem rá, hogy ne írjak alá semmit
ezt a hibát vele kapcsolatban
nem szabad elkövetni
ajánlatai elől nevetve tértem ki
hittem, hogy kézben tartom a dolgokat
miért ne engedném be, ha erre jár
addig se vagyok egyedül
olyan kitartó volt és annyira
tudta, mi kell nekem
sosem ijesztett meg korábban
önként simultam oldalához
legjobban a kiskifli-nagykiflit szerettük
kéz a kézben így aludtunk el
ő én voltam, én meg ő
szimultán lélegeztünk
szép lassan rátelepedett a szobára
kiszimatolta gyengeségem
érthetetlen, minek jár még ide
csak ül az ágy szélén és hallgat, rám se néz
nem várom, de mindig ajtót nyitok
fogalmam sincs, mivel uralkodik felettem
bármit elhiszek neki
eddig, ha semmi is voltam
legalább a magamé
ha már a semmim is másé
mi marad nekem
*kapcsolódó festmény: Kovács Orsolya: „Utak kúsztak el erre aranyos kígyókként / elhagy a tudat és felold az érzék” (Kampec Dolores: Egy róka szállt itt, részlet)
Teremin
ujjaid nyakszirtemen
mint tereminen, először
érintés nélkül játszanak
mikor a pillanat zongorára vált
egy lágy hang sípol a fülemben
mosolyod íve nagykörút
és bár nem csak a fő látnivalók
érdekelnek, mint minden turista, én is
ezen sétálok végig, mikor megérkezem
aztán múzeumok, mozik, terek
mindegyik részeddel kicsit többet tudok meg
széles sugárutakból vagy
macskaköves sikátorokból épülsz-e fel
térképet készítenék, úgy átlátnék rajtad
szeretném tudni, merre vezetnek
azok a kanyargós utcák
hogy majd kevésbé féljek a helyrajzi szám
nélküli külterületeken
oda te is csak ritkán tévedsz
ilyesmik következnek nemsokára
de mindezek előtt még kevesebb komolyságot
még csak hangolnak a zenészek
*kapcsolódó festmény: Kovács Orsolya: Láb is in the air
Kellemesebb csupaszon
ez a randi nem ért meg egy borotválkozást
mondjuk nem is neked készült
járásomban nagymacska ruganyossága, ha tudom,
hogy selymes, puha, kívánatos
nőiességem hordozóanyaga a pucér bőrfelszín
kellemesebb csupaszon
nem húz, nem akad, nem ragad
könnyű, szabad, sikamlós, belátható
minden ív, domb, vonal és hajlat kirakatban
szeretek ráismerni a vágy közeledő
lépteire a másik tekintetében
először csak botorkál, tapogatózik
majd felismerés: tárt kapuk
a tartózkodás magabiztos igenné lesz
az elutasítás félelme a szoba sarkába dobva
önfeledt játékká a kérdő mozdulatok
felnőtt játszótérré a test
ujjak vándorolnak
tenyerek markolnak
karok ölelnek
lábak kulcsolnak
hasak tapadnak
mellkasok dörzsölődnek
ajkak harapnak
miközben
sóhajt
nyögést
félszavakat vetnek ki magukból
fogak hagynak lenyomatot
nyál és verejték keveredik a bőr minden
négyzetcentiméterén
egyre erősödő hullámzás, végül
teljes üresség
kicsit nem egyedül vinni a mulandóságot
ennyit tudunk tenni egymásért
önfeledtséget csókolunk a másik tenyerébe
halhatatlanság fűszerezi
elfogadás határolja
a másik ránk nehezedő súlya által nyerünk jelentést
ez persze a millióból egy
a kivétel, amiért érdemes csinálni ezt az egészet
a legtöbb ember, sokszor a harmadik másodpercben kiderül
még egy hajmosást sem ér meg
nemhogy pőre szeméremajkakat
de a lehetőség ígérete minden borotválkozás utáni
tüskés, szúrós napot megér
*kapcsolódó festmény: Kovács Orsolya: „A kurva anyád papírhajó / miért nem rögtön süllyedsz / el minek a remény hogy / talán nem ázol át pedig” / de” (Varga Júlia Origami című verse)
