Mire a távoli megyeszékhelyről megérkeztek a tűzoltók, a falu népének sikerült eloltani a tüzet. Teli vödrökkel szaladgáltak az emelős kutak és a kb. 7-8 méterre felcsapó lángok között. Közben egy csapat férfi azzal próbálkozott, hogy beüzemelje az utoljára a ’40-es években használt, muzeális értékű tűzoltókocsit. Bekötöttek elé két fiatal, testes kancát, s úgy húzatták le a tűzoltószertárból ezt a rozsdás, kézi pumpálású, nyikorgó szerkezetet a kis utcára – de hiába próbálkoztak, nem lehetett beüzemelni; maradtak a vödrök. Két és fél óra leforgása alatt, elégett két, egyenként négy és fél méter magas, négy méter széles, tíz méter hosszú szalmakazal, a pajta, két farakás, három szilvafa és a fakerítés.

Minden menekülőt lelőttek, aki kilépett a buszból. Öt ember feküdt egymás hegyén, hátán. Jajgattak, anyám, anyám, vagy orvost! De nem jött se anyám, se orvos, csak a golyók – mondja a bajuszos.
Átéltem a háborút, voltam katona. Vártam egy keveset, és egyetlen ugrással kivetettem magam a jobb első ajtón. A földön fekvő halottak és sebesültek mögött találtam fedezéket. Onnan meg bátorságot gyűjtve hatalmas szökkenéssel kivágódtam a Sötétkapu tövéhez, most találj el ávós, a kurva anyád.
Aztán fel, és rohanni kezdtem kifelé, aztán fel a hegyoldalon, meg se álltam idáig. 

Kisiskolás korom talán legsűrűbben forgatott könyve A világ és az ember című úgynevezett gyermekenciklopédia volt. Többféle kiadásban is megjelent – nekem az összevont változat volt meg: egy vaskos, jó kiállású, strapabíró kötet, de lehetett kapni az egyes részeit külön könyvként is. Érthető nyelven, lebilincselő stílusban foglalta össze a Naprendszer működésétől kezdve az egyes kontinensek éghajlatán és terményein át a világtörténelem nagy fordulópontjaiig mindazt, amit egy nyolc-tizenkét éves gyereknek a világ működéséről akkortájt illett és érdemes volt tudnia. 

De nem úgy történt, gondolja a férfi.
Várunk néhány percet, amíg a bátyám eltűnik a fönti kanyarban, akkor aztán Anna feláll, utána. Jogunk és kötelességünk ott lenni – mondja megfellebbezhetetlenül.
Ezen nem volt mit vitatkozni, gondolja a férfi. Ha egyszerre jog és kötelesség, nincs mit szólni. Én is így éreztem ebben a percben, főleg, hogy az én okos bátyám ott van, intézi a dolgokat. 

Aztán csak megtörtént.
Ríttam utána, mint a záporeső, mert eszembe jutott, miket mondott anyám a lányok becsületéről, és megmondtam a Palinak, hogy én megiszom a lúgot, innen a vakablakból, ha ezek után el nem vesz éngemet. De az csak simogatott, nyugtatgatott, mint az ideges lovat szokták, hogy innentől már hites menyasszonya vagyok én  neki, mert letelik a szolgálat, és visz ő haza menyecskének Szalárdra. Én hittem is neki, mert akkor már nagyon szerettem, na.

Elsőben Brezsnyev, másodikban Andropov, harmadikban Csernyenko temetését néztük az iskolában. A Kreml, a Mauzóleum, a Vlaszilij Blazsennij-székesegyház, a katonai felvonulások a Vörös téren, az éljenző, piros színű zászlókat lengető tömeg, és a tapsoló, csókolózó vénemberek a tribünön, érdekes látványt nyújtottak, jól mutattak a tévében, de hogy mindez mit jelentett, nem tudtuk, és nem is képzeltük, hogy ez minket közvetlenül érint, vagy érinthet valaha az életben. Néztünk egymásra ámuldozva, és nem mertük megkérdezni a tanítónőt, hogy ugyan, ez az öreg bácsi, az SZKP főtitkára, a soros, miben halt meg, és azt se mertük mondani, hogy ha ez így megy, és évente halnak meg, miért nem választanak fiatalabbat.

A Sötétkapu bejárata a Bazilika alatt. Nyolcvan méter hosszú alagút, boltíves bejárat. Végén a Kanonok sor, ahol a páncélos parancsnokság állomásozott.
A Sötétkapu. Átjáró a Bazilika alá épített hatalmas mesterséges domb alatt. Óriás boltíves pincerendszer nyílik belőle. Annak idején az építők így oldották meg, hogy ne kelljen felölteni az egész dombot. A papok itt tartották a misebort. És ki tudja, mit még. Aranyat, gyémántot tarthattak. Orgiákat is tarthattak. Lányokat tarthattak, elrejtve a világ kíváncsi szeme elől.  

