Phillis nem szeretett nő lenni. Nem szerette a szoknyákat (bár most is az volt rajta) (úgy nézett ki, mint egy úttörő kislány, a lába kicsit szőrős, zoknija hosszú volt). Ahogy a táskáin ült, úgy vette észre, őt is kezdik körül állni, mint valami mutatványos bódét. Foghíjas emberek állják körül, hátha szerencse fogat dob a kalapjukba, esetleg pénzt, italra.
 

Az ilyen gyehennára való, tűzbe vettetendő átkozott himpellérekre pökök, mint az szántó-vető pór az maga tenyerének közepébe...
 

Vékony sugárban, hosszan csorog a víz a kádba. Vasárnap esti csorgás, azt jelenti, hajat is kell mosnom; hanyattfeküdni a kevéske vízben, óvatosan, fel ne horzsolja a fenekemet a kopott zománc. Figyelem, hogyan lepi el a hasamat a víz. Lassan folyik majd bele a köldökömbe, az izmaimmal szabályozom, mennyire lassan. Ha belefolyt, kezdődhet a fürdés. Zöldfű sampon, Amo szappan. Sárga. Minél tovább dörzsölöm a tenyerem, annál keményebb lesz a habja. Csillagot festek vele a mellbimbómra.
 

Csak egy veréb volt, nem pacsirta vagy pitta
de magát a sassal hetente leitta.
Egyre följebb szárnyalt (képletesen persze,
röpülni részegen se jött meg a mersze),
s ma a pacsirtákat dalra ő a tanítja.
 

Kassáktól olvasta ezt, és mélységesen meghatódott, s ejsze’ meg is jámborult attól, hogy itt már az öregséget érte tetten!… A „vénülő harcosnak” gondolnia kell arra, hogy mit tehet jóvá még a világgal szemben. (Hogy legalább az utódok élete minél kevesebb gyötrelemmel járjon. A megpróbáltatások elől úgysem futhat és bújhat el senki fia.)
 

 
Sári László (avagy Su La Ce) író, keletkutató József Attila-díjat kapott. Lapunkon olvashatnak interjút a szerzővel és alább három kisebb részletet „Az ifjú Lin-csi vándorlásai” című könyvéből.

Középkorú, enyhén kopaszodó, borostásképű és szemlátomást ittas férfi állt előtte, zavaros, gyanakvó pillantást vetve rá. Torkán akadt a szó, hiába igyekezett összeszedni kevés német nyelvtudását, köszöntést is képtelen volt kipréselni a száján. Köszönés helyett maga elé tartotta a táskát, így jelezve látogatása célját. A férfi bizalmatlan arckifejezése egycsapásra rémületbe torzult, mintha robbanóanyaggal tele táskát nyújtanának feléje. Dühös női hang hallatszott a lakásból, mire a férfi, se szó, se beszéd, kikapta kezéből a táskát, s becsapta orra előtt az ajtót.
 

Az irodalomszerető embert végigkíséri a könyvtár. Először az iskolai, később a helyi, a legközelebb eső a településen, ahol lakik, és persze építgeti a sajátját, szerencsés esetben tovább a családit. - Könyvtárosi jegyzet.

Anyám azt mesélte, egyszer egy nő beállított nagyanyámhoz, hogy van egy gyereke nagyapámtól. De nagyanyám lerendezte. Adja oda neki a gyereket, felneveli a három sajátjával együtt. Többé nem látták a nőt. Van előzmény. Mégsem tudom, hogyan viselkedjek. Edittel. A férjemmel. Mit kellene mondanom? Anyám megcsalta apámat, apám disszidált. Mindennek van oka. A férjemnek is. Biztosan. Nem akarok arra gondolni, hogy valamit rosszul csináltam. Talán a gének. De kinek a génjei? 

 – Meg akarnak ölni?
– Nem kell ilyen élesen fogalmazni. Mondjuk úgy, szeretnénk felkérni, hogy vegyen részt ebben a játékban áldozatként. Maga aláírja a szerződést, látja, itt van, már ki is töltöttem előre, mi pedig megvédjük…
– Megvédenek? Azzal, hogy meggyilkolnak?
 
 

 
 
Lassan szólok majd neki, hogy elég, álljunk le. Pár pillanatig még hagyom, nehogy hazamenjen, de aztán szólni fogok. Ülök az ágy szélén, nyakamig fel van tűrve a pulcsim, még jó, hogy anyám nem lát be.
 
 

Az igen leleményes
Miss Scottról

Kedves falu Tiszakeszi:
lakóit a piszok eszi.
Mígnem így szól Miss Scott:
„Együk mi a piszkot!"
S tiszta hely lett Tiszakeszi.
 

