Hannes Böhringer levele Kotányi Attilának

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

a hetvenes évek megint divatba jöttek. Milyenek voltak az én éveim? Az elején egyetem és kórház, a végén Berlinbe költöztem, a közepén pedig a Düsseldorfi Művészeti Akadémia. Ott tartottam első filozófia-szemináriumaimat. Te beültél a diákok közé, és bókokat mondtál a műveltségem és a szemináriumi órák hangulata kapcsán. Nem tudtam, ki vagy – diáknak túl öreg, de tanár sem voltál. Akkor még nem tudtam, hogyan fogod meg azokat az embereket, akik érdekelnek. Barátok lettünk és esténként rendszeresen együtt vacsoráztunk, többnyire a könyveid közt. Ahonnan mindig ki kellett szakítani magam, hogy ágyba kerüljek és aludni tudjak.

 

 

 

Magyarországról elűzve, Brüsszelen keresztül, Düsseldorfban célirányosan leltél rá az ottani Akadémiára, mint a város szellemileg legelevenebb helyére, és tanítottál ott hetente egyszer urbanisztikát. Hogy brüsszeli időszakodban a Szituácionista Internacionáléhoz tartoztál, csak mellékesen említetted. Csak évek múltán jöttem rá ennek az avantgard-csoportnak, azoknak a reményeknek a jelentőségére, melyekben megcsalattál. Sokat beszéltél “mesteredről”, Szabó Lajosról. Én az egyetemről jöttem, a filozófiát akadémikus módon tanultam, és ekkor egy íráson és iskolán túli filozófiával találkoztam, a filozófiával mint beszélgetéssel; olyan szellemi tekintéllyel, mely független a címektől, a hivataloktól és a pénztől. Megtanultam, hogy a filozófiai beszélgetés nem uralmat nélkülöző diskurzus, bár egyenlő felek között zajlik, mégis szellemi tekintély uralja – mint Szókratésznél.

 

 

Nem is az a különös megfelelés vonzott Hozzád, hogy mindketten paralízistől bénítottak vagyunk, Neked a karod, nekem a lábam, hanem sokkal inkább az, hogy másik filozófiai hagyományból szólsz, melyben a művészet és a tudomány, mindenek előtt a művészet és a filozófia nincs egymástól elszakítva. Én akkortájt fedeztem föl Nietzschét a magam számára, anélkül, hogy észrevettem volna: a hetvenes évek közepén általános volt a Nietzsche felé fordulás, többnyire Marxtól, esetemben Hegeltől. Ma már jobban értem, amit akkor mondtál; azt, hogy Marx még előttem áll. Nietzschét is másként értelmezted mint általában interpretátorai – nem posztmodern módon, hanem mint egy modern teológust. Veled sem lehetett elhitetni a filozófia és  teológia alapvető különbözőségét.

 

 

 

Beszélgetéseink többnyire késő délután, sétával kezdődtek. Ennek lehetőség szerint olyan térségeken és helyeken kellett átvezetnie, amelyeket “szívet vidítónak” neveztél; számodra éppoly elengedhetetlenek, mint a napi vérkeringést éltető futás és a forró zuhany: szinte észrevehetetlen virágok egy előkertben, a napsugarak játéka egy sivár házfalon, az a látószög, mely egy lepusztult külvárosi parkot japánkertnek mutat, gyerekarcok. A szóképek iránti kifinomult érzékkel és a külföldi távlatából mindig sikeresen állítottál észrevétlen kifejezéseket a középpontba és tudtad élvezni a nyelv, a szituáció költői aromáját és képes voltál ellenállhatatlanul tetszetőssé tenni. Utána szívesen fagylaltoztunk, mielőtt még otthonodban megmutattad volna a legutóbb felfedezett könyveket, és a belőlük vett mintákat, amelyeket kis kartonlapokra róttál. Szüntelenül vadásztál az új könyvekre, a friss nyelvre, nem hagytad magad elriasztani a divatos, látszólag triviális dolgoktól, csak állott és matt nem lehetett. Vacsora után újra felvettük a beszélgetés fonalát, a legszemélyesebb kérdésekről a világpolitikára váltva, nem mint egymás után következőkre, hanem mint konstellációra, egymásra vonatkozásra. Antennáid állandóan forgásban voltak