A pszichológusi tevékenységre való alkalmasság négy parancsolata:  Az anyáddal, apáddal, testvéreiddel való viszonyt illetően ne csapd be magad, ne hazudj magadnak! Legyen rendben a szexuális életed! Ne akarj hatalmat emberi lélek felett! Vegyél erőt voyeur-hajlamaidon! Ne élvezd, hogy embersorsokba kukucskálhatsz!  

Sepsi László – 1985-ben született Szolnokon. Filmes tárgyú írásai 2008 óta a Filmvilágban, a Mozinetben, a Geekblogon, az Apertúrán, a Patakvéren, a filmpont.hu és a magyar.film.hu portálokon, novellái a 2000-ben, az Esőben,  a Mozgó Világban, illetve a Szépirodalmi Figyelőben jelentek meg. Regényét az Eső adta közre Holt Istenek Kora címmel, 2003-ban. A Prizma filmművészeti folyóirat egyik szerkesztője.
 
 

Láttál-e már gilisztát kínlódni forró kövön? Láttad már, parányi testéből a nap heve és a felizzott kőlap hogyan szikkasztja ki a nedvességet, és fájdalmában a szerencsétlen hogy forgolódik és vonaglik és fetreng? Annyi ereje sem marad, hogy elvonszolja magát a közeli, még harmatos fűcsomóig, vagy a himbálózó árnyékfoltig, ahol pedig enyhet találna, és túlélhetné a pokoli kalandot.

      Pénzt szerezni Húsvétkor lehet. Verset írni, azt tudtam. Volt is a gyűjteményben tréfás locsolóvers ugyanúgy, mint komoly, szentes vagy éppen kicsi lánynak való. Némelyik akár tíz forintot is megért. Szatyrot praktice nem vittem magammal: eszébe se jusson senkinek festett tojást vagy süteményt adni legalább két forint helyett. (Főzött formájában a tojást eleve utáltam, a süteménnyel meg úgy voltam, hogy az év minden áldott napján imádtam, kivéve Húsvét hétfőn.)

 Mint keresztes hadjáratból megtért lovagok, úgy álltak a metró lépcsőjének alján Mihály és György. Egyenruhájuk vasaltan feszült vállukon, a karszalagon vörösen virított a főváros címere, oldalukon fegyver. Szigorú tekintetük előtt élő és holt egyformán meghajolt. A peronon az éjjeli órában féltucatnyian lézengtek. Először csimbókos szakállú öreg lépett elébük:   – Nekem van vonaljegyem. Egy kiterjedés nélküli egyenes, egy dimenzió. Ennyim van. – nyöszörögte.

 1970-ben született Karcagon. Kötetei: Labirintusban címmel (versek, Alterra 1997), A múlhatatlan ma címmel (Barbaricum), harmadik kötete 2004-ben Táncoló szobor címmel a Parnasszus Kiadónál, negyedik kötetét (A Hold gyermekei, novellák) az Alexandra Kiadó adta ki 2008-ban. 2009-ben Fuldokló szűz címmel novelláskötete jelent meg a Kriterion Kiadónál.  

 ZT: Ezt nem az én hivatalom megélni. Annyi bizonyos, hogy az ember önkéntelenül is a maga sorsát akarja megfogalmazni a történelmi alakon keresztül. Én ugyan soha nem voltam közel a hatalomhoz, most is kívül vagyok azon, de a hatalommal szembeni értetlenségem megvan. - részlet Zalán Tibor Janus-drámájából  

Ez a pofon nem neki szólna. Ahogy most éreztem, hogy felpofoznám: a Bélát képzeltem oda. Igen, ha most itt az utcán képen törölném, akkor igenis a Bélát törölném képen. Azt ő kapná, mert ez nem az Erika, ez az akarom, hanem a Béla.    Amikor felcsinált, akkor is kurva erőszakos volt. Oké, rendben van, nekem is bejött az a dolog akkor, izgatott, hogy milyen, ha valaki ilyen erőszakos. Jó, ez van. Most köpjem szembe magam? De ez visszaütött, így kegyetlenül visszaütött. Ezért is szeretném megpofozni, az Erikán át a Bélát és magamat.

Sofőröm holtan feküdt fülkéje ajtaján kifordulva a földön, én pedig széttárt karokkal álltam a kör közepén, mint aki mentegetőzik, hogy nem tehet róla. A kamerák engem vettek, nem a dülledt szemű tetemet, amióta ugyanis elértük, hogy az online csatorna közvetítse a vágtákat, a sofőrök csak olyan szerződést írtak alá velünk, amiben biztosítva volt teljes anonimitásuk, hogy ne lehessen őket felelősségre vonni az esetleges balesetek miatt. Az utastérben felszerelt öt kamerán kívül a busz tetején ülő hatodik a veszettül suhanó utat figyelte, a nézők tehát semmit sem észleltek a váratlan fordulatból.

Az ünnepség után az igazgató irodájába invitálta három mérnökét. Mindegyikük arcáról sugárzott a derű.
„Remélem, újra bebizonyítottuk, hogy nem vagyunk hülyék” – gondolta az egyik, s kezében közepes nagyságú, kenderből készült zsákot szorongatott.
„Végre folytatódhatnak a sakkpartik” – futott át a testesebben.
„Most pedig lássuk a jó munkáért járó fizetséget” – gondolta a harmadik, miközben kivette kollégája kezéből a zsákot. Az íróasztalhoz lépett, s kiborította tartalmát.
Az igazgató kővé dermedve nézett az előtte fekvő csonthalmazra.

