Más halála sem könnyebb

A halált sosem érezzük magunkénak, mindig csak más halhat meg, ezzel a gondolattal nyugtatjuk magunkat lefekvés előtt, ennek a gondolatnak örülünk reggel, amikor felkelünk, hisz bebizonyosodott, hogy így van. A halál pusztán egy gondolat, távoli kép, amit nem hagyunk kirajzolódni, nem akarunk tudomást venni róla, nem törődünk vele, és úgy élünk mindennap, mintha halhatatlanok lennénk.

Fekete Vince Halálgyakorlatok című kötetének szereplői nem így élnek. A versszereplők közel vannak a halálhoz, az időskori demencia homályában viszont kevésbé vannak tudatában ennek, mégis érzik közelségét. Ebben a közelségben a múlt apró foszlányaiba kapaszkodnak, aminek célját a Terápia című vers zárásában olvashatjuk:

„hogy közelebb érezze magát, mihez is, vajon mihez,
talán – egy kicsit még – magához a létezéshez.”

Még egy kicsit közel lenni a létezéshez, emlékezni, feldolgozni, hogy az idő felemészt minket, akik egykor voltunk, és akik már nem leszünk többé: „ahogyan visszanéz / régi, egykori arcaira, mintha sokan, rengetegen lennének / ott vele együtt, és mennyien el is porladtak nyomtalanul!” (Ikarosz) Ezt a porladást állítja a középpontba a költő, másoknak, a szeretteinek porladását, ami különösen nehéz feladat, és lelki vizsgálódásra szólít fel minket is. Mások halála miatt akaratlanul is a saját halálunkra gondolunk, de ezeket a szövegeket olvasva nem mi kerülünk a középpontba. Kénytelenek vagyunk mások haldoklását végigélni, amiről azt hittük, egyszerűbb lesz, hiszen azt tudtuk, hogy másokat elérhet a vég, de nem tudtuk, milyen lesz végignézni azt.

Ezek a versek az elkerülhetetlenségről szólnak, és arról, mennyire félelmetes ereje van a feledésnek, mennyire fontos, hogy emlékezzünk, hiszen mi magunk is emlékekből rakódunk össze. Rettegéssel tölt el minket a gondolat: emlékezni fog-e ránk valaki? Fekete Vince emlékezni és emléket állítani is akar, mintha ezzel életben tarthatná a halottakat: „Egy költő sétál felfelé. Félek, hogy hátra- / fordul. Fel akarja hozni / onnan, ki akarja vezetni őket, fel akarja támasztani / az anyámat!” (O.)

A kezdővers, a Dagályapály szorosan összekapcsolódik az Apálydagály című záróverssel. Az Apálydagály a háromnegyedéig teljesen azonos a másikkal, de azzal ellentétben tovább folytatódik. Míg előbbiben a halál áll a középpontban, utóbbiban a halál után megjelenik az újjászületés képe:

„a zajok, imbolyogva viszik, víz alá tartják, mérlegre
teszik, simogatják, becézgetik, karjára szalagot tesznek,
adatokat írnak, majd rongyokba, ruhákba csomagolják,
öltöztetik, babusgatják… És ekkor elerednek
szépen, lassan a könnyei, saját sírására ébred…”
(Apálydagály)

Ez az egyetlen vigaszt nyújtó vers a kötetben, a többi szöveg nem ereszti el az olvasót, és néhol már brutális realizmussal mutatja be a haldoklót, annak testi és lelki pusztulását, például az Űr: „felpattan, mintha forró vízzel teli hólyagokat / metszenének föl bicskával a testében, szétömlik / húsában, zsigereiben a félelem.”

Az elmúlást az időfelfogás szempontjából vizsgálja a szerző, több versben is visszaköszön a gondolat, miszerint a haldoklók nem a megszokott értelemben vett időfelfogással rendelkeznek, saját, kiragadott idejük van: „Valahol otthon lenni, abban az időben / abban a saját időben, kinyújtott, // elnyújtott időben, ami nincs, csak volt, mert szorít, / présel Ez az idő” (Ringlispíl). Ebben a „holtüres idő”-ben a jelent is másként kezeli a megelevenített személy:

„Két életünk van: az egyik, amikor, és a másik, amikor
utána. És közben ez a Senkiföldje, ami fenyegető,
nyugtalan, sötét. Sőt: hullámzó, tajtékzó erők,
partra vetettség stb.”
(Amikor, és amikor…)

