Interjút akartam készíteni Esterházy Péterrel egy kisvárosi rendezvényen. A kritika a nagyregényei mellett fontos alkotásának tartja az Egy nő című művét is. Amikor találkoztam vele, megajándékoztam Az utolsó szerelem hisztériája című versregényemmel.
– És hasonlít az Egy nőhöz?
– Nem. Az enyém pszichotikus és ezoterikus erotika, míg az öné naturális és logikus erotika. Viszont úgy döntöttem, megírom az Egy nő párbajregényét, túltéve önön, a 97 esetleírás helyett 99-ig meg sem állok! – évődtem.
– Már a 98 is túltenne rajtam – mosolygott.

Önzés, kapzsiság, röhögés. Patakvér meg Minden. Felhőtlen szórakozás a Negatív Gömbön innen és túl, miközben horkolnak az istenek....
Megdöbbentő, dögletes humorú fantasy-paródia. Vigyázva olvassák! Sosem tudhatják, mi vár önökre a következő oldalon. Főhősei megbízhatatlan, pitiáner, csetlő-botló csalók, a mellékszereplők egy kicsivel sem különbek, az elbeszélő pedig annyira rosszindulatú és cinikus, hogy csak mély megvetéssel szólhatunk róla. Egy rakás handabandázó széltoló valószínűtlen kalandjai!

Megint a hálóingébe pillant. Már anyjának, nagyanyjának is hatalmas, puha lepénymelle volt. Családi örökség, gondolja elégedetten, ahogy örökség a tyúkszem, a varrónői szakma, a szekrénysor és a gégerák. Hirtelen hullámot korbácsol mellkasában a sajnálat – ilyen lehet, amikor valami dúsgazdag, magányos iparmágnás rádöbben, hogy nincs kire hagynia irdatlan vagyonát –, garzonja ablakában súlyos pörölycsapást mér lenyalt hajú fejére az aggodalom, hogy az örökség most már örökre rá marad. Nincs folytatás.

A nyolcvanas évek közepén találta meg Csordás Pista végzete tárgyát, egy Stradivari hegedűt. Hegedű az biztos, de hogy Stradivari? Mindenesetre ez volt a belsejébe írva egy megsárgult, enyves vinyettára. Egy falubeli komájánál látta meg a hangszert, belekukkantott, elolvasta a hangzatos nevet, komoly vizsgálat alá vetette, és valódinak nyilvánította. Húszezer forintot adott érte, s már utazott is vele nagy reményekkel telve Budapestre.

Ilyenkor elmentem fodrászhoz. Ott néha megszólalni is alig mertem, összeszorult a torkom a vidáman trécselő, nevetgélő, elegáns nők között. Amikor kijöttem, Jenő már az ajtó előtt várt. Soha, egyetlenegyszer se mondta, hogy tetszik-e neki a frizurám. Lehet, ha zöldre festetem, azt sem veszi észre.

Végül csak negyedórát késett. Pedig még a házban is ügyetlenkedett. A nő telefonon magyarázta el, hogyan jut el hozzá. A lift nem a földszinten állt, de azonnal megindult, amikor megnyomta a hívógombot. Egy vasrácsot kellett elhúznia, mielőtt belépett. A lift félúton, két emelet között váratlanul megállt. Nem volt jó jel egy ilyen napon.

A Galeotto bizonyos mértékig a Janus (Trubadúrvarázs) tükörregénye, de nem csak az. Galeotto Marzio, aki Magyarországon Janus Pannonius barátjaként és a Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv megírójaként lett ismert, számos fontos munkát alkotott.

Egyetlen szava sem vehető ki, beszédhibás lehet, vagy egyenesen néma, talán szellemi fogyatékos is, gondolom rohanás közben, fejhangon üvölt, mégis lehet érteni, ki van borulva, karjaival összevissza hadonászik, magából kikelve magyaráz, ágaskodik, az egész ember egy merő felháborodás, életének minden keserűsége pattant ki belőle, mintha egy gejzír tört volna fel a Móriczon.

Az üvegajtóban megnézem a tükörképem. Az arcomon érdekes mintát rajzolnak a sebhelyek. Az ereimen átfutott elektromosság rajzolta minta leginkább egy ezer ágú fára emlékeztet. Furcsa, két hete az egész testem ez borítja, mégis csak a tenyerem fáj és nem gyógyul. Ott ért hozzám.

Egyik növény lábat gáncsolt, a második odvakból nőtt, a harmadik durván rám szólt, a negyedik hurkokat szőtt, az ötödik arcon csapott, a hatodik óriás rém, s a hetedik hatolt belém… (Közben: magában vonagló férfi zaklatott, hörgő és hisztérikus, majd fuldokló hangja szól John Cage: Sixty-Two mesostics Re Merce Cunningham zenei költeményéből, egy 1971-es felvételről; a darab hossza 8 perc 32 másodperc…)

Hatalmas puffanás a bal oldalamon. Egy újabb játékos esett ki. Megpróbált lábra kecmeregni, de hát el volt zsibbadva, ezért a földön kúszva akart menekülni, de aztán az egyik katona hozzálépett, és szakszerűen agyonlőtte. A mögöttünk posztoló tíz katona fele csupán statiszta, az ő fegyverük üres, egy lövés leadásához nem kell egy teljes haderő.

