tárd szét az ujjaim
a hajad kibontom
a víz és ég is
csak kék a horizonton

Élménnyé mosódik bennem a táj.
Minél többet utazom, annál tisztábban látok.
Nézek. Néha fáradtan, de mindig kamerával
a szememben.

A költészet mágia, a lét varázsbotja,
szavakkal mézet és avarkeserűt
hintünk naponta szerteszét.

zavarodottan keresem a jelent
az elveszett múlt és jövő között
mintha a most nem lenne jelen
csak ködös képekbe foszló igeidő

Vegyél le mindent, legyél csak levegő,
úgy a legkönnyebb magamhoz ölelni.

A bolygók pályája irányíthatatlan,
egy meteorzápor
holdakra töri emlékedet.

akik életedben a ragyogást rád ruházták,
mind hamis ügynökei voltak a rothadó időnek.
Hazudtak, elbűvöltek kétségeikkel,
lerágott csontokat dobtak eléd.

Fényben fő meg a szellemi test,
abból nő ki a szellemi lélek.
Néha a semmi is szemetes.

Fölöttünk a mennysátor
Gyolcs felhőket szárogat.

Az én űrhajómban már rövidülnek nappalok,
a sejthalál kis technikusai bütykölgetnek rajtuk,
bizonytalan határidővel, és mégis,
mintha minden évvel egyre
gyorsabban járna a kezük.

zsebemben apró
műanyaggomb
feszít a magánya

Így megy a világ is előre,
tanulván új s új korszakot.
Nem tudva mi lesz, és nem tudva, hogy lesz,
igyekszik, időnként lerogy.

nincs abszolút igazság,
és a pillanat is,
amikor mindezt elhiszed,
merő illúzió.

Önző mód tovább sétálunk
gyermeki hévvel, felhők
csalogatnak a folyóvíz felé.

Az idők erkölcse bűzlik,
Az emberen nincs már szűz lik;
Ledér klubokban tesped:
Mindene csupa testnedv.

A költemények eszenciája, szómágiájának alapja nem más, mint a szeretet, ezért egyetemes, bárki számára kódolható lírává tud válni. Az első ’botondka’ az Irodalmi Jelen nyári képeslapblokkjában látott napvilágot, a költőt lapunk motiválta a folytatásra. Januárban A hónap alkotója rovatunkban ezt a folyamatot követhetik nyomon.

Sodródnak a vágyak,
látod, most is megfogható,
empirikus dolgok rajzolják
az élet akvarelljeit

a lányok ledobtak magukról mindent
piruló mellük a nappal kacérkodott
felnyögött a parti föveny

fényévekre távol egy galaxis közepén
fémes csengésű végtelen kacag

A fény tisztásán
magamra találok.
Mi talmi,
meg sem látom.
Ücsörgök éjben,
fényben.
Hívogatlak, merészen.