„Témáit kellő alázattal kezeli, akár a hibák szépségéről, akár a költészet és az okkultizmus közti kapcsolatról ír. Semmi sincs túlvilágítva vagy elkenve: a szerző a saját gondolatkörnyezetét, élményeit és világnézetét megdöbbentő érzékenységgel ábrázolja, sűríti, sajátos, letisztult látásmódjával pedig hatásosan érzékelteti is velünk.”

Amíg én is itt laktam a házban, a tisztáson, az erdő közepén, én sem tudtam, mi az erdő. El kell menni innen ahhoz, hogy megtudd. És visszanézni. Akkor, de csakis akkor, egy csapásra megérted.

Sándor Zoltán író, műfordító 1973-ban született a vajdasági Nagybecskereken, jelenleg Szabadkán él. 2003-tól a Magyar Szó napilap újságírója, 2013 óta az Újvidéki Rádió Szempont című kulturális műsorának munkatársa. 2000-től 2007-ig a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad elnöke, a 2004 és 2016 között megjelenő Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője. 1997 óta publikál. 2002-ben jelent meg első, Sár című verseskötete. 2003-ban kiadott, Az élő J. K. című novelláskötete óta prózát közöl. Szerb nyelvről fordít. 2011-ben Herceg János-díjat kapott.

Több mint egy hónapja voltunk házasok, amikor egy este szóvá tettem aggodalmaimat Mihálynak. Mint aki őszintén meglepődött szavaim hallatán, furcsán rám nézett, és azt mondta, ő azt gondolta, ha egy év járás alatt egyszer sem hoztam szóba a szexet, akkor ezután sem teszem.

A kötetcím rögtön fókuszba állítja a XX–XXI. századi magyar irodalom nagy témáját, az apát és az apátlanságot. Ami azért is különös, mert nem mindegyik novella hőse „apátlan”, nem mindegyik szöveg tematizálja nyíltan az apátlanságot, nem olvashatunk ebben a remek kötetben klasszikus apakeresős történeteket.

Tudom, ott vannak az esetleges párhuzamos világok, de lehetetlenség ide-oda ugrálni közöttük, mindegyikben kizárólag egyetlen élet élhető le, az összes többi, alternatív lét örök rejtély marad a maga univerzumát lakó embernek…

Sándor Zoltán 2023. december 19-én tölti be ötvenedik életévét. A vajdasági Nagybecskerekhez tartozó Muzslán született alkotónak van mire visszatekintenie a jubileum alkalmából.

Amikor megkaptam a felkérést az Irodalmi Jelentől, hogy írnék Székelyhidi Zsolt munkásságáról, hirtelen kinyílt az emlékezet ajtaja, eszembe jutottak régi dolgok, amelyek eddig is megvoltak bennem passzívan, de most a hívó szóra megelevenedtek. Hát persze, a Miskolci Ifjúsági Diáknapok a miskolci Ifiházban, diákirodalmi pályázat, ahol zsűritagként működtem közre! Izgalmas, ugyanakkor hálátlan feladat a zsűrié. Izgalmas, mert az ember reménykedik, amíg rostálgatja a homokot, hogy végül aranyat talál.

Székelyhidi Zsolt író, költő, fotográfus, zenész, aki reneszánsz mesterként alkotja meg korunk arcképcsarnokát. „Az arc érdekel. És aztán, egy kicsit messzebbről szemlélve, a hozzácsatolt test. Az apró hibák, egyenetlenségek, a pórusok furcsa lukacskái. A hajlások, tekeredések, gyűrődések, húzódások. És a végén mégiscsak az ott rejtező szépség. A részletekből kibontakozó, de egészében csak azért is láthatóvá váló tünemény. Ezt felfedezni az arcban. A testben. És megmutatni.

Fotó: Bibók Bea

A fölöttünk
álló valóság
kiterjedése innen
elképzelhetetlen.

Székelyhidi Zsolt a kortárs irodalmi-művészeti élet egyik legszínesebb alkotója, akinek szöveg, zene, kép, fotó és performansz egyazon világ összetartozó részei. Az utóbbi időben leginkább a szöveg és a fotó határozzák meg a napjait. Műfajokról, az egyiktől a másikhoz vezető utakról és persze személyes ösvényekről is beszélgettünk az idén októberben ötvenéves költővel.

Föld
a gyomrom,
ég a hajam,
tüzel
a homlokom.

Csornyij Dávid nemrég az Irodalmi Jelen debütdíját vehette át az Aradon tartott díjkiosztó gálán. Az elsőkötetes költő felkavaró verseiről, az álmokról és a nehezen visszahozható gyerekkori emlékekről, az Istennel folytatott versdialógusáról, Beregszászról és olyan fontos hobbiról, mint a főzés vallott Varga Melindának.

ébresztőre időzít a félelem.

Fél éjszakán keresztül kerestem a szavakat, hogy leírjam, amit tegnap tapasztaltam. Nem tudok aludni, mert zúg a fejem. A gőz még mindig nyomja az agyamat, az orrom tele szagokkal, s a férfibeszéd, amit ott hallottam, semmihez sem hasonlítható.

Történt az Úrnak 2021-es esztendejében, az anyamagyar fővárosnak a szűvében, pontosan abban az évben, amikor az egész világ majdnem megkrepált egy hitván vírusban, s akik megmaradtak, azok úgy meg vótak jedve, hogy házból egy kerek évig ki se búttak.