Ami tényleg bánt

Amikor megfogtam a kezét, átfutott rajtam egy statikus áramütés. Felkacagott, és azt mondta: ez természetes, gyakran előfordul. Igen, ismerem az érzést, rázott már meg kézfogás, pamutpulóver vagy akár a szőnyeg is. Előfordul. De ez erősebb volt a szokásosnál.

A kezem még mindig sajog, és égésnyomok vannak rajta, pedig majdnem két hete történt. Nem tudom kiverni a fejemből.

Két hete megvan a napi rutinom: átkötöm a tenyerem, fertőtlenítem – általában gyorsan gyógyulok, de ezúttal még mindig élénkvörösek a sebek és égetnek –, megiszom a kávém, és sétálni indulok a városba. Ma is így tettem. Első kör a kisbolt, veszek egy pocsék szendvicset, és továbbsétálok, útközben eszem a sonkára és zsemlére alig emlékeztető cuccot, amiről az eladó állította, hogy mai, de a csomagoláson október négy szerepelt. Ma tizenhetedike van. Szóval eszem a valószínűleg romlott űrhajóskaját – anyám minden gyorséttermi harapnivalót így hív –, és céltalanul bolyongok a városban. Három hete mondtam fel. Nincs igazán hová mennem, csak úgy sétálok. A lakás üres, az ismerősök dolgoznak, vagy már régen nincsenek itthon, nekem pedig hosszú ideje először van pár nap üresjáratom.

Csak a kezem zavar, már rég nem kellene fájjon.

Megállok egy áruház előtt. Az üvegajtóban megnézem a tükörképem. Az arcomon érdekes mintát rajzolnak a sebhelyek. Az ereimen átfutott elektromosság rajzolta minta leginkább egy ezer ágú fára emlékeztet. Furcsa, két hete az egész testem ez borítja, mégis csak a tenyerem fáj és nem gyógyul. Ott ért hozzám.

Eldobom a szendvics csomagolását. Leülök egy lócára, és rágyújtok. Ügyetlenül bajlódom az öngyújtóval. A tűz belekap a kötésembe, lerázom róla a lángokat, délután újra át kell kötni.

Esni kezd, az első cseppeket az arcomon érzem. Aztán hirtelen záporra vált. Felállok, fognom kell egy taxit, messze jöttem otthonról.

A parkolóban, szokásos helyükön állnak a megszokott hiénák. Odamegyek egyhez, beülök, mondom a címet, és hogy egy ötössel többet kap, ha csendben megoldható az út. A taxis hallgat. Én a visszapillantóban figyelem az arcom. A sebhelyek kéken vibrálnak. Eszembe jut, mi történt két hete, de mire újra átgondolhatnám, már a lakásom előtt vagyok. Fizetek. Felsétálok az emeletre. Az erkélyen újra rágyújtok. Nézem magam a törött ablaküvegben. Már nem fénylenek a sebhelyek. Biztosan az eső tette, egy ideje nehezen reagálok az időjárásra.

Egy galamb vágódik az ablakba. Üvegszilánkok pattognak rám, a madár eszméletlenül terül el előttem. Letérdelek, és megpróbálom kézbe fogni. Megráz, átfut rajtam a statikus elektromosság. A galamb kalimpálni kezd, megpróbál kibújni a kezemből. Megijedek, megfojtom. A dögöt kihajítom az ablakon. A fürdőszobába lépek, engedek egy kád vizet, komótosan kikészítem mellé az ócska olajsütőt, és egy hosszabbítóval bedugom a konnektorba. Amíg a víz csorog, kimegyek az erkélyre, és újra rágyújtok. Már vihar van. A szomszédos meteorológiai állomásra cikáznak a villámok. Az egyikben meglátom őt is. Integet. Már nem fáj a kezem. Visszamegyek a kádhoz. A jéghideg vízbe fekszem, és magammal rántom az olajsütőt.

1993-ban született Tiszaásványban. Tanulmányait a Tiszaásványi Általános Iskola első osztályában kezdte meg, később pedig a Csapi 2. Számú Széchényi Középiskola emelt szintű felkészítő osztályában folytatta. Itt szerzett érettségi bizonyítványt 2010-ben, ugyanebben az évben nyert felvételt a Beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történelem szakára. 2014-ben alapító tagja volt a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságnak(KVIT), melyben jelenleg is aktívan tevékenykedik. Rövidprózái aHelikon folyóiratban, valamint a Tökéletes zártság egyetlen pillanata című, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia kárpátaljai ösztöndíjasainak antológiájában jelentek meg.