Hagyaték 16.
Elsőben Brezsnyev, másodikban Andropov, harmadikban Csernyenko temetését néztük az iskolában. A Kreml, a Mauzóleum, a Vlaszilij Blazsennij-székesegyház, a katonai felvonulások a Vörös téren, az éljenző, piros színű zászlókat lengető tömeg, és a tapsoló, csókolózó vénemberek a tribünön, érdekes látványt nyújtottak, jól mutattak a tévében, de hogy mindez mit jelentett, nem tudtuk, és nem is képzeltük, hogy ez minket közvetlenül érint, vagy érinthet valaha az életben. Néztünk egymásra ámuldozva, és nem mertük megkérdezni a tanítónőt, hogy ugyan, ez az öreg bácsi, az SZKP főtitkára, a soros, miben halt meg, és azt se mertük mondani, hogy ha ez így megy, és évente halnak meg, miért nem választanak fiatalabbat.
Prosenszky Róbert
Hagyaték 16.
Harmadik fejezet
Alma mater
1982 nyarán költöztünk Kóródról a járási székhelyre. A járási székhely, amit akkor még nem tudtam, kivételes helyet foglalt el a modern kori magyar történeti földrajzkutatásban. Nem volt még egy olyan város az országban, amihez annyi sok falu tartozott volna, olyan kis területen, olyan sűrűséggel. A második világháború után végleg az észak-keleti határszélre száműzött mezővárosnak az infrastrukturális fejlődése az 1960-as évek elején indult meg, a kórház építésével. Aztán épültek, a nagy intermezzo, az 1970-es árvíz után, az iskolák, a buszpályaudvar, a termálfürdő, a szocialista lakópark, amit Május 14-e terének hívnak, jelezve, hogy az árvíz, ami 1970. május 14-én, késő éjszaka, és május 15-én hajnalban félelmetes erővel árasztotta el a Szamosközt, több tucat falut és a földeket, míg a szem ellátott, vastag cezúra a vidék és a városka történetében.
A megszokott, szabadabb falusi környezetből egy szabályozottabb világba kerültem: a járás legújabb, legszebb és legjobb iskolájába. Fogalmam sem volt arról, mi az a szocializmus, de gyerek fejjel, nem is érdekelt. Magyarázták harmadik osztályban, hogy a Szovjetunió egy szövetségi állam, sok-sok boldog tagállammal. Nem érdekelt, inkább megkértem a tanítónőt, hogy kérdezze fel az összes európai ország fővárosát. Mindet tudtam. NDK – (Kelet)Berlin, NSZK – Bonn, Jugoszlávia – Belgrád, Csehszlovákia – Prága, Szovjetunió – Moszkva. – Tanító néni! – Mondom a tagállamokét is! Ukrajnai SZSZK – Kijev, Fehéroroszországi SZSZK – Minszk, Litván…
– Elég legyen! Bárcsak a matematikát tudnád így! – szólt rám. – De hát azt is tudom. – hebegtem meglepődve.
– Ne feleselj! – ezzel vágva el az utat az önkifejezéshez.
Nem kétséges, sok mindent megtanultunk, amire ma már esélyük sincs az iskolákban a gyerekeknek. Voltak szabályok, amiket be kellett tartani, és összességében, igen, az iskola a második otthonunk volt; és ez nem üres alma materi közhelyként szállingózott a levegőben, osztályfőnöki órák, iskolai ünnepségek, évzárók, évnyitók alkalmával, hanem átéltük, az iskolai tanítás minden egyes napján, nyolc éven keresztül. Jöhetett Lenin, a nagy októberi szocialista forradalom, az internacionálé, meg a felszabadulás, mindegy, és jöhetett a rendszerváltás, a kihantolások, az újratemetések, a rehabilitációk, a megszálló szovjet csapatok távozása
– Búcsúzzunk szépen Iván, aki megy, legyen vidám! – nem mindegy, az iskola maradt életünk legfőbb színtere.
– Pulya, sorba! – ordították a felsősök, az ötödikesek és a hatodikosok; és aki kilógott a sorból, az kapott. Hogyan? A szünetek tíz percig tartottak a negyvenöt perces tanórák között, a szünet végét csengő jelezte. A csengőt a napi ügyeletesek kezelték, akik csak felsősök lehettek. Megszólalt a csengő, mindenki igyekezett az osztályához, egy meghatározott helyre. Hidegben, rossz időben, az aulában, tavasszal, kora ősszel, napos időben, az udvaron gyülekeztünk. Kevesebb, mint egy perc alatt szép sorban, „nagyságrendben” álltak az osztályok, az elsősök bal oldalt, a nyolcadikosok jobb oldalt legszélen.