A jelen időmegélése mellett nagy hangsúlyt fektet a múlthoz való viszony szemléltetésére (az időskori demencia vezetőtünete a memóriazavar; gyakran nem az érintett személy, hanem a környezete, családja ismeri fel), ami különösen szívfájdító demens betegek esetében: „a múltja egyre kevesebb és / egyre nehezebben hozzáférhető / lett és egyre értelmezhetetlenebb” (Videochat), viszont még így is megfoghatóbb, mint a jelen. Több versben is találkozunk felsejlő emléktöredékekkel, amik zavaros tudatállapottal olvadnak össze: „szüleit emlegeti, akik rég meghaltak, már nem jut el / innen sehová, és ha igen is, nem talál haza, honnan / ment el, kérdezi, honnan mentem el, hol vagyok.” (Ithaka)

Az idő mellett a másik nagy tematikus egység a nyelv kérdésköre: az elfelejtett szavaké, a beszélni akarásé. Fekete tökéletesen visszaadja a haldokló beteg leépülését követő beszédproblémákat, amikor a gondolatok már nem úgy követik egymást, ahogy régen, amikor nem találják a szavakat, elfelejtik őket. Ezt legjobban a Living words című versében érzékelteti a teremtett halandzsanyelvvel: „állj meg, mert te se tudod, és én sem / nem is ismerem, a, a… mit is, / a mifélét, a hogyishívjákot, na.” A beszédképtelenség jelenéségét a Tenger gyümölcsei és a Cymothoa exigua versekben igazán érdekes módon hasonlítja ahhoz, amikor a Cymothoa exigua, egy nyelvevő tetű, az egyetlen ismert parazita, ami képes átvenni egy élőlény szervének funkcióját, a hal nyelvére telepszik, és kiszívja a vérét, amíg teljesen el nem sorvad. Ezekkel a képekkel állítja párhuzamba a demens, kiszolgáltatott haldokló helyzetét, aki nem úr saját szavai felett: „Hogy ez a parazita / át tudja venni egy szerv funkcióját, / hogy feléli, megeszi az Ő nyelvét is – / S hogy hetvenhét éves. Nem látta soha még / a tengert.” (Tenger gyümölcsei)

A kiszolgáltatottságnak a beszéden kívül más aspektusa is megjelenik a könyvben: a mindennapi feladatok elvégzése, ami nekünk egyszerűnek tűnhet, de a leépülő, demenciában szenvedő alanynak nehézséget okoz, hiszen a memóriazavar erősen befolyásolja a legapróbb cselekedeteit is. Ezt a Terápia című versben mutatja be a legrészletesebben a szerző: „nem találja a, mit is, mit is keresett eddig, és hova / is tette, amit ami az előbb még itt volt, itt, valahol / ezen a helyen, de nincs a dolgoknak jelentőségük, / ezeknek a dolgoknak nincs, amelyekből amúgy is / egyre kevesebbet észlel.” Az agy karbantartására az orvosok szorgalmazzák, hogy a beteg továbbra is ellássa feladatait, új dolgokat is tanuljon, hogy lassítsa a teljes leépülést. A betegek véleményéről nem sűrűn hallani, hiszen általában nem tudják elmesélni, de a költő, mivel sajnos saját tapasztalataiból merített a könyv megírásához (a szereplők az elhunyt szerettei, főként az édesanyja), olyan oldalát is látta, láttatni tudja ennek, amit mások nem feltétlenül, figyelme minden apró részletre kiterjed. A Hasznos dolgok című műben ennek lenyomatát olvashatjuk: „mindez, persze, kedvezően befolyásolhatja / az ő állapotát, ahogy mondják szinte feje / fölött, mintha ott sem lenne, mert hasznos / dolgokat végez, szerintük!, de vajon miként / értethette volna meg velük a dolgok ilyen / jelentéktelenségét.”

A kölcsönös tehetetlenség érzése fullasztó, nyomasztó hangulatot teremt az egész könyvben, de emiatt nem hibáztathatjuk ezeket a verseket. A valóság, az elmúlás sem más. Az Ebéd című versben a versbeszélő a halottaival ebédel, amikor kitör belőle: „Nem tudom, miért, de hirtelen meg / szeretném szólítani, meg szeretném simogatni / valamennyiüket.” Ez az őszinte megnyilvánulás az olvasóban is megfogalmazódik a könyv olvasása során. Halottainkat, akiket egykor keménynek, törhetetlennek hittünk, halálukkor az ellenkezőjeként látjuk, törékenynek, sebezhetőnek, mint egy tojást. Fekete Vince pedig a halált a tojásfújáshoz hasonlítja, ami annyira különleges, gondviselésben bízó gondolat, hogy az olvasó megnyugvásra lelhet a felkavaró sorok között is:

„most pedig belőle ürül ki a sárgája és a fehérje,
fújja ki az Isten lassacskán bentről a szellemet,
veszi el tőle a sárgáját és fehérjét fokozatosan,
a test összes titkát, kifújt tojás lesz belőle is.”
(Tojás)

Fekete Vince: Halálgyakorlatok. Budapest, Magvető, 2022.