Gondolathabzsolás Jordan Eftimov Bizonyított elméletek, befejezett kísérletek című kötetéről.

Kis és egyéb világok – ezt a címet adta Kiss László az egyik kötetének, amelyben kritikákat, recenziókat rostált egybe. Mert Kiss László világa, a – nevezzük így: – Kissvilág Gyula mellett számos egyéb dologból épül föl. Ha egy bolygónak fogjuk föl ezt a világot – ez esetben nevezhetjük Kissbolygónak is akár –, akkor a recenziók, kritikák, esszék lehetnek ennek a planétának ez egyik kontinense.

A múlt hónapban ugyanitt megjelent tanulmányomban (Kit nézett Heydte a halott Petőfinek?) bizonyítottam, hogy Heydte a tetszhalott Lőrincz Józsefet, Bem hadititkárát vélte a költőnek, és ráadásul nem is az Ispánkútnál, hanem Bún falu előtt látta. Alább azt vizsgálom, hogy kit vett Lengyel József Petőfinek – merthogy ő sem a költőt látta.

Harminc évvel ezelőtt, egy nappal nyolcvanegyedik születésnapja előtt hunyt el a modernitás legnagyobb és legkönyörtelenebb kritikusa.

Géczi János esszéjében Nápoly múltjában és jelenében barangol, melyhez a hasított plakátokat, az úgynevezett dekollázsokat választja személyes útikalauzának.

„Tanulmányomban az amerikai költészetnek azt a hagyományát követem nyomon, amelyből jószerivel eltűnt a személyesen lírai hang. Ez a vonulat megfordította a költészetek sokfelé máig uralkodó hagyományát” – Bollobás Enikő esszéje.

Petőfi feltételezett szibériai életszakasza kapcsán szokott előjönni a hadtörténészek részéről az a gondolat, hogy az oroszok nem vittek magukkal magyar hadifoglyokat 1849-ben. Ez így igaz, viszont az osztrák levéltári anyag újabb átnézése azt mutatja, hogy az oroszok nem hadifogoly-státusban ugyan, hanem deportáltként – osztrák kérésre – igenis magukkal hurcolhattak embereket. – Sántha Attila tanulmánya.

Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című versében azt mondja: „Aki alkot, visszafele nem tud lépni – / s ha már kinőtt minden ruhát, / meztelenül borzong a végtelen partján, / míg fölzárkózik mögé a világ”. A zseni magányának e szép és hatásos képekből összerakott víziója magán viseli Szilágyi Domokos koncepciójának jegyeit a korát lehagyó, a végtelen partján borzongó alkotóemberről, akit csak később értenek meg. Szerinte a géniusz sorsa a nagy, metafizikaivá növesztett magány.

Historia est magistra vitae. Talán mindannyiunknak ez az első „latinélménye” az iskolából, legalábbis az első latin mondás, amelyet megtanulunk, legkésőbb az első történelemórán.

Ha valaki a saját, hús-vér létezésével igazolja ennek a bölcsességnek az érvényességét, az bizonyosan Szabó István – mégpedig a Nagyvarjasról való, megkülönböztetendő ezzel sok más nevezetes Szabó Istvántól.

„Ebben a hiátusos múltú kulturális hagyományban jelent meg a Tokaji Írótábor és a Kelet Irodalmi Alkotócsoport, amelyek működése révén végre jelentős szerepet kapott ez a régió is a magyar irodalomban.” – Utry Attila tanulmánya két, észak-magyarországi irodalmi kezdeményezés történetéről.

Rég volt... 1972 szeptemberétől 1988 novemberéig tartott szentegyházi világom. Hangulatok, érzelmek, pillanatok, esetek, tervek emlékei nyüzsögnek. Csak a szépre, igazra, emberségre emlékezhetem, nem tehetek róla, nekem ilyen emlékeim vannak, és nem az idő szépíti meg őket. Ülhetsz a záptojáson évekig, akkor se lesz belőle csirkepaprikás. Ami hamisság, hitványság és bunkóság előfordul mondandómban, arról nem a székelyek tehetnek. Együtt tapasztaltunk, reméltünk és hittünk.

Nincs irodalmunknak olyan alakja, aki körül annyi vita, értelmezői-értékelői ellentmondás kavarogna, mint körülötte, akit annyi barát és ellenség vett volna körül, mint őt. Ha valaki a mából csupán Ady Endre temetésének idejére utazna vissza az időben, a több tízezres tömeg láttán nyugodtan következtethetne arra, hogy egy fényes, töretlen költői pályafutás végét gyászolta Magyarország 1919 januárjában. – Stancsics Erzsébet írása Ady Endre halálának 105. évfordulójára

„Az európai kultúra bölcsője, az antik Görögország is cenzúrázta néha az »istenkáromló« és ateista műveket. Így járt Anaxagorasz és Prótagorasz, akiket száműztek, és műveiket elégették az Agorán.” – Pruzsinszky Sándor tanulmánya.

„… mikor kelet felől elindultak vala, Sineár földén egy síkságot találának, és ott letelepedének. És mondának: jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje…”

 (Mózes 1, 11,3)

Fel, fel, fel a magasba! Hogy döngethessük meg az Ég boltozatát!

„Nagyon jellemző, hogy vidéki művészről csak akkor vett tudomást a Nyugat, ha művét Pesten mutatták be. Tornyairól, Kosztáról csak pesti kiállításaik kapcsán, Sík Sándor drámáiról csak akkor, ha Pesten volt a bemutatójuk.”[1] – írja Péter László 1972-ben.