– Vigyázz! – adta ki a parancsot az ügyeletes tanár, akinek a hangja visszhangzott az aulában; máskor, az udvaron, amikor mikrofonnal, erősítőkkel és hangfalakkal szólították egy helyre az iskola kisdobosait és úttörőit, a Május 14-e téri háromemeletes házak falairól verődött vissza. Aki lemaradt, vagy később érkezett, annak bemondták a nevét. Ezt tanácsos volt elkerülni, mert felelősségre vonás járt érte, először a tanító, vagy az órát tartó szaktanár, másodszor az osztályfőnök, harmadszor pedig a csapatvezető tanár részéről. Mikor már minden osztály sorban állt, elhangzottak a bejelentések, és az ügyeletes tanár a tantermekbe vonulásra szólított fel, kivált néhány tekintélyes, felsős fiú, és felálltak a lépcsőkre. Közben megindultak az osztályok az osztálytermekbe. Az alsós osztálytermek az első emeleten voltak, és ahogy mi, elsősök, másodikosok haladtunk egymás mögött, hosszú libasorban felfelé a lépcsőkön, ezek a felsős fiúk ott álltak, és kiabáltak ránk, lökdöstek, ha csak a vállunk is kilógott. Ha pedig éppen nem látták a tanítók, a tanárok, a lépcsőfordulóknál kihasználták a lehetőséget, meg is ütötték, ülepen rúgták, falhoz vágták a kisebbeket. Ilyenkor már elég volt az is, ha „csúnyán” néztél. Ezután, mert azért vigyáztak ők is, nem vitték túlzásba, tudták mindig, hol a határ, mi, kisebbek, nem mentünk panaszkodni a szülőkhöz, a tanárokhoz, vagy az idősebb testvérekhez, csak akkor, ha valamelyikük elvesztette az arányérzékét, mondhatni, túllépte hatáskörét. Amikor elpáholt egy idősebb és erősebb, arra általában oka volt, vagy ha mégse, mert tegyük fel, pusztán erőfitogtatásból tette, akkor lehetett menni, panaszkodni, de ez nagyon ritkán fordult elő. Jól néztünk volna ki, miféle katonák lettek volna a nyafogó nyámnyilákból, mimózákból, a Magyar Népköztársaság Hadseregében!
Elsőben Brezsnyev, másodikban Andropov, harmadikban Csernyenko temetését néztük az iskolában. A Kreml, a Mauzóleum, a Vlaszilij Blazsennij-székesegyház, a katonai felvonulások a Vörös téren, az éljenző, piros színű zászlókat lengető tömeg, és a tapsoló, csókolózó vénemberek a tribünön, érdekes látványt nyújtottak, jól mutattak a tévében, de hogy mindez mit jelentett, nem tudtuk, és nem is képzeltük, hogy ez minket közvetlenül érint, vagy érinthet valaha az életben. Néztünk egymásra ámuldozva, és nem mertük megkérdezni a tanítónőt, hogy ugyan, ez az öreg bácsi, az SZKP főtitkára, a soros, miben halt meg, és azt se mertük mondani, hogy ha ez így megy, és évente halnak meg, miért nem választanak fiatalabbat. Szerencsére, hamarosan jött a válasz, egy fiatalos, dinamikus, plecsnis kobakú bácsi személyében, akit Gorbacsovnak hívtak… hívnak, mert bizony, ő volt az egyetlen főtitkár, aki túlélte a Szovjetuniót, vele a glasznoszty-t és a peresztrojkát. Egyre izgalmasabb lett: neutronbomba, atombomba, csillagháború, csúcstalálkozók. A Genesis együttes Land of Confusion című száma, amiben, maga is láthatta hivatali ideje alatt, a színész Reagan elnök a saját izzadságában fuldokol, majd álmában szupermennek öltözve indul megmenteni a világot, önmagától. A végén, rossz álmából felébredve, mellényúl: a bejárónő jelzésű gomb helyett véletlenül az atombomba jelzésű gombot nyomja meg. Nurse – Nuke: könnyű eltéveszteni. Ebből is látszik, hogy mi, akik akkor nőttünk fel, a Gorbacsov-korszak ivadékai, amolyan mindent túlélő fenegyerekek vagyunk.
