Ítélkezés nélkül

Oláh András Távolságok című prózakötete két fő részre bontható: az elsőben novellákat olvashatunk, amelyekben a szerző különböző hétköznapi szituációkban mutatja meg az emberi természet visszásságait. A másodikat a címadó kisregény alkotja.

Oláh András prózája klasszikusan építkezik, mindig egyértelmű, épp ki beszél, és nála még a szerintem elavult „mondta–kérdezte” szerkezet sem zavar. Mesél, mi pedig hallgatjuk. Történeteivel mindannyian találkozhatunk, ha körülnézünk. Egy járókelőkkel teli utca, egy iskola tantermei vagy épp egy söröző miliője elevenedik meg a könyv lapjain.

A Távolságok alakjai kiszolgáltatott emberek: gyerekek, alkoholisták, közmunkások, idősek. Különösen megrázó a Lajoska című novella, amelyben egy értelmi sérült fiút bántalmaznak. Oláh András alakjai nem számíthatnak segítségre, a társadalom magukra hagyja őket, embertársaik kigúnyolják vagy levegőnek nézik őket.

Ebből nyilvánvalóvá válik, mit is kell ez esetben „távolságon” érteni. Napjaink társadalmára jellemző, hogy hiába utazunk egymás hegyén-hátán, hiába vagyunk összekötve a világháló köldökzsinórjával, a metróban nem nézünk egymásra, és azt sem vesszük észre, ha valaki segítségre szorul. Zsebünkben egy telefonon az egész világ van, mégsem látunk ki a kis univerzumunkból.

A szerző több ízben világít rá az általános korproblémákra: a diákokból hiányzik a tanárok iránti tisztelet. A Szavak nélkül című elbeszélésben az ötvenes tanárnő azzal szembesül, hogy egy karikatúra terjed róla az interneten. Ennél csak a kommentek fájdalmasabbak. A novella rávilágít arra, mi történik, ha az internet neveli a gyerekeket. „Ez keringett a fészbukon… Néhányan lájkolták… Végül is csak négy-öt gyerek fűzött hozzá megjegyzést… Egy szülő jelezte, hogy rendszeresen ellenőrzi a gyermeke internetes tevékenységét. Kimásolta a kommentekkel együtt. A lapon egy táblarajz-fotó volt. Egy rémes boszorkányt ábrázolt seprűn lovagolva, tortával a kezében. Ha a széles arc, a szeplők, a tömpe orr, a nyakba akasztott szemüveg és a torta az 50-es gyertyával nem igazították volna el a szemlélődőt, a kép címe segített: „Kata-banya 50 éves.”

A címadó Távolságok című kisregény egy börtönviselt fiatalember története, akinek élete egy tragikus baleset miatt siklott ki. Azzal is szembesülnie kell, hogy akit anyjaként szeretett, nem is az igazi anyja. Az élet kegyetlen döntések elé állítja, például azzal kapcsolatban, hogy tartsák-e meg szeretőjével közös gyereküket. A főhős mintha élet és halál ura lenne, és mintha mindig rosszul sáfárkodna a ráruházott hatalommal. Benne magunkra ismerhetünk és elgondolkodhatunk felelősségünkön. Rájöhetünk, hogy sorsunk szeretteink és minden ember sorsával összeköttetésben áll. Megszólalnak a főszereplő rokonai, szerelmei is, Mindenki a saját szemszögéből látja az eseményeket, és mindenkinek igaza van. Tetszik, hogy a szerző nem ítélkezik, egyszerűen bemutatja a különböző nézőpontokat, teljes beleérzéssel, kicsit sem érzelgősen.

Oláh András könyve a mai magyar társadalom látlelete. Ahogy egy laboreredmény különböző értékei mutatnak rá az egészségre, pontosabban a betegségre, úgy világít rá a bajokra az egyes társadalmi rétegek hétköznapjainak bemutatásával. Nem kíván elemezni, ezt a feladatot meghagyja az olvasónak.

Oláh András: Távolságok. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2025.