„A szöveg anatómiáját tekintve úgy tűnik, mintha e kisregénynek önálló szervei és csontozata lenne, külön veséje, mája és gerince. A sűrűn előforduló káromkodások az események katalizátoraiként működnek, mi pedig nevetünk, ahol nevetni kell, és borzongunk, ahol borzongani. Szürreális, szúrós illatú lázálom ez.” – Rimóczi László recenziója Gáspár Ferenc regényéről.

„Végigkövetjük a betegség fázisait a színlelt közönytől az elfogadásig. A tumort kivágják, a zsír- és porlepte lakás megtisztul, és a betegágy mellől előkerül a mindig kimért zongoratanárnő színes idézetekkel teleírt füzete. Lehull a szemérem.” Ughy Szabina A gránátalma íze című új regényét Nagy Bernadett mutatja be. 

Abafáy-Deák Csillag szatirikus novellái egyszerre fakasztják mosolyra és késztetik meghökkenésre az olvasót; Pruzsinszky Sándor mesterien kelti életre a 19. század nagyjait drámáiban; Száraz Miklós György regénye egy betörés elindította eseménylavina sodrába rántja magával az olvasót. – Laik Eszter nyári könyvajánlója.

Mosoly és meghökkenés

Az Irodalmi Jelen augusztusi TOP10-es ajánlója három kategóriában. A műveket alfabetikus sorrendben közöljük.

A könyv címét olvasom, elriaszt. Nem meglepő, hiszen ma több mint ötven reklámtáblát és fotót láttam az interneten. Mindegyik azt sugallta, hogy bármit megtehetek. Hiszek nekik. Tulajdonképpen csak akarnom kell. Jobb mindent egyszerre kipróbálnom, félek, hogy különben azt fogom érezni: nem éltem igazán. Korlátokkal kivédeni az esést, amit a tapasztalat okoz, badarság. Tisztelni, hogy másnak is vannak önálló gondolatai, megalkuvás. Elhinni, hogy Isten mindent tud és mindent lát, félelem. Egy parancsolatokról szóló könyvet olvasni ódivatú. Mózes II. könyve már a múlt, a tízparancsolatot csak hallásból ismerem, hiszen lehetőségek sokasága tárul elém 2018-ban. A kínálat széles sávon mozog. Csak bírjam rajta tartani magam. Egy-egy kapaszkodó mégiscsak jól jönne.

A tárgyak életre keltése visszatérő motívum, csakúgy, mint a kitaszított állatok vagy az ember számára lényegtelen rovarok helyzete, empatikus narratívái a részletekből emelkednek a teljesség felé. – Maria A. Ioannou novelláskötetét Rimóczi László mutatja be.

Az Irodalmi Jelen júliusi TOP10-es ajánlója három kategóriában. A műveket alfabetikus sorrendben közöljük.

“Az alkotó ember nagyon könnyen azonosul Varga Melinda szövegeivel, amelyek tükröt tartanak elé: ilyen érzés egyedül az üres papír fölött, egy vászon előtt, egy kamera mögött vagy előtt magunkra maradni érzelmi adottságainkkal, hiperérzékenységgel beállni a szembesítő tükör elé, és átadni magunkat annak a személyes valóságnak, amely nem tűr mellébeszélést.” – A Sem a férfiban, sem a tájban kötetet Lennert Móger Tímea elemzi.

„A mai negyvenes, már megállapodott generáció érzelmi válságának, egy család felbomlásának lehetünk tanúi. A regény alaphangja mégsem tragikus, mert Sára gyötrődését mindig feloldja valami váratlan momentum: a gyerekek kiszólásai, egy természeti kép vagy különös emlék. Árnyalt jellemrajzokat kapunk, a szereplők mind mai, hús-vér emberek.” – Muth Ágota Gizella recenziója.

