Mikszáth egy patkányt látott osonni a sínközi árokban, s ettől szatíra közeli állapotba került. Föltette volna kérdéseit az újsághasábokon, éles, könyörtelen humorral. Hány a patkány, melyik megállóban tenyésztik őket, s mely éttermek asztalain lesznek majd szervírozva, ha már újra ilyen divatosak Budapesten? Készülnek-e a séfek az új kihívásokra? Hányféle a patkányrecept? Lesz-e továbbképzés? Indul-e tanulmányút Indiába ez ügyben?

Daniella biztos volt a dolgában. Sok halottat látott már életében, mindegyiket tűszúrásokkal végezték ki, és mindnek ragasztószalagot tekertek a fejére. Manilában ez így szokás, így végzik azok a dílerek, akik nem tartoznak egyik bandához sem. Magányos farkasok, megpróbálnak ideig-óráig megélni. A gazembernek, akit megölt, ugyanígy bántak el a bátyjával, pont az előző napon… Azért virrasztott az ördög a koporsó mellett, azért találta egyedül, ezért tudott könnyen végezni vele.

Mindennek vége lett volna, ha hősünket nem szeretik az égiek. De szerették, mert dulakodás közben rájuk dőlt a kétágú létra, ami elsodorta a szakmunkástanulót az eszelőssé vált szakoktató csapásai elől. Gaál ekkor már a földön fetrengett, lába belegabalyodott a létra láncába, Jani bá’ pedig, ahogy nagy lendülettel utána hajolt, hogy tovább verje a csapdába esett nyomorultat, lefejelte a satupadot.

Nem vótam én ilyen sóher, Ronikám, csak sváb vót az uram, a Dezső, Isten nyugosztalja. Mög a fiam is örökőte tülle, az a csigát Pestre tíz filléré főkisérné. Mög ez a nője aki van, ez a Kinga nagyon beteg, döfködi valami tűvee egy kínai, csupa lyuk a füle, oszt mégse gyógyul mög. Köll a péz, majd ha möghalok, elaggyák a lakást, üvék végrendeletileg, abbú kimöhet Kínába, oszt helyretöszik. Hogy Kinga mennyire volt beteg, azt nem tudom, viszont szoláriumra meg műkörömre futotta.

Endre már rég megbékélt a tudattal, hogy ezek a színésznek mondott, kifestett, plasztikázott hölgyemények és a zselézett hajú, kákabélű ifjoncok Joli új családja. Az öreglány olykor sopánkodik az unokák miatt, mert már karácsonykor sem látogatják a nagyszülőket. Minek is jönnének, hiszen a nagyi ilyenkor is intrabénásan a tévéhez köti magát, a gyerekekhez pedig alig van egy kedves szava.

A kutyák habzó szájjal ugattak. A földön újabb csapóajtó állt, az alatt pedig másik nejlon. Az udvaron három gödörben éheztek a kecskék. Hazaérve átkutattam a lakást. Egy szekrényfiókban dokumentumokat leltem: születési anyakönyvi kivonatot, halotti bizonyítványt és házassági leveleket. Kiszámoltam: az asszony nyolcvanhat éves, és hét férfival kötött házasságot.

Emlékezett arra, ahogy éjjel a szél zúgását hallgatták egy tengerparti viskóban, miközben ő vörös szívekkel festette tele a lány – Anettnek hívták – barna testét. Arra is emlékezett, hogy ez volt az utolsó éjszakájuk. Anett másnap eltűnt. Soha többé nem bírt aktot festeni, bárhogy is erőlködött: folyton ez a kép kínozta, miközben az új modell ült vele szemben.

Beszállnak az ARO-ba, az autó elindul. A második kanyar után egy másik, khaki színű ARO-val találkoznak. Moisa főhadnagyé, a tűzszerész alakulattól, aki azért jön, hogy előkészítse az új lőteret az aznap délutáni tábornoki inspekcióra. A főhadnagy még akkoriban tudomást szerzett a tábornok elvtárs enyhe neurózisáról, amikor a fegyver- és lőszerirodán teljesített szolgálatot. Ezért, amikor meghallja a déli egy órai kondulást a toronyból, odaszól a kíséretében lévő tizedesnek: – Menj fel a toronyba, és állítsd meg az órát.

Előveszem a telefonom, és megnyomom az ötöst a gyorshívón. A cipőm mellett megszólal az O, sole mio. Nyálas, poros nóta, de anyám ragaszkodott ahhoz, hogy ezt töltsem fel. A negyedik kicsengés után hallom a hangját: Üdvözlöm, hívjon később, vagy a sípszó után hagyjon üzenetet! Sípszó. Dermedten állok kezemben a telefonnal. Aztán megszállottként hívom újra és újra.

