Fénybe tenni orcám

Hóvirágok

A hóvirág kinyílt
    a kerti fák alatt,
megint elmúlt a tél,
    süthet megint a nap.

Egy kert, gyerekkori,
    eszembe jut ma épp:
a fák tövén virág,
    eszembe jut a kép.

A sok kis hóvirág,
    mit küldött február:
sok kis feltámadás,
    és legyőzött halál.

Fenyőágak alatt,
    a régi kert ölén,
ti sok fehér virág,
    most gyűljetek körém!

Van még

Megint egy újabb nyár jön
A lányom iskolás lesz
Az ablakból kinézve
Az életemre látok
Még zöld még dús virágzik
Sok éles fény sok árnyék
Fakérgen ott a ránc már 
A napfényt érzi bőröm
Tűnődöm élet hosszán
Vajon hányas a sorszám
Mivel szólítanak majd
Az ötven már komoly szám
Van még szemem komor szám
Van fénybe tenni orcám

Eltelt

Johanna vízbe ugrált,
    a horgász-stég dobolt.
Lubickolt bent, a tóban,
    akár egy kis kobold.

Aztán csak ment a vízben,
   míg hínárokhoz ért.
Sikoltott: „Jaj, pióca!”,
    és megfogtam kezét.

Elhúztam gyorsan onnan,
   végül megnyugodott.
Majd kimentünk a partra,
    mert foga vacogott.

Lassan megszárítkoztunk,
    míg égetett a nap.
Egyszer a végtelenben
    így telt egy nyári nap.

Régi nevek

Régi név a régi tégla
    foglya, már ez így marad.
Nincsen a kéz, mely bevéste,
    gazdája is föld alatt.

Böngészgetem néha őket,
    házfalon a sok nevet.
Száz éve már, hogy ott vannak
    az aprócska vésetek.

Így akarták a jövőnek
    üzenni, hogy jártak itt.
Így akartak önmagukból 
    megőrizni valamit.

Nekem a fal ez a vers itt,
    őrzi tán a létemet.
Akkor is majd, ha az évek
    hulló lombja eltemet.