A harcban végzetesen a férfi húzza a rövidebbet. Éva óta a Kaján kezében mindig a nő volt a legbiztosabb eszköz. Strindberg démonológiájában innen a nő hálátlan szerepe. Ha angyalnak született is, végzete, hogy Sátán cselédje legyen. Végzet az is, hogy két lény, férfi és nő, bármennyire szeresse egymást, örökké csak harcban lehessen; hogy férfi és nő együttlakása közös fedél alatt elébb kínossá, végül elviselhetetlenné váljék. Végzet, hogy bár az egymás életét maradéktalan soha át nem hathatják, a kettősségük törzsére mégis az eggyé-válás hazug hajtását oltja az álszenteskedő morál...
 

Virág, vagyis Ónozó Virág tagadhatatlanul szép, mondhatom nyugodtan, hogy szikrázó jelenség, azt is, hogy rendkívül ügyes, és uralkodó típus, szóval néha kegyetlen, dehát én nem tudtam, hogy ez itt egy szerelem, nem voltam beavatva, meg az ember diszkrét, én mindenképpen az akarok lenni, nagy tanúság és tapasztalat volt erre az életem, én csak most tudtam meg, hogy itt esetleg házasság készül, arra vonatkozóan én rendelkezésre állok, akárhogy alakuljanak a dolgok, bár meglepett, és szabadjon azt mondanom, hogy én azért aggódom Illésért, mert szép az egyiptomi hajóút, tagadhatatlanul nagyon szép, de én azt gondolom, jobb, ha az ember utólag látja csak kalandosnak az életét.   

S nem állta meg, s míg a lány csomagot vitt valahova, felbontotta az egyik levelét. Nagyon rettenetes dolog volt ez s a konyhabútor is úgy recsegett; és attól is félt, hogy mert ezt megtette, büntetésül megbetegszik a gyermeke – s olvasta a lány hazaírt levelét: «Kedves öreg anyám – írta Anna, – miért nem ír nekem, miért haragszik rám, ha gyalázatos is vagyok. Kedves öreg anyám, én úgy futkosok a postás elibe s kérdem: – Nem írt nekem az én anyuskám? De az sohase ír. Hát nem kérdi a Lacikám, mit üzen az ő szegény Annuskája? Csak vigyázzanak őrá, majd küldök pénzt.»    

Melyik ezekből az együttélésnek az a formája – amelyet tapasztalataink alapján ajánlani mernénk embertársainknak, amelyről nyugodt lélekkel azt állíthatnók, hogy szebb, jobb megnyugtatóbb és áldásosabb lesz, mint a házasság? Amelyben férfi és nő nem unnak rá egymásra, s ha ez elő is fordul – amelyben az elválás könnyű, egyik félre sem fájdalmas s nincsenek végzetes következményei? Amelyben a lélek sosem érzi megalázva magát, mert nem kell csalnia. Melyik az? Talán a hárem-rendszer?  

A házasság előtt való szerelmi élet. A férfi számára mindig megvolt, a nők számára is már régen az önállóbb foglalkozásúaknál és a népbelieknél; a szerelmes nagyságos úr színművésznőtől nem kívánja meg, hogy érintetlenséget hozzon hozomány gyanánt a házasságba s várjon szerelmi életével, míg a nagyságos úrnak kegyeskedik megérkezni. Ez ma még privilégium – nyilvánvaló, hogy a nők ki fogják maguknak küzdeni, mint közszabadságot; a nagyságos úr csak mondja, hogy ő beleőrül a gondolatba, hogy előtte már más is járhatott; a nagyságos úr nem őrül meg, s ha igen, akkor az a fajta ember, aki amiatt is megőrül, hogy a fogpiszkálónak egyik hegye hegyes, a másik lapátos.  

A szabad-szerelem fából vaskarika. Csak rab-szerelem van. Aki szeret, az már nem szabad, nem független a szerelmétől. Ha szeretek valakit, azt akarom, hogy a rabom legyen, kizárólagosan és örökké s nekem is rabjának kell lennem, kizárólagosan és örökké. Az ölelkező karok nem hasonlítanak-e a rabbilincsekhez?  

De érdemes megtanulni. Érdemes már csak azért is, mert nincs valami nevetségesebb, mint ennek a játéknak a dilettánsai. Valamire figyelmeztetni kell a kezdőt – a nők manapság jobban játsszák: meg kell erőltetni magunkat. Igaz, hogy nekik több idejük van a tréninghez. Majd egyszer megírom a szabályait. Egyelőre ennyit – vagy játékos vagy benne, vagy játékszer.  

Az egész napot legjobban átaludni szerette volna s ha fenn volt is, ha beszélt is emberekkel, olyan volt, mintha aludnék. Este korán hazament, hogy lefeküdjék, de alig ért be a szobájába, utánajött a leány.
- Hogy van Bálint úr?
Bálint elképedt. Hogy mer ez a leány találkozni vele? Hogy mer ez a leány az ő szemébe nézni? De a leány éppen úgy mosolygott rá, mint tegnapelőtt, amikor a zsebkendőket adta neki. Pajkosan, gyerekesen és a kis gödröcskék kedvesen mélyültek be az arcán.