Nincs Erdély, nincs többé háború és fájdalom sem. 

Elbújnék dunyhák alá,
ahol nem talál meg fény,
nem érnek el hozzám szavak,
belesüppednék gyerekkoromba.

pipacsok kelyhéből 
nyári lepkék röppennek szét.

Létgyakorlat

csak visszaúszni a felkelő napig.
kivájt szemekből kirázni könnyet. 
hallgatni a csattanó habokat, 
amint gerinceden összetörnek. 
ülni a mólón egyedül. 
fütyörészve lógatni lábat. 
rágyújtani az eldobott
csikkekre, amik rádtaláltak. 
várni. mikor is hasad.
hörgő tüdődben a reggel.
tintakék a távol. bedobod
szívedet a végtelennek.

 

A tengert életemben     először láttam ott, sós hullámoknak nyelve     sziklákra felcsapott.

Virágmezőre zuhognak  el nem csókolt csókjaink; azt mondtad, az ajak kapu…

Felnövök szívemhez én is lassan,

létünk törékeny poharát  édes Istenem  el ne törd

   Esőcsináló ember szeretnék lenni, mint Turu mester az Üveggyöngyjátékban*.

minden bomlik 
a műanyagköntös 
az AI tudata 
a családtörténetek 
a jövőkép 
csak mi emberek nem 

Várfalon táncolok,
lábam között ütemre futnak a fürge
hegedűszólamok. 

Apám erkölcs dolgában rendíthetetlen volt. Nem tűrte másban sem a könnyű vágyat.

Hasított szíj vagyunk és hasított táj. Kilóg belőlünk a meghasadt anyag.

A csillagok mind gyerekek. Ha nagy leszek, felmegyek hozzájuk a motorbiciklimmel és elbeszélgetünk.

Helló, Kicsik, helló, nagyok,
éppen indulóban vagyok.

A felhőkről beszélni nem könnyű, szilajabbak a szavaknál

Alattunk nyelve a földnek,
torka vékony víznek,
források háta.
Forró a meleg,
fagyott a hideg.
Testünk a bolygó

Hárman ültek a tűz körül. Meredten bámultak a lángokba. Valamikor csodás történeteket meséltek egymásnak. Rémisztő meséket találtak ki. Szerették a borzongást. Aztán az a hulla mindent megváltoztatott.

Anyám szeretett egy férfit, az az alkoholt szerette, én meg anyámat szerettem. A férfi ütött, anyám kiáltott, én sírtam, a nap sütött, a május temetett. Nincs elég zsebkendő a világon.

A visszacsorgó
jövőtől megnőtt pillanatban
ragyogni kezdtek