Az Úristen bekopogott egyszer a szegény asszony ajtaján, hogy megáldja a gyermekeit. Hanem a szegény asszony nagyon szégyellette, hogy olyan sok gyermeke van, nem akarta megmutatni az Úristennek őket, bedugdosta egyenkint a kemencébe, ahány csak befért. Bejött az Úristen, szépen megáldotta a kívül maradt gyermekeket, aztán hazament. Ezekből lettek a fehér emberek, a gazdag emberek. A többi rajkó megfeketedett a kemencében, azok lettek a cigányok, azok sose gazdagodtak meg, le se telepedtek, a világot járják minduntalan.

 – Drága jó istenem! – sóhajtott fel a szerkesztő. – A harmadik laptulajdonossal viaskodom egy olyan országban, ahol minden második ember grafomán, és Thomas Mann-nak képzeli magát. Annak, vagy Csehovnak. Csehovai bitang ember mindegyik, életemet rágó férgek. Maga kicsoda? Honoráriumért Balzac vagy zabhegyező Salinger, aki felingerel. De még mennyire! Mit gondol, mi történik, ha én ezt a maga paksamétáját átadom az új német főnökömnek? A fél lábam már így is kilóg az ablakon, mert nincs pénz, nincs elég hirdető, a kutya se kíváncsi az olyan marhaságokra, mint amiket maga is összefirkált. 

"A gyökerek számomra semmit sem jelentenek. Máshova húz a szívem, mint ami, és aki valójában vagyok. Úgy érzem, mintha nem lenne múltam, a jövő pedig – mely ködös és sötét – csak az álmaimban élne. Az idő múlik, s a fény is már kialvóban. És én még mindig nem tudom, ki vagyok..." – Kiss Kinga Karina írásai. 
 

Néhányan köszöntek neki, néhányaknak ő is köszönt. Hűvösen, távolságtartóan. Persze, tudom, hogy te vagy, te tanítottál meg békát felfújni, szalmaszálat a s..., szájjal addig pumpálni belé a levegőt, míg felrobban, belei a pofádba, a szemeid közé loccsannak; de hát az már olyan rég volt, különben is fúj! Igen, arra is emlékszem, hogy veled estem bele a ganélébe, giliszta után turkáltunk, hogy horgászni menjünk; amikor hazaállítottunk, csöpögött a ruhánkból a lé, édesanyánk azt se tudta, sírjon-e, kacagjon-e; de hát ez is olyan rég volt, már röhögni se lehet rajta.

Rendkívüli tavaszi nap volt, amikor megszülettem Nyíregyházán. A havazás olyan méreteket öltött, hogy a szokásos járművek nem tudtak közlekedni az utakon. Így egy tankot ért az a megtisztelő feladat, hogy engem hazamenekítsen az út szélén rekedt mentőautóból. Sajnálatos módon életem első kalandjára nem emlékszem.   De a csodálatos gyermekkoromra annál inkább!  A hatalmas rétre, a kanálisra, a békákra, a nagyiék udvarára, és a hintámra. 

2005-ben csatlakoztam a Budapest Shortfilm Festival csapatához, és ezévben megnyertem a francia NISI MASA forgatókönyvíró pályázatát. Utóbbi hatalmas csalódás volt, ugyanis a pályázati kiírásban egy szóval sem szerepelt, hogy az a 3000 euro, amivel nyereményként kecsegtettek, az forintosítva nulla, ugyanis 3000 euro értékű laborköltséget jelentett, amivel nem mentünk itthon semmire, hiszen elindulni sem tudtunk vele. A kirobbanásom elmaradt, de a filmezést továbbra sem adtam fel. Na, mindegy, nem panaszkodom: csapásokat adunk és csapásokat kapunk… 

           Cigányember volt.   Az ő életének és munkásságának példája döbbentett rá arra, hogy milyen nélkülözhetetlenül fontos (volna) a kultúra. Akár a paraszti, akár a polgári hagyomány meghatározta gyakorlatban felnövő kollégák eszmélésük első pillanatától kezdve tanultak „gazdálkodni” a maguk tehetségével, erejével és idejével. A jelen pillanatot mindvégig az idő tágasabb perspektívájában érzékelték és érzékelik, rendszerben tartják az életüket. A proletár kultúrának – ha volna, lett volna ilyen minálunk – nincs ilyen fegyelmező, megtartó, élni segítő ereje.

"Edgar Allan Poe második koffere nálam volt. Mellékes, hogy megbízott fejvadászaim hány ember élete árán jutottak hozzá, mint ahogy mellékes az is, hogy valójában rajtam és laborom munkatársain kívül mindeddig senki sem sejtette mit rejt." - részletet olvashatnak Weiner Sennyey Tibor Könyvhétre megjelenő új, tizenkét elbeszélést tartalmazó könyvéből A NAGY ERETNEKből. FB

Az úttól elég távol volt ahhoz, hogy ennek a távolságnak és a bekötőutat szegélyező nyárfák vastag törzsének, meg a lombjuk vetette dús árnyéknak köszönhetően alig legyen észrevehető, ahogy a távolabbi domb gyengéd ívben emelkedő keleti oldalán, e fűvel és hajladozó bokrokkal benőtt domboldal csaknem fészekszerű oltalmában néhány tucat alacsony, vert falú ház hever.

Balázs a munkapad felé nézett, az üres akváriumba helyezett, kibelezett notebookra, a kígyózó rézszínű lapkábelekre, a zöld nyákokból kiálló fekete kondenzátorokra, s érezte, hogy kiszárad a szája. – Ezt nincs honnan tudnia – mondta –, nem is mondtam meg, hogy milyen adatokat akarok visszanyerni.