Az öreg a kutyaólat rendezte, helyezte át, mert "megőrült ez a kutya, felakasztja magát időről időre". Megáll az ész, a világ megbolondult. Még ez a szerencsétlen vén kutya is.
– Fiam – nézett rám, gondolja a férfi, – te is úgy gondolod, hogy kipicsázzátok a ruszkikat?
– Nem gondolok semmit. Soha nem gondolok semmit. Egy ideje csak csinálom, amit kötelező, nem gondolkodok egy percet se...
Így volt, valóban így. Mindent kétszer gyorsabban tanultam meg, háromszor olyan gyorsan végeztem el, mint rendesen, hogy szabad legyek, amikor Anna szabad. És Anna soha nem volt szabad, olyan szorosra fogták a kollégiumi szabályzatok, olyan vadul erkölcsös a vidék, tehát nekem kellett mindent megtennem, hogy a tizenöt percekre szabaddá tehessem magam. 

Gerő, a hídverő, Esztergomba menekült, itt fogadták be, innen, ha a jelenleginél is veszélyesebbé válik a helyzet, akár úszva is átmenekül a csehszlovák elvtársakhoz. A csehszlovák elvtársak menedéket adnak a baráti elvtársaknak. És hogy egész ávóskompánia kísérte. Hogy Gerőt elkapják, vagy lássák legalább, egyre többen csatlakoztak a menethez. Gerőt elkapni, letartóztatni, népbíróság elé állítani, elítélni, felakasztani, erről harsog hirtelen az utca, gondolja a férfi. Az utcai lámpát is kiválasztják. Hát ez nem akármi. Gerő Ernőt lámpavasra akasztani Esztergomban. 

A csónak orra elmerült, a hátulja felcsapódott. Sokan tudtak úszni a lányok közül, a tizenhét éves Julianna többször átúszta a Szenkét, de a riadalomban, kapálózásban egymást nyomták víz alá, s ahogy próbált segíteni a mellette fuldoklókon, már nem maradt elég ereje, hogy kivergődjön a partig, megkapaszkodjon a belógó fűzfák ágába. Három kislány nehezen kiúszott, egyet a fiú húzott ki, a révész, öregedő ember, nem bírt úszni, a felborult csónak szélébe kapaszkodva maradt a víz felszínén, ahogy a parthoz közelebb sodródott, kievickélt. A fiú körbenézett, hatan voltak a parton, négy kislány, a révész meg ő. A lányok köhécselve nézték a buborékoló folyót, abban reménykedve, hogy valaki még fellöki magát. Aztán elsimult a víz.

 Künn a téren, kis kisasszony,
sárgul ősszel a levél,
minden lény a télre készül,
csak a szőlőtőke él.
 

Mozdult, szorosabbra zárt a hús, gondolja a férfi. A városháza bejárata fölötti erkélyen megjelent maga Rákosi. A nagyteremben vigyázta addig a párszerűséget, a kommunizmus térnyerését, de most megjelent az erkélyen, két karszalagos cipelte. A nyakába kötelet hurkoltak, könnyen megkötötték, mert a szobornak kétszer annyi nyakat szabott a szobrász, mint amennyi nyakat Rákosinak élőben juttatott a teremtő, és amíg a tér ujjongva ünnepelt, himbálva leengedték a kőre. A tömeg törte, zúzta a gipsz szobrot. Örömtáncot járt.
– Ha ebből valaki hazavisz emlékbe egy darabot, fület vagy orrot – mondtam Annának, gondolja a férfi, – az ávó a helyszínen felkoncolja.  

Ekkor a tér megmozdult, talán egy elhúzódó munkásgyűlés későn induló csoportja nyomult a résbe, megbolygatva az addigi viszonylagos rendet. Kifelé vezettem Annát, a Posta előtti kisutcáig szerettem volna elérni, tudva, ha a tömeg megzavarodik, betonba tapossa a kisebbeket, a gyengéket.
Néhány pont kimarad a heroikus küzdelemben. A lépcső mellett ágaskodva látszik, a tér nem fogadott soha ekkora tömeget. Diákok, fiatal melósok, szakiskolások, középkorúak, fiúk, lányok, férfiak, nők. Összeér a válluk. 

