Utópia és szabadság
Az utópizmus két olyan alapvető összetevővel bír, melyek sajátos karaktert kölcsönöznek neki, és minden más eszmerendszertől élesen megkülönböztetik. Az egyik annak kihangsúlyozása, hogy az emberi létezésnek van egy normális vagy kanonikus formája, létezik egy olyan végleges állapot, melyben az ember teljességgel azonossá válik sorsszerű lényegével; ez az Aranykor vagy egy új Atlantisz képzete. A másik elgondolás szerint az ember, természetét tekintve, alakítható lény – úgy testi, mint pszichés szempontból –, és elvezethető vagy visszavezethető az említett normális formájához.
A két axióma bármelyikének kiiktatása ellehetetleníti az emberi létnek azt a sajátos architektonikáját, melyet utópizmusnak nevezünk. Ha az elsőt vetjük el, nem marad egy olyan végérvényes modell, melynek megvalósítására törekednünk kellene, ha a másodikat, akkor az „anyag” fellázad minden olyan igyekezet ellen, mely ezen kész modellhez próbálná őt hozzáidomítani.
Mindezzel kapcsolatban először is azt kell kiemelnünk, hogy az utópizmus összefüggésében az ember úgy jelenik meg, mint belső dialektikával nem rendelkező, negativitás nélküli objektum. De mit is értünk negativitás alatt? Ha az embert egyszerűen csak „szükségletek rendszereként”, vagyis pszichoszomatikus késztetések rendjeként definiáljuk, akkor ebből az is feltétlenül következik, hogy egyfelől a belső erő, teljesség, megelégedettség érzése, másfelől a szükségletek kielégítése egyenes arányban állnak egymással. Az egyik növekedése vagy csökkenése a másik azonos mértékű növekedését vagy csökkenését kellene, hogy maga után vonja, nem volna lehetséges semmiféle ellentmondás, belső dialektika, ami megakadályozná ezt a megfelelést, megbontaná az arányosságot: minél több könyv, ismeret, tudományos eredmény, annál gazdagabb szellemi élet; minél kevesebb társadalmi egyenlőtlenség, annál nagyobb béke az emberek között, annál több szeretet és boldogság. A több sosem jelenthetne kevesebbet, a kevesebb pedig többet. Ne feledjük, hogy ezen arányosság feltételezése volt az alapja a korlátlan fejlődésbe vetett hitnek, valamint mindazoknak az optimista elképzeléseknek, melyek szerint a civilizációs javak puszta felhalmozása nagyobb méltósággal ruházza fel az embert. Egy tizenkilencedik századi ember fejében sosem fordult volna meg, hogy az emberiség ízlés, és szokások szempontjából, egyre vulgárisabbá válik, miközben a kultúra és a civilizáció legkifinomultabb javai veszik körül. A legfelszínesebb reflexió is meggyőz bennünket arról, hogy mily nagymértékben nem felel meg a valóságnak az utópizmusból eredő, „arányossággal” kapcsolatos elvárás: az ember bizonyos szempontból valami teljesen bejósolhatatlan, mivel valamilyen mélyebb koherenciával bír, melyet az utópizmus nem képes megragadni. A társadalmi utópizmus nyilvánvalóan feltételezi az okság bizonyos rendjét, vagyis, hogy a többől mindig a több, a kevesebből a kevesebb következik, vagyis nincs értelme valamilyen cél elérésére törekedni, ha nem bízunk az eredményben. Az alakíthatóság eszméje – mely összekapcsolódik az államhatalom kezében lévő, egy új társadalom, s ebből következően egy új embertípus előállítását szolgáló eszközök készletével –, értelmét veszti, ha az emberi tudatnak a vele szemben tanúsított metafizikai ellenállását figyelembe vesszük. Semmi sem bizonyosabb, mint a törekvések és megvalósítások között fennálló tragikus dialektika, vagyis hogy amire vágyunk, sosem lesz összhangban azzal, amit megvalósíthatunk. Próteusz erői révén az, ami korábban a legbriliánsabb felfedezésnek számított, immár semmitmondó közhellyé vált, a legháborítatlanabb szabadságból a legszigorúbb szolgaság, a legteljesebb kielégülésből a legelviselhetetlenebb unalom lett. Az utópizmus az emberi lét „logikájáról”, belső koherenciájáról alkotott igen felszínes értelmezésen alapszik, mely úgy tűnik, az embert rögzített, változatlan, minden tevékenységét illetően konstans entitásként kezeli. Az utópizmus bizonyos értelemben nem veszi figyelembe, hogy a vágy tárgyának az idő múlása által maga után vont átalakulását, az emberi törekvések, eszmék és az egész történelmi valóság folyamatos metamorfózisát. Ahogy Nietzsche is hangsúlyozza, az állandóság, tartósság semmi egyéb, mint az élet által alkotott hazug látszat, eine imaginäre Gegenwelt in Widerspruch zum Absolute Flüsse[1], melyet azért léptetünk életbe, hogy szabályozzuk saját viselkedésünket, és elmeneküljünk a mindent átjáró mozgás, áramlás szédületétől.
