Egyetlen szava sem vehető ki, beszédhibás lehet, vagy egyenesen néma, talán szellemi fogyatékos is, gondolom rohanás közben, fejhangon üvölt, mégis lehet érteni, ki van borulva, karjaival összevissza hadonászik, magából kikelve magyaráz, ágaskodik, az egész ember egy merő felháborodás, életének minden keserűsége pattant ki belőle, mintha egy gejzír tört volna fel a Móriczon.

Egyik növény lábat gáncsolt, a második odvakból nőtt, a harmadik durván rám szólt, a negyedik hurkokat szőtt, az ötödik arcon csapott, a hatodik óriás rém, s a hetedik hatolt belém… (Közben: magában vonagló férfi zaklatott, hörgő és hisztérikus, majd fuldokló hangja szól John Cage: Sixty-Two mesostics Re Merce Cunningham zenei költeményéből, egy 1971-es felvételről; a darab hossza 8 perc 32 másodperc…)

Hatalmas puffanás a bal oldalamon. Egy újabb játékos esett ki. Megpróbált lábra kecmeregni, de hát el volt zsibbadva, ezért a földön kúszva akart menekülni, de aztán az egyik katona hozzálépett, és szakszerűen agyonlőtte. A mögöttünk posztoló tíz katona fele csupán statiszta, az ő fegyverük üres, egy lövés leadásához nem kell egy teljes haderő.

Doina Ruști regénye a 19. század eleji fanarióta Bukarestbe vezeti el az olvasót, jól ötvözve a történelmi elemeket az adott korra jellemző misztikában, babonában való hittel – melynek nyomai egyébként napjainkban is fellelhetők a románság körében. Az okkultizmus rejtélyeibe beletanult lány, aki tizennégy évesen a brassói Bolgárszegről Bukarestbe kényszerül menekülni, tulajdonképpen nem más, mint maga a Pénteki macska.

Gyanítom, annak idején ő szólt a tanárnőnek, hogy bepisilek. Egész nap vizeletszagúan ültem mellette a padban, a nadrág összegyűrődött a lábam között. Az osztályfőnök behívatta apámat, és attól a naptól zörgő nejlont terítettünk a lepedőm alá. Amikor Iza először aludt nálunk, apám megkérdezte, nem szégyellem-e magam ekkora lány létemre. Még egyikünk sem tudta, hogy pár év múlva Iza beköltözik apám ágyába.

– Igyekezz! – recsegett a tükör hideg ezüsthangján. – Gyerünk, mi lesz már! Ha nem sikerül, mindkettőnknek vége! – sürgette az ide-oda kapkodó varázslót, de hasztalanul. A függönyök táncba kaptak, és helyet adtak a napfénynek, ami utat tört a szobában, egyenesen a tükör felé. A tükör fakulni kezdett. Először csak a szélein veszítette el fémes csillogását, aztán lassan olvadni kezdett befelé, egyre kisebb folt csillogott gonoszul a közepén – majd egy utolsó sötét pöttyel kimúlt a világból. Csak ártalmatlan, átlátszó üvegdarab maradt a keretben.

Mindent kiszámított, és ez Borinak kényelmes volt, kivéve a szexet. Annak is megvolt az ideje, hetente kétszer, kedden és pénteken. Szabadság ideje alatt háromszor, hétfőn, szerdán, szombaton, és minden alkalommal öt és fél percet tartott. Se többet, se kevesebbet. Ezt onnan tudta az asszony, hogy egyszer, amikor nem volt kedve ehhez, de Kázmérral nem merte közölni, az éjjeliszekrényen álló világító órát figyelte. Akkor soknak tűnt az öt és fél perc.

A zuhanó gép formáját tekintve hosszúkás volt, legalábbis a fényesség alapján annak látszott, Andrisnak eszébe jutott Däniken könyve, az Istenek ivadékai vagyunk, meg egy sereg baromság a földönkívüliekről a szivar alakú űrhajóikban, de a következő pillanatban a családjára gondolt és arra, hogy ez nem tréfadolog. Az a fényes szar akár a házuk közelébe eshet, már ha esik. A kocsiba ugrott és indítózott, de egy elcseszett nyekkenés volt csak, majd még egy, ami semmi.

Répa fest, nekem kéne figyelni, de be vagyok tépve, a város felett lebegő kondenzcsíkokat fotózom, nem veszem észre a rendőrautót. Neki mindegy, a háromszázezres bírságot ledolgozza a keresztanyjánál, de én megszívom. Apám a kihallgatóban vár, pedig nem a kilencedik kerületben kaptak el. Háttal áll nekem, ingatja a fejét. Nem akarom, hogy megszólaljon, jobb lenne, ha leesnék a lépcsőn vagy elcsúsznék a folyosón. Azt mondja, fel se fogom, milyen ciki ez neki, hogy az ő fia, meg a graffiti, meg a marihuána.

Zsoldos István harminchárom éves kisgazdának a tél folyamán, disznóölés előtt kiesett az alsó metszőfoga, szegényebb lett, pöszén beszélt, a kutyának mondta: ugjájj, ugjájj csak!, fájlalta, bántotta. Főtt a káposztában a disznópofa, kikandikált a fazékból, a legmegfelelőbb fogat kitörte, bajlódott, bíbelődött vele, reszelte, egyengette, igazgatta, zsebórájának karikájából kapcsokat készített, odaerősítette két másik fogához, mit számít az, mondta, hogy korábban ártányé volt.

