Az a tehervonat nem indult el

Hol vagy, József Attila?

Nem kellett volna elmenned a házból azon a decemberi napon, tudod, 1937-ben. A tél ott ólálkodott a sarkadban, kaparászott, hunyorgott a dér, a vonat fáradtan állt a rozsdásodó sínen. Nem kellett volna ott lenned szürke, lógó gombú kabátodat sovány testeden összehúzva, dideregve, rövidlátón hunyorogva az alig pislákoló lámpafényben. Mit kerestél te ott? Mire, kire vártál? Nem volt ott senki, senki fontos. Olyan magányos voltál, s egyre hidegebb lett körülötted és benned. Mit akartál? Elbújni végleg? Eltűnni, hisz hagytál itt a földön már oly sok „véres, könnyes ékszert”, a verseidet? Vagy csak játszottál, füstpamacsok után kapdostál, krumplit kerestél a vagon alján? Nem sejtetted, hogy útra kész az 1284-es számú teher? Elmúlt este fél nyolc, hat perccel. Ismerted már gyerekként is a pályaudvarokat, a zakatoló-sistergő vonatokat, lógtál eleget a lépcsőn, ugrottál le merészen a peronról, bele a sötét ismeretlenbe, loptál fát, szenet a nyitott vagonokból. Tudnod kellett, pontosan indul a vasszörnyeteg, ha int a vasutas messze az elején, ahova már nem lehet ellátni, s ha lassan megmozdulnak a kerekek.  Mit terveztél te ott? Zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel, hajadba belekócolt a szél, könny gurult szét ráncokkal barázdált arcodon. Nem látott se nő, se férfi, se gyerek. Öregember se bandukolt arra, hogy dohányszagú bekecsét rád terítse, reszkető válladat átölelje.

32 éves, 7 hónapos, 3 hetes és egy napos voltál. Mire kellett ez a nagy sietség?

Képzeld el, hogy nem így történt. Otthon maradtál azon az estén nővéreddel, Jolánnal a füstölgő, kis meleget adó kályha mellett. Kint a Balaton hullámai csapkodták a partot, a sirályok már nem rikoltoztak, sötét volt, sírdogált a csend. Szúrós pokróc alá húzódtál, elsuhant tavaszokra gondoltál, amikor „lassan, szépen megerjedt / s kiforrt a szerelem részeg bora”. Lehet, hogy verssorokat dörmögtél, csak úgy halkan, a bajuszod alatt. Lehunyt pilláid mögött megjelent, mint kopott falusi mozi piszkos kis vásznán a vidám tücsök és a ballagó nyáj, meg amikor a piacról ugrálva mentél haza, zsebedben aprópénz táncolt, és halkan összesúgtak mögötted a fák. Lehettél úgy huszonöt éves, egy szeles tavaszi délelőtt sokáig nézted a cukrászdában a kirakat közepén álló tortát, neked sose jutott. Hajadban megjelent az első fehér szál, a kis hónapos szobában papír zizegett, s volt csók is, amíg lassan kihűlt a lakás és kihűlt a szerelem.

Talán várnod kellett volna. Lehet, rossz helyen kerested a hitet, a megértést, a barátságot, lehet, hogy néha becsaptad magad. Kimondtad mindig, amit éreztél, megrántottad a vállad, ha óvatos jótanácsok körbe vettek és le akarták fogni kezed, vagy befogni pörös szádat. Toporzékoltál volna, de férfiként már nem lehetett, hát beleüvöltötted a langyos csöndbe, hogy „mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni”, és lemondóan tudtad, és magadnak bevallottad, roskadva állva a vakfoltos tükör előtt, hogy „ilyen vagyok én és sose leszünk mások.”

Talán tényleg várnod kellett volna. Vagy megsúgta valaki, hogy „Jön a vihar, tajtékja ében, / haragos bírák feketében” mondanak súlyos ítéleteket az ártatlanokra?

Mi lett volna, Attila, ha az a tehervonat nem indul el?

Mi lett volna veled, amikor fegyverek dörögtek, a tehervagonok nem krumplit, szenet, fát vittek, hanem katonákat, aztán foglyokat?

Mi lett volna veled, ha elvesztek volna a szavak? Tudtad, ugye tudtad, hogy „nincs értelme annak, / ha az embernek üres kínjai vannak”? 

Mielőtt elindult az a vonat, mert tudjuk, de nem hisszük, hogy elindult, még talán felemelted a fejed, s a sötétségből előbukkant, ahogy „Három vak holló kerengett a fán.”

Szeretném hinni, hogy valahol együtt vagy azokkal, akik szerettek, akiket szerettem, s ahol a „szellőzködő, lágy melegben tapsikolnak a jázminok”.