Az ember, az utópisták gondolkodásával ellentétben, nem kvantum, s nem bontható szét elkülönített problémákra, nem szerelhető szét különféle részekre. Ez a nem-organikus létezők sajátossága, melyek mindenféle szabály szerint át- és beállíthatóak. Az ember, éppen ellenkezőleg, megpróbálván megoldani egy meghatározott problémát, belegabalyodván egy adott feladatba, gyakran képtelenné válik rá, hogy onnan továbblépjen. Gyakran tapasztaljuk, amikor valakinek előbb valami másfajta tevékenységet kell végeznie ahhoz, hogy hivatásával foglalkozhasson, ebből aztán képtelen visszatérni valódi sorsához, egyre inkább belefeledkezik ebbe a másodlagos cselekvésbe. A választás az ember esetében mindig azt jelenti, hogy valamely lehetséges alternatíva mellet dönt, s a többitől megfosztja magát – szelektál –, s ez megkülönbözteti őt a dolgoktól, melyek gyártási folyamatok sorozatán átesve teljességgel megőrzik alkalmasságukat a számukra előre meghatározott rendeltetés betöltésére. Az ember, épp ellenkezőleg, önmaga alkotja meg létezésének sajátos, új feltételeit, partikuláris meghatározottságait, melyek aztán a későbbi választásait behatárolják, megfosztják őt bizonyos lehetőségektől. „Elkerülhetetlen – írja Ortega –, hogy az ember az legyen, aki volt. A már átélt élettapasztalatok leszűkítik az ember jövőjét. Noha nem tudjuk, mivé válik az ember, azt tudjuk, hogy mivé nem.” Ezeket az elgondolásokat kiterjeszthetjük, majdhogynem egyetemesnek tekinthetjük, belátván, hogy a világnak az az állapota, amelyben élünk, különös tekintettel behatároló vonatkozásaira, visszafordíthatatlan fejleményeire, nem egyéb, mint múltbeli döntések következménye, illetve a szabad alkotás tollvonásai által, kényszerítő jelleggel ránk testált, megmásíthatatlan örökség. Die Welt ist die Summe des Vergagnen und von uns Abgelönsten.[2] Saját cselekvésünket bele tudjuk illeszteni a történelmi események szövetébe, azoknak folytatói lehetünk, ez pedig bizonyítja alapvető felelőségünket azokkal a döntéseinkkel kapcsolatban, melyek létünk alakulását visszafordíthatatlanul determinálják. Az ember a rengetegben eltévedt vándorhoz hasonlatos, aki elpusztította mindazokat a hidakat és ösvényeket, melyeken át visszatérhetne oda, ahonnét jött, ezért nincs más választása, mint előre indulni.
Az utópizmus viszont ezzel a – világ dolgainak alakulását meghatározó – visszafordíthatatlan hanyatlással mit sem törődve úgy véli, az emberi lét problematikája partikuláris összetevőkre, illetve részproblémákra osztható fel, melyek mindegyikére a többi tényező irányából érkezhet a megoldás, ebből pedig ipso facto következik, hogy először a sűrgősebb, anyagi természetű igényeket kell kielégíteni, s a szellem magasabb szféráihoz tartozó késztetésekkel ráér később foglalkozni. Ezzel a hiedelemmel találkozunk, amikor azt halljuk, hogy ebben vagy abban az országban egy vagy két generációnak áldozatokat kell hoznia egy jövedelmező infrastruktúra kiépítése érdekében, mely aztán majd később lehetővé fogja tenni a szellemi kibontakozást is. Csakhogy vajon ezen kívánatos gazdasági állapot elérése után is változatlan marad az az embernek az értékekhez való viszonyulása? Az ilyen részleges változások vajon tényleg érintetlenül hagyják-e hitét, meggyőződéseit? Ez pusztán csak kettő a szóban forgó, az ember egyoldalú átalakíthatóságát egy felületes, eldologiasító antropológia alapján működő doktrína belső ellentmondásai közül. Az efféle gondolkodásmód néhány egyszerű, naiv hiedelemben gyökerezik. Mert az embernek nevezett „dolog” „működésének” oksági láncolatait ismerve könnyen alávethetjük őt a racionális, tudományos (pedagógiai, higiénés, biológiai, eguenikai, idegtudományi stb. metodológiákon alapuló) manipulációnak, a háziállatok nevelése esetén alkalmazott folyamatok analógiája szerint.