Íme: 1. Szaturnusz a sal-ban. Le Bateleur = A bűvész. A készítő. Poiétész. – Mellette: 22. (0.) Sin. Le Mat = A bolond. A határátlépés embere. 9. Szaturnusz a sulphurban. L’Hermite = A remete. Ólom, mely oldja önmagát. – Mellette: 15. Szaturnusz a higanyban. Le Diable = Az ördög. Hermafroditából – Androgünt! 12. Merkúr a sulphurban. Le Pendu = Az akasztott. A morál és a megváltás jele is lehet. Az egoizmus és a Szentség… (?) Megszabadulás… (?) – Mellette: 13. Mars a sulphurban. Csontváz. Virágos réten kaszál. Halál. Transz-mutáció. Az egész 12 + 1 = metapoiétész.

Megsérült a jobb lába, mondja, a vonat teljesen összeroncsolta. Nem lehetett megmenteni, elvérzett volna, ha nem amputáljuk. Magyaráz, beszél az erekről is, nem bírom felfogni, amit mond. Levágták a lábamat, de hát nem érzek semmi változást. Lehúzom magamról a takarót. A jobb térdemnél véget ér a testem, hatalmas fehér kötés zárja le. Mintha nem én lennék, mintha valaki másnak a csonkolt lábát bámulnám.

A fiatal német szerző nachts (éjszakánként) című regényének főhőse egy fiatal nő, aki céltalan éjjeli sétái közben kivilágított lakásokba csenget be, és beszélget a főleg egyedülálló, későn fekvő emberekkel. Részlet a műből Muth Ágota Gizella fordításában.

Még egyszer nekigyürkőzöm. Újabb ütés. Ez fáj! A mindenit! De hát mi történt, ki érti ezt? A levegő nem fáj! Az nem lehet, hogy ez a vacak kifogjon rajtam! Újra és újra nekivágok. Talán a lendület nem elég erős? Most már hangosan szitkozódom. Valami folyton visszalök. Egészen elkábultam a sok ütéstől. Szédülök. Nem bírok megállni a lábamon. Rogyadozva hátrálok. A mézszínű tenger egyre közeledik. Elérem a partját, belezuhanok.

A szerkesztési szerkesztő úgy érezte, népek üldözik, hol jól, hol rosszul művelt népek, akik vagy el akarják égetni, vagy kanalat akarnak belőle faragni. A legkülönbözőbb kollégák próbáltak megsemmisíteni minden, környezetükben található kanalat, mert lidércnyomásos látomásaikra emlékeztették őket. Mikor már egy hete mindenki villával ette a levest a szerkesztőségi ebédlőben, kezdetét vette a felmondások sorozata.

A hang már szinte naponta megszólította. Néha parancsolóan szólt hozzá, máskor gyávának nevezte, amiért nem mer véget vetni a nyomorult életének. Volt, hogy arra biztatta, ugorjon le a tetőről, máskor meg, hogy a fürdőben vágja fel az ereit. Kálmán ilyenkor befogta a fülét, hogy ne hallja – csakhogy a hang belülről jött...

A költőnél veszélyesebb az álköltő, a rigmus poeticus vandalicus, aki azt hiszi, hogy az, miközben nem. Gyerekkora kezdetén a balszerencse szemfüles kakukként becsempészte őt a költőfészekbe. Kikelése után, vagy még előtte, büszkén és ellenvetést nem tűrően lát neki pályafutásának. Amíg a költő fennen szárnyal az éterben, addig az álköltő, aki költőnek hiszi magát, holott nem az, bizony alant kutyagol a mélyben. Bizonytalan verslábakkal tipeg a líra ingoványos talaján.

A Fiú viszont emlékezett például arra is, amikor állandóan a bal kezére ütöttek (mogyorófavessző, majdnem-mostoha-nagymamák, később parókás-pityókás napközis tanító néni, aki még később hatalmas gyűrűjével a Fiú koponyáját is bezúzta, mert az – menzára menet – lemaradt a sorból… ó, ó: véres kenyérrel és dühkitörés-elfojtással mártogatott tükörtojásos spenót…), rossz kéz, csúnya kéz!, sipítozták…

– Mondok önnek egy nevet. Kárpáti Pellegrin.
Dafina minden átmenet nélkül összerándult fájdalmában, mint akit gyomron rúgtak.
– Semmi baj. Idehozzák a kollégáim ezt a Pellegrint – magyarázta az őr –, összezárjuk önöket néhány órára, és ha rendezték a soraikat, máris együtt ünnepelhetnek a helyiekkel.
Megzörgette a kulcsait, és a zegzugos folyosón végigkacsázva kerített egy üres cellát Dafinának.
– És ha nem jutunk semmire? – kérdezte a boszorkány.

Úgy éreztem magam, mint egy menyasszony. Ezért egy papírra azt írtam, hogy az esküvőmre készülök, ahhoz kell a smink, a frizura, a műköröm. Láttam a lányok szemén, hogy tudják, nem vagyok igazi menyasszony, de a legkevésbé sem érdekelt. A folytonos köhögésem, a véres köpetek és a sipító légzésem miatt sok időbe telt, de végül készen lettem.