Milyen lenne a szerelemtemplom, melyet John Lennon tiszteletére állítana egy fanatikus rajongó? Legyen kilencven méter magas, az emeletek közt pedig járjon egy sárga tengeralattjáró alakú lift. Aztán évente egyszer, Lennon halálának évfordulóján az egész szent építményt helikopterek emeljék a magasba egy kicsit. Az épület előtt színkristály Lennon-szobor strázsáljon, belsejében három eleven medveboccsal, hogy a téma még közelebb húzódjon az észt nép szívéhez. – Rimóczi László kritikája Paavo Matsin Gogoldiszkójáról.

„A kényszeredettség árnyéka hull mindenre, a halandóság alól nincs felmentés. S egy klasszikus mondat zárja ezt a határvidéki kalandozást: »A többi néma csend.« Az újabb kötet, a Rózsa utca, retrospektív ennek a csendnek a megfejtésére vállalkozik.” – Mohai V. Lajos kötetét Péntek Imre recenzeálja.

Az Irodalmi Jelen júniusi TOP10-es ajánlója három kategóriában. A műveket alfabetikus sorrendben közöljük.

Nádasdy Ádámról, -tól, -nak

Claudiu M. Florian Játszadozások kora – Erdélyi gyermekkorom regénye című kötete egy mára az eltűnés szakadékának szélére ért kultúra reminiszcenciája. A szászok és románok alkotta család mindennapjait egy élénk képzeletű kisfiú szemszögéből ismerjük meg, sok-sok humorral és a „gyermekfilozófia” bölcsességével, Koszta Gabriella fordításában. – Laik Eszter kritikája.

„Rögtön szembeötlik, milyen szabadon használja Radnóti és minden levelezőpartnere nyelvünket. Bíró-Balogh következetesen betűhű szöveget mutat be, ki is jelenti a kötet végén, a rendezés elveiről vallva: nem akarta a mindenkori helyesíráshoz igazodó szövegközlési gyakorlatot folytatni, a valós, sajátos, egyéni nyelvhasználat pontos láttatása volt a cél.” – Juhász Kristóf a Radnóti Miklós levelezését bemutató kötetben kalauzolja olvasóját, és von le tanulságokat a műfaj hasznosságát illetően.

Peer Krisztián 42 című kötete egyszerre mutat be két életet. A költő szeretett és elveszített kedveséét, a közös múltat és egyszersmind a költő életútját. Ez utóbbi akarva-akaratlanul is kidomborodik a kötetből, ezért a szerző önzőnek címkézi magát (számos interjúban megemlíti).

A hűséges Daciák és Toblerone-valuták közt új dimenzió nyílik meg előttünk, mely nekünk, civileknek ilyen éles ábrázolásban szinte sokkoló, ugyanakkor súlyos kérdésekre is rávilágít. Milyen volt Ceaușescu szemszíne? Hát azé a fickóé, akit kivégeztek a târgoviştei laktanyában? – Király Farkas rendszerváltásregényét Rimóczi László ismerteti.

„A professzionális irodalomkritikának igenis dolga lenne, hogy a szélesebb olvasóközönséggel megismertesse és megszerettesse a kortárs irodalmat, valamint a kutató, elsősorban szakmai közönségnek szóló irodalomtudós és a szélesebb olvasóközönséget célzó, irodalomnépszerűsítő tevékenységet végző kritikus praxisának egyáltalán nem kellene élesen különválnia.” A kortárs irodalomértelmezés perspektíváiból szemlélődik, és vonja meg tanulságait Kántás Balázs.

Az Irodalmi Jelen TOP10-es májusi ajánlója három kategóriában. A műveket alfabetikus sorrendben közöljük.

„Nagyon érezni, hogy Babics műgonddal csiszolgatta hibátlanra e gyémánt verskrajcárokat, de az igazán szép megoldások azok, amelyeken mindez nem érződik, ahol könnyedén gördülnek a sorok, mintha csak így beszélne, gondolkodna – s a versek többsége ilyen, és sejthető, hogy ezekkel dolgozott többet. Akad tehát egy-két szöveghely, ahol a gyémánt visszacsiszol, és a földre esik a csiszolófej.” – Simon Adri kritikája.