Az ember utópisztikus átalakíthatóságába vetett hit magában rejti azt az elképzelést is, hogy a valóság abszolút mértékben homogén, vagyis nem több mint az ismeretek világát teljességgel felölelő fizikai, illetve természeti létezők homogenitásának kiterjesztése. Ennek a nagy, élettelen anyagkonglomerátumnak a rendjét ily módon semmiféle belső negativitás nem rendíthetné meg, tehát a dolgok alakulását determináló elvek ismeretében a valóságot alávethetnénk uralmunknak, céljaink szolgálatába állíthatjuk, önmagunk számára komfortossá tehetnénk.
Na de mi a helyzet az első axiómával, mely a régi népeknek azt az elképzelését idézi fel, hogy hajdanán, az aranykorban, az emberek rendeltetésüknek megfelelően éltek, jámborul beteljesítvén mindazt, ami természetükből következik? Ebben az axiómában az az eszme ölt testet, hogy az ember archetipikus eszenciát hordoz magában, melytől az idők során eltávolodott ugyan, de a hozzá való visszatérésre kell törekednie. Platón gyökereztette meg azt a felfogást, hogy az embernek van egy bizonyos mértéke, melyhez minden tettével igazodnia kell, a helyes élet pedig beletagozódást jelent egy esszenciális modellbe. Platón Az államban leírt ideális társadalma nem a törvényhozók önkényes találmánya, nem az elit parancsuralma által kierőszakolt rend, hanem az ész teorémája, az ember intelligibilis természetéből következő igény.
Az utópizmus elterjedéséhez szükség volt egy, a létezőket valamilyen racionális vonatkoztatási tengely mentén összeszervező és felosztó paradigma, általános érvényű mérce tételezésére. A múltból felsejlő, illetve a távoli jövőben megvalósuló utópia mindig olyan, az embereket és a dolgok hierarchizálását lehetővé tevő egyetemes vonatkoztatási rendszert jelenít meg, melyben az individuum élete mindig a természet örök törvényei szerint zajlik. Egy ilyen egyetemes rendszer, jellegéből adódóan, úgy jelenik meg, mint minden korban egyformán érvényes politikai formula, vagyis az időt tabula rasává, homogén folyammá teszi, melyben nincsenek elkülönülő minőségű korszakok. Azonban maga a Történelem mutat rá, hogy az ideálokat kergető, utópista politikai beállítódás álérvelésen alapszik. Ha alaposan átgondoljuk, ennek a problémakörnek a hátterében a következő metafizikai kérdés áll. Vajon az embernek van-e valamiféle „méréke”, esszenciális modellje, mely a történelem során változatlan marad? Vagy inkább a saját történelemalkotó tevékenysége révén jött létre és formálódik, amennyiben él azzal a szabadsággal és megújulásra való képességgel, amelyek alapvetően tartoznak őhozzá? Meglátásunk szerint az ember legbensőbb, legsajátlagosabb vonása, hogy költői módon léte számára lényeget alkot, „alapít”, autoprojekciója – emberi arculatának önmagán kívülre való vetítése – során; emiatt pedig nem igazodhatik örök érvényű célok rendszeréhez. Ily módon az utópia végérvényes jellege nem több mint a koronként változó magatartások, értékek permanensnek tekintésére hajlamos Szellem konstans illúziója.
Vicente Ferreira da Silva itt közölt esszéjének eredeti címe: Utopia e liberdade.
Illusztráció: Maróti Géza: Atlantisz-modellterv
Jegyzetek
[1]Egy az abszolút áramlással ellenkező, ellentétes képzet.
[2]A világ mindannak summázata, ami történik, s tőlünk elszakadt.
