A Nagy Indiánkönyvet is megtartottam, amiből kitépted a tizennegyedik oldalt, azon volt az első rajz Vadölőről, emlékszem, azt mondtam, milyen jól néz ki, lennék a felesége, erre kitépted, dühösen, reccsent a papír, de csak a fele oldal jött ki, akkor újra tépted, a darabokat pedig gombócba gyűrve a szádba tömted, majdnem megfulladtál.

Szent Rókus, a pestisből kigyógyultak védőszentjének egyik XV. századi ábrázolását tüzetesebben átnézve olasz kutatók arra jutottak, hogy a francia zarándok combjából előbukkanó élőlény egy Guinea-féreg, amely a dracunculiasis nevű parazitás fertőzést terjeszti. Mint állítják, a Kr. e. 1550 óta ismert betegség legkorábbi megjelenítésről lehet szó, nem pedig egy gennyes sebről.

Az Égéstermék című regény egy 21. század eleji forradalom idején játszódik, egy meg nem nevezett posztkommunista ország szintén névtelen fővárosában, és egy apolitikus én-elbeszélőn keresztül mutatja be, hogyan hat egy ilyen léptékű történelmi esemény és a közélet az emberek viselkedésére, jellemére, családjára, kilátásaira. Mindez nagyon mai, nagyon ismerős közegben zajlik: közép-kelet-európai népfelkelés alulnézetből.

A regény jelen korunkban igen aktuális problémával foglalkozik: lehet-e választott, új hazánk? Ha igen, mi az, amiért elhagyjuk Magyarországot, és ha mégsem, mi az, ami képes visszahívni minket? A haza kérdésen túlmenően azonban a regény egy sokkal meghittebb, intimebb viszonyt is boncolgat: egy anya és lánya nehéz kapcsolatának alakulását követhetjük végig három helyszínen keresztül, három egymástól jelentősen eltérő hangvételű elbeszélő szemszögéből.

Három napig tartott, aztán negyvennyolc órát aludtam a családnál. Felébredtem – és berugdostak a pszichiátriára. Megértem őket. Hazabillegek egy délután, mikor mindenki a kerti asztalnál üldögél, úgy megyek, mint egy parkinsonos kötéltáncos, csúful végigrettegve az egy méter széles betonjárdán, aztán kihozom a hideg pörköltet, és szépen, húsonként elültetem a dáliaágyásban.

Alig lépett kettőt, rögtön meg is tántorodott. A kutyákat látta felsorakozni maga előtt. Legelöl állt a vezérhím, a legnagyobb testű véreb. Mikor szemével végigpásztázott két tucat támadóján, döbbenet ült ki az arcára. Ott volt köztük a Vérzőorrú is, teljesen elállatiasodva. Négykézlábra ereszkedve vicsorgott, hörgött a többiekkel.

Halálra zúztam egy szép kis gyíkot. A dísznádast körülvevő, zen-kert hangulatú térben, körkörösen elrendezett kövek közül kiemelt, maroknyi lapos kővel sújtottam rá, majd még háromszor, mikorra végleg kifröccsentek a belei. A belei leharapott farka helyén ömlöttek ki, míg más véres nedvei kiöltött nyelvénél és kiguvadt szemein át folytak a kiszáradt földre…

Végre nyílik az ajtó, kilép Marika. Rám se néz. Megszólítom. Megérintem a karját. Elmegy mellettem, le a lépcsőn, ki a kapun. Állok értetlenül. Visszamegyek a lakásba. A nevetgélő fiatalok a konyhában kávét főznek. Ez a kávéfőző ismeretlen, nem az enyém! Mikor, honnan került ide? Ők hozták? De mikor?

Az árnyékban, ahová már alig terjedt ki a mécses hatalma, Gino, a sebész térdelt a sikoltozó Rossi írnok mellett: megcsonkított altestén kötötte el az erősen vérző sebet. Felesége, Viola, akit a kirurgus rajtakapott, amint éppen Rossit, az írnokot ölelte magán, most bamba arccal bámult maga elé, miközben a fűben ülve a felsőtestét himbálta.