Doina Ruști regénye a 19. század eleji fanarióta Bukarestbe vezeti el az olvasót, jól ötvözve a történelmi elemeket az adott korra jellemző misztikában, babonában való hittel – melynek nyomai egyébként napjainkban is fellelhetők a románság körében. Az okkultizmus rejtélyeibe beletanult lány, aki tizennégy évesen a brassói Bolgárszegről Bukarestbe kényszerül menekülni, tulajdonképpen nem más, mint maga a Pénteki macska.

Gyanítom, annak idején ő szólt a tanárnőnek, hogy bepisilek. Egész nap vizeletszagúan ültem mellette a padban, a nadrág összegyűrődött a lábam között. Az osztályfőnök behívatta apámat, és attól a naptól zörgő nejlont terítettünk a lepedőm alá. Amikor Iza először aludt nálunk, apám megkérdezte, nem szégyellem-e magam ekkora lány létemre. Még egyikünk sem tudta, hogy pár év múlva Iza beköltözik apám ágyába.

– Igyekezz! – recsegett a tükör hideg ezüsthangján. – Gyerünk, mi lesz már! Ha nem sikerül, mindkettőnknek vége! – sürgette az ide-oda kapkodó varázslót, de hasztalanul. A függönyök táncba kaptak, és helyet adtak a napfénynek, ami utat tört a szobában, egyenesen a tükör felé. A tükör fakulni kezdett. Először csak a szélein veszítette el fémes csillogását, aztán lassan olvadni kezdett befelé, egyre kisebb folt csillogott gonoszul a közepén – majd egy utolsó sötét pöttyel kimúlt a világból. Csak ártalmatlan, átlátszó üvegdarab maradt a keretben.

Mindent kiszámított, és ez Borinak kényelmes volt, kivéve a szexet. Annak is megvolt az ideje, hetente kétszer, kedden és pénteken. Szabadság ideje alatt háromszor, hétfőn, szerdán, szombaton, és minden alkalommal öt és fél percet tartott. Se többet, se kevesebbet. Ezt onnan tudta az asszony, hogy egyszer, amikor nem volt kedve ehhez, de Kázmérral nem merte közölni, az éjjeliszekrényen álló világító órát figyelte. Akkor soknak tűnt az öt és fél perc.

A zuhanó gép formáját tekintve hosszúkás volt, legalábbis a fényesség alapján annak látszott, Andrisnak eszébe jutott Däniken könyve, az Istenek ivadékai vagyunk, meg egy sereg baromság a földönkívüliekről a szivar alakú űrhajóikban, de a következő pillanatban a családjára gondolt és arra, hogy ez nem tréfadolog. Az a fényes szar akár a házuk közelébe eshet, már ha esik. A kocsiba ugrott és indítózott, de egy elcseszett nyekkenés volt csak, majd még egy, ami semmi.

Répa fest, nekem kéne figyelni, de be vagyok tépve, a város felett lebegő kondenzcsíkokat fotózom, nem veszem észre a rendőrautót. Neki mindegy, a háromszázezres bírságot ledolgozza a keresztanyjánál, de én megszívom. Apám a kihallgatóban vár, pedig nem a kilencedik kerületben kaptak el. Háttal áll nekem, ingatja a fejét. Nem akarom, hogy megszólaljon, jobb lenne, ha leesnék a lépcsőn vagy elcsúsznék a folyosón. Azt mondja, fel se fogom, milyen ciki ez neki, hogy az ő fia, meg a graffiti, meg a marihuána.

Zsoldos István harminchárom éves kisgazdának a tél folyamán, disznóölés előtt kiesett az alsó metszőfoga, szegényebb lett, pöszén beszélt, a kutyának mondta: ugjájj, ugjájj csak!, fájlalta, bántotta. Főtt a káposztában a disznópofa, kikandikált a fazékból, a legmegfelelőbb fogat kitörte, bajlódott, bíbelődött vele, reszelte, egyengette, igazgatta, zsebórájának karikájából kapcsokat készített, odaerősítette két másik fogához, mit számít az, mondta, hogy korábban ártányé volt.

Íme: 1. Szaturnusz a sal-ban. Le Bateleur = A bűvész. A készítő. Poiétész. – Mellette: 22. (0.) Sin. Le Mat = A bolond. A határátlépés embere. 9. Szaturnusz a sulphurban. L’Hermite = A remete. Ólom, mely oldja önmagát. – Mellette: 15. Szaturnusz a higanyban. Le Diable = Az ördög. Hermafroditából – Androgünt! 12. Merkúr a sulphurban. Le Pendu = Az akasztott. A morál és a megváltás jele is lehet. Az egoizmus és a Szentség… (?) Megszabadulás… (?) – Mellette: 13. Mars a sulphurban. Csontváz. Virágos réten kaszál. Halál. Transz-mutáció. Az egész 12 + 1 = metapoiétész.

Megsérült a jobb lába, mondja, a vonat teljesen összeroncsolta. Nem lehetett megmenteni, elvérzett volna, ha nem amputáljuk. Magyaráz, beszél az erekről is, nem bírom felfogni, amit mond. Levágták a lábamat, de hát nem érzek semmi változást. Lehúzom magamról a takarót. A jobb térdemnél véget ér a testem, hatalmas fehér kötés zárja le. Mintha nem én lennék, mintha valaki másnak a csonkolt lábát bámulnám.