Egy egyszarvú kaméleon is megjelent, mely a sarokból, kétméteres nyelv-csápjával szippantotta ki szembogaram helyéről a nagy, sárga pöttyös, mély-sötét legyet… Élénk narancssárga majomfélék is özönlöttek, hogy szétbontsák, szétrugdossák a még csak tervezett kiállítást, majd sipítva, nyávogva-hahotázva, egymásnak gurgatva: a hulahopp-karika méretűre zsugorodott teliholdat görgették végig a sötét mellékutcákon, le a ligetbe (a nádas lángolt körülöttük), a Dög-Körös felé…

Jenő annak idején milyen büszkén mutogatta a bajtársaknak, nekik, a zsinórra fűzött, véres füleket, és bár sokan úgy gondolták, hogy ez őrültség, mégis mindenki tudta, hogy Jenő a legrendesebb, legmelegebb szívű ember a falujában meg az egész vidéken. Kicsit olyan a kórház, gondolja Albert, mint a csatamező: fekália- és húgyszag van. Meg a rothadó vagy rothadni készülő testek sajátos szaga. A fáradékony orr nagy barátja a szenvedőknek.

Napokat töltöttem el itt, s ugyanazzal próbálkoztam, mint most maga: írtam arra a megsárgult papírra, amit találtam. Ám annak a papírnak csak az egyik oldala volt üres, mint most ennek. Aztán elkezdtem végigolvasni az összest. Mikor az utolsó sorokhoz értem, megtisztultak a lapok, valamennyi szó belém költözött. Innentől azon dolgoztam, hogy újraírjam az elolvasottat. Másra képtelen voltam gondolni. Mire elkészültem, kiürült a lelkem, visszatérhettem a világba.

Eszembe jut a papírváros, amit rajzlapokból és fogkrémes dobozokból építettem technikaórára. Hazahoztam, betettem a kerti tűzrakóba, és az egyik ház alá egy égő gyufaszálat tartottam. A város elpusztult, én pusztítottam el, volt az egészben valami ünnepélyes, valami megható. Néztem a lángokat, és boldogság töltött el.

A tévét bámulta – amit egy hónapja kötöttek ki. Kereste benne az eltűnt életünket. Csakhogy nem jó helyen: mert a tű végén lapultunk, azon az apró ponton, várva arra, hogy átmosson minket az anyag. Hogy legalább ennyi értelme legyen ennek a mocsoknak, amiben élünk, meg a viszketésnek a lábam között, amit már nem is kezeltem, mert úgyis hetente visszamászott rám.

Már szédül, egész teste zsibbad, már nem érez, csak dühödten mozog, előre-hátra, mint egy ütvefúró. Az asszony nyögdécsel, de ez még nem a gyönyör artikulálatlan ösztönhörgése. Folytatnia kell. Minden elsötétül, csillagokat lát, szétrobbannak a fejében: szupernóvák a szemhéja belső falára égve. Ég az agya, ég az elméje. Lángol. Pokoli tűz lobog a szeme előtt. Egy cigaretta parazsa. Egy meztelen öregember ül a fotelban, az ágy mellett, őket nézi, csöndben cigarettázik.

Elsőként a csíkos párnát mészároltam le, düh nélkül, módszeresen. Bemelegítés volt, tét nélküli rituálé. Aztán a hálóban folytattam a matraccal, amin a beszédhibás nővel hentergett. Azt már bosszúból szúrtam, muszáj volt vágni, késsel felfakasztani a szétalázottság, a becsapottság, a düh bőr alatt gyűlő gennyes kelevényét. Nem kíméltem a paplanokat, párnákat se. Bőgtem, ziháltam, szaggattam, míg a démonok le nem csendesedtek a fejemben, és kimerülten a szétkaszabolt ágyba nem zuhantam.

Halált hozó mosolyt is véstetek belém; elárvult élvezeteket színeztetek ki; ájulásokat hívtatok vissza más dimenziókból; alvajáró (szaturnuszi) szatírként szavaltam a lázas (és kárhozott) elborult nappalokon; földsugárzásként hatottak beteges magjaim; az önzés is körbeért, a mámor is megromlott…

A háború minden titka, ami fölött a főhadnagy korábban hónapszám spekulált, most függönyletépő hirtelenséggel napvilágra bukott. Így kell tehát ezt érteni! Az emberek nyilván akkor kapják csak vissza a fejüket, amikor meghalnak. Valahol messze, hátul lesrófolták róluk, lemezekkel pótolták, melyek nem tudnak mást, mint indulókat játszani, és ilyen módon előkészítve begyömöszölték őket a vonatokba, hogy expressz a frontra szállítsák.

Esélye sem volt bejutni valamelyik csónakba, amelyekért közelharc tört ki – a túlélési ösztön a többségben erősen dolgozott. Nagy belátás, éles szem kellett annak gyors felismeréséhez, hogy innen nincs menekvés. Ha nem a süllyedés keltette örvény, akkor a jéghideg víz fog végezni a mentőmellényben lebegő hajótöröttekkel. Hacsak nem érkezik időben segítség.

Hová esett ez, nyújtogatta a nyakát Bélu, tán még Kékkőkút végére, nehogy már valamelyik ház mellé, a kertjébe valakinek! Á, nem, ez inkább messzebbinek tűnt, az erdőben ért le. Az Attila-forrás felé. A fene se tudja már, hogy mindig történnie kell valaminek, az ember nem tud egy kávét elkortyolni. Nyáron a vendégek, télen meg ez a szar… Pff!