Amikor Andorai Misit behozták az intézetbe, már felsőbe járt. Misi csípett, harapott, tekergőzött, és olyan csúnyán káromkodott, mint egy kültelki vagány, le se tudták fogni, hogy megnyírják. Ő meg ott lődörgött épp a folyosón, nem ment ki az udvarra, a fiúk mindig verekedtek, az igazgató meg, akitől rettegett, kiordított, hogy menjen be segíteni.

A nyanyát valamelyik ócska tanyáról hozta be az a nagy hasú körzeti megbízott – hogy annak is mindig a munkaidő vége előtt kell tüsténkedni! Reméli, mond valami értelmeset, aztán lehet küldeni tovább. Neki randevúja lesz két óra és tizenhét perc múlva, nézett fel a falon lógó órára.

A lövés végigzúgott a ház előtt, valahol távolabb becsapódott, de érezte a szelét, hallotta a kirakatüvegek szétcsattanását, néhány elfojtott kiáltást, egy tétova lövéssorozatot, aztán semmit. Mintha elcsendesült volna az egész világ.

Mindenkinek azt mondta, hogy a fővárosba ment tanulni. Égett az arca a hazugságtól, de a szégyent se tudta volna elviselni. Nem sokkal utána felvonatozott Pestre, még az állomáson feladott egy borítékot, magának címezte, szépen látszott a bélyegző. Az öreg postás meg, amilyen pletykás volt, mindenkinek elmesélte, hogy szép vastag levelet kapott a lányától.

Talán várnod kellett volna. Lehet, rossz helyen kerested a hitet, a megértést, a barátságot, lehet, hogy néha becsaptad magad. Kimondtad mindig, amit éreztél, megrántottad a vállad, ha óvatos jótanácsok körbe vettek és le akarták fogni kezed, vagy befogni pörös szádat. Toporzékoltál volna, de férfiként már nem lehetett, hát beleüvöltötted a langyos csöndbe, hogy „mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni”, és lemondóan tudtad, és magadnak bevallottad, roskadva állva a vakfoltos tükör előtt, hogy „ilyen vagyok én és sose leszünk mások.”

A képeslap tegnap érkezett, a postás rendes ember, behozza. Nézik együtt a szép tengerparti fotót meg az üdvözletet. Ez az 56. képeslap, tán nem is lesz több, gondolta. Ennyit kapott meg, biztos voltak előtte is, de azok eltűntek, elkobozták, valamilyen akta mélyén lapulnak. Sosem válaszolt, nem volt feladó, de tudta, hogy ki küldte. Együtt indultak el azon az őszön, amikor már a zászlók ott hevertek a sárban. Ő nem ment ki, visszafordult a határról, itthon tartotta valami.

Messzire elkerülte a teret. Már régóta nem ment ki, a kiadók és a szerkesztőségek elfelejtették. Egyszer megtalálta a könyvét – a másodikat – egy antikváriumban. „Selejtezve” – ez volt belepecsételve, valami kis kerületi könyvtárból került eladásra. Megvette, aztán beledobta az első kukába.