Azon a nyáron, a vizsgák után, úgy döntöttem, hazautazom, legalább két hetet otthon töltök, s mindenhová biciklivel megyek, nem ülök autóba. Untam a nyolc-tíz órás vonatozásokat, buszozásokat, állomáson való várakozásokat. Úgy éreztem, szülőföldem, Szatmár, hihetetlenül messze van, a legmesszebb minden magyarországi vidékek közül. Nincs közvetlen busz vagy vonatkapcsolat, vagy ha van is, nem érzed, mert szükségszerűen vesztegelsz, ha innen elindulsz, Mátészalkán, Nyírbátorban, Nyíregyházán és Debrecenben. Úgy éreztem, Nyíregyháza a periféria, Nyírbátor és Mátészalka a periféria perifériája, és Szatmár, Gyarmattal a szívén, a periféria perifériájának a perifériája. Nem tudtam, kire haragudjak. Kit szidjak, magamban, fogamat összeszorítva. 

A színpad alatti rész sötét volt és merő lucsok. A lány ott feküdt meztelenül a sárban, spermától, húgytól és vértől nedvesen. Nem tudott megszólalni, és meg se mozdult. Két bordája, bal keze és az orrcsontja is eltört, a poharak és sörösüvegek szilánkjai összevagdalták a hátát és a karjait. Amikor a férfiak készen voltak, felemelték az egyik deszkát, és a lányt bedobták a színpad alá. Amikor odalent feküdt, lehúgyozták. Utána újra kimentek. Amikor a rendőrök kihúzták a lányt a sárból, éppen egy polkát játszottak.

Tűzforró a bőre. Így eszünk. Egy székről, egy tányérból. Az udvaron mozgásban az öregek. A szomszédok. Rokonok. Látom, hallom a csukott konyhaajtón, a szobaablakon át, ahogy az egyik öregasszony kukoricát szór a tyúkjainak. Cshhh, cshhh, nyugtatja őket, mert nekiugranak a kerítésnek. Nem nyit ránk, ami mindig megtörténik, nem köszön be, pedig mindig beköszön. Tudják, az udvar tudja, Anna itt van. Az udvar vár.

A helyemen elővettem a jegyzeteimet, s újra nekiláttam magolni. Láttam kinn a fényeket, tudtam, hogy a szajoli állomáson robogunk át. Nem lepett meg a sebesség, hiszen a vonat IC járatként közlekedett, minden megszokottnak tűnt, az emberek nyugodtan nézelődtek, olvastak, aludtak, bóbiskoltak vagy beszélgettek. A következő pillanatban kiment a világítás, amit harminc másodpercig tartó pokoli csörömpölés követett, amilyenhez foghatót soha nem hallottam. Vasak és épülettörmelékek zuhanása hallatszott mögülünk. A szerelvény erősen rázkódott, lehetett érezni, hogy szántja a földet, üti a talpfákat, majd nagyot, fémeset csattanva megállt. Csend lett.  

Ha most nem lettem terhes, mondta később Anna, gondolja a férfi, akkor soha. Egyenesen a szívembe lőttél.
Istenem, gondolja a férfi, "a szívembe lőttél", de szép volt azután egymáshoz fordulva összebújni, rápakolni a kart, odahúzni vele, a másikat a feje alá tenni, rápakolni a fölső lábat, az alsóval odasimulni, érezni a mellbimbót, a halk szuszogást a fülcimpán, érezni a lassú visszatérést a földre, az ernyedést, és aludni, aludni.
A szívembe lőttél, beleborzong. Mintha előre tudta volna, gondolja a férfi. Ezt is.

Meg sem öleltél egész nap, mondta Anna, gondolja a férfi. Nem hát. Csak egész éjszaka, meg egész délelőtt, mikortól számolod az egész napot? Egyik kezével tálalt, a másikkal átkarolta a nyakam, megcsókolt. Végre, mondta. Már attól féltem, néznem kell valami tüzes forradalmárt.
Ekkor világosodott meg, Anna mondta ki, én csak a káoszt érzékeltem, ez forradalom. Forradalom van. Üresek az utcák. Nincs rendőr. Nincs katona. Csak emberek. Nincs Párt, gondolja a férfi. Hol a Párt? Bebújtak a patkánylyukakba, gondolja a férfi.

Behajt a térre egy vakmerő motoros, leállítja a Pannóniát, feláll az oszlop peremére, ordít, hogy „azonnal oszoljanak”! Elkurjantja vagy ötször. Dermedten bámulják. A tömeg, miután rájön, hogy ez nem idióta, nem viccel, ráveti magát. Két másodpercen múlik, hogy le nem tépik a fejét, meg azon, gondolja a férfi, hogy pöccenésre indul a motor, átvág egy ritkább résen, felugrat a járdára, eltűnik az üres Posta-közben. A motoros bolondot emésztve új jelszó: „Menjünk zászlókért a városházára”. „Aki magyar velünk tart!”