Beszélgetések alkalmával vagy irodalomtörténeti tanulmányok olvasásakor többször találkoztam azzal a tévedéssel, hogy Pilinszky János a pályája második, hosszabb felétől ‒ tehát a Nagyvárosi ikonok. Összegyűjtött versek, 1959–1970 című kötetétől ‒ szabadverseket írt, kötetlen formában. Nos, ez valójában nincs így. – Acsai Roland tanulmánya.

​​​​​​​Idén július 27-én hunyt el Edna O’Brien (1930–2024), a kortárs ír próza kiemelkedő alakja, aki fiatal korától kezdve Londonban élt. Hosszú élete során több mint két tucat kötetet publikált, regényeket, életrajzi műveket, novellákat, esszéket és drámákat, valamint szerkesztett gyűjteményes köteteket, írt forgatókönyveket, és megjelent egy verseskötete is. – Kurdi Mária tanulmánya.

Kenyeres Zoltán 85. születésnapjára jelent meg Írók, költők, fogalmak című, témákban gazdag, nagyszabású kötete, amely válogatott esszéivel, tanulmányaival, fogalommagyarázataival a neves irodalomtörténész és irodalomprofesszor szinte egész életművének keresztmetszetét adja, s akár zárókötetnek is tekinthetnénk, ha nem sietnénk el a dolgot. Mert bizony bármennyire megérdemelt volt is, ma már egyértelműen elsietettnek látszik a szerző 65. születésnapjára megjelentetett Kenyeres Zoltán-emlékkönyv.

A rettenet minden elképzelhető esetben – hol nyíltabban, hol rejtettebben – vezető elve a fenségesnek. [1]
Edmund Burke
 

E dolgozatnak nem lehet feladata, hogy a versajánlások történetét ismertesse, szerepéről irodalomelméleti fejtegetésbe bocsátkozzon, bevezetőül csupán néhány tény említésére szorítkozhat. A versajánlás fogalmát abban az értelemben használjuk, hogy a költő valamely versét egy általa ismert személynek ajánlja, akár személyesen érintett a „címzett” a vers tartalmát illetően, akár nem. A szokás már az ókorban létezett, a középkorban pedig szinte bevett gyakorlat lett, hogy a költő mecénásának ajánlja egy-egy versét, kötetét.

Friedrich Schillernek az államszocialista rezsimben ellentmondásos utóélet jutott osztályrészül. Egyfelől elismerték mint „haladó” költőgéniuszt és „jó németet” – értsd: a Német Demokratikus Köztársaság „előkészítőjét” –, szemben a „reakciósokkal” és „rosszakkal”, a nácizmus előfutáraival,[1] ezért legjelentősebb műveit kiadták, több drámáját színre vitték.

Gondolathabzsolás Jordan Eftimov Bizonyított elméletek, befejezett kísérletek című kötetéről.

Kis és egyéb világok – ezt a címet adta Kiss László az egyik kötetének, amelyben kritikákat, recenziókat rostált egybe. Mert Kiss László világa, a – nevezzük így: – Kissvilág Gyula mellett számos egyéb dologból épül föl. Ha egy bolygónak fogjuk föl ezt a világot – ez esetben nevezhetjük Kissbolygónak is akár –, akkor a recenziók, kritikák, esszék lehetnek ennek a planétának ez egyik kontinense.

A múlt hónapban ugyanitt megjelent tanulmányomban (Kit nézett Heydte a halott Petőfinek?) bizonyítottam, hogy Heydte a tetszhalott Lőrincz Józsefet, Bem hadititkárát vélte a költőnek, és ráadásul nem is az Ispánkútnál, hanem Bún falu előtt látta. Alább azt vizsgálom, hogy kit vett Lengyel József Petőfinek – merthogy ő sem a költőt látta.

Harminc évvel ezelőtt, egy nappal nyolcvanegyedik születésnapja előtt hunyt el a modernitás legnagyobb és legkönyörtelenebb kritikusa.

Géczi János esszéjében Nápoly múltjában és jelenében barangol, melyhez a hasított plakátokat, az úgynevezett dekollázsokat választja személyes útikalauzának.

„Tanulmányomban az amerikai költészetnek azt a hagyományát követem nyomon, amelyből jószerivel eltűnt a személyesen lírai hang. Ez a vonulat megfordította a költészetek sokfelé máig uralkodó hagyományát” – Bollobás Enikő esszéje.

Petőfi feltételezett szibériai életszakasza kapcsán szokott előjönni a hadtörténészek részéről az a gondolat, hogy az oroszok nem vittek magukkal magyar hadifoglyokat 1849-ben. Ez így igaz, viszont az osztrák levéltári anyag újabb átnézése azt mutatja, hogy az oroszok nem hadifogoly-státusban ugyan, hanem deportáltként – osztrák kérésre – igenis magukkal hurcolhattak embereket. – Sántha Attila tanulmánya.

Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című versében azt mondja: „Aki alkot, visszafele nem tud lépni – / s ha már kinőtt minden ruhát, / meztelenül borzong a végtelen partján, / míg fölzárkózik mögé a világ”. A zseni magányának e szép és hatásos képekből összerakott víziója magán viseli Szilágyi Domokos koncepciójának jegyeit a korát lehagyó, a végtelen partján borzongó alkotóemberről, akit csak később értenek meg. Szerinte a géniusz sorsa a nagy, metafizikaivá növesztett magány.

Historia est magistra vitae. Talán mindannyiunknak ez az első „latinélménye” az iskolából, legalábbis az első latin mondás, amelyet megtanulunk, legkésőbb az első történelemórán.

Ha valaki a saját, hús-vér létezésével igazolja ennek a bölcsességnek az érvényességét, az bizonyosan Szabó István – mégpedig a Nagyvarjasról való, megkülönböztetendő ezzel sok más nevezetes Szabó Istvántól.

„Ebben a hiátusos múltú kulturális hagyományban jelent meg a Tokaji Írótábor és a Kelet Irodalmi Alkotócsoport, amelyek működése révén végre jelentős szerepet kapott ez a régió is a magyar irodalomban.” – Utry Attila tanulmánya két, észak-magyarországi irodalmi kezdeményezés történetéről.

Rég volt... 1972 szeptemberétől 1988 novemberéig tartott szentegyházi világom. Hangulatok, érzelmek, pillanatok, esetek, tervek emlékei nyüzsögnek. Csak a szépre, igazra, emberségre emlékezhetem, nem tehetek róla, nekem ilyen emlékeim vannak, és nem az idő szépíti meg őket. Ülhetsz a záptojáson évekig, akkor se lesz belőle csirkepaprikás. Ami hamisság, hitványság és bunkóság előfordul mondandómban, arról nem a székelyek tehetnek. Együtt tapasztaltunk, reméltünk és hittünk.