Kényelmes az ágyad, meg tudnám ezt szokni. Ezt már mondtad. Nem süketültem meg, holott tegnap szüntelen a fülcimpám mellett harsogtál, pedig szóltam, hogy ne, mert vékonyak a falak. Meg akartam kérdezni, hogy mit tudnál megszokni: az ágyat vagy engem, de a legújabb kisállatos videó megzavart, és csak hoztam egy pohár vizet.

Haza kell találnom. Miközben barátkoztam a ténnyel, egyszer csak úgy villant be mellettem egy női alak, mint mikor az ember kinyitja a szemeit a kocsiban alvás után, s valami megmagyarázhatatlan melegség önti el lelkét. Talán a napsugaraktól, melyekben lemoshatjuk zsíros arcunkat, vagy csak mert ott, abban a pillanatban minden rendben van. Egy angyal elsuhant mellettünk.

A jég tiszta. Hűvös és áldott. Azt képzelem: áldást nyerek, ha legyőzöm a félelmet, engedek a szelíd hívásnak, és megérintem talpammal a megváltozott halmazállapotú vizet. A szilárdságot. Tekintetemmel továbbra is a kutyát keresem. A fókuszpontot. Akár egy ünnep, olyan ez a közeledés. Lassú, sima, egyszerre bátor és bátortalan.

– Nem jó így – mondta a kardos.
– Nem? – kérdezte a fogoly.
– Miért nem jó? – érdeklődött a fényképezős kicsit mérgesen.
– Mert így nem látszom – felelte a kardos. – Nem látják majd, hogy ez egy kivégzés.

Olyat mondott, mint még senki. Azt, hogy szép lennék, ha nem lennék ilyen csúnya. Nekem ilyen kedveset még senki sem mondott. Aztán felhajtotta a szoknyámat, simogatott, elkapta a csecsemet is. Majd háttal vett maga elé, és a lábam közé tolakodott. Fájt egy kicsit, de azt mondta, hogy kussoljak, így befogtam a számat, mert ki tudja, mit tehet velem.

A fiú egy hét múlva ágynak esett, pár napig nem ment iskolába. Sátor alatt ébredt, erős merevedése volt napok óta, talán az enyhe láz szülte erotikus képzelődései miatt. Márta teát vitt be neki. Ahogy simítani kezdte az összegyűrődött, nedves paplant, keze a görcsösen meredő hímvesszőbe ütközött.

Ha elege volt magából, fogta a biciklijét és körbetekerte a Balatont. Olyankor kicsit megnyugodott. De ez a nyugalom huszonnégy órán belül elmúlt, és ismét menekülni akart maga elől, a felesége elől, Fanny elől, mindenki elől. Egyetlen utat látott, hogy megszabaduljon a nőtől: ha elmegy valahová messzire.

A tébolydarendszerek fokozatosan megnyíló tereibe, szellemi fokozataiba bekerülve, nonszensz helyzetekbe keveredve, már-már: zen-dada / csan-dada mesterré, esetenként patologikus (vagy pata-logikus) kispappá, netán skizofrén pápa-jelöltté avanzsálódik az ember (a magunkfajta, belső utazó). A szürrealizmus itt meghaladta önmagát, ha létezett egyáltalán.

Istenem, mit ír ez a gyerek? Hogy végez mindkettőnkkel? Persze abban igaza van, hogy így minden gondunk egyszerre megoldódna. De az nem lehet, hogy Zsófira tegyem ezt a terhet! Inkább megölöm magam! Rajta talán még segíthet, ha én nem vagyok!

Varjakká vált az ördög leányának teste a nászágyon, s a madarak, akár az éhes dögkeselyűk rontottak az Esőkirálynak. Húsát tépték, szemgolyóját kaparták, sikolyra nyíló torkában vájkáltak, mikor pedig végeztek, újra összeálltak a zsurlófű-leánnyá lett ördögleánnyá.

A mellette lévő asztalnál egy elképesztően ráncos pasas ült, sörösüveggel. Tárgyilagosan állapította meg: vénember kinézete ellenére könnyen lehet, hogy a fickó alig idősebb nála, sőt nem kizárt, hogy egykorúak. Csak túl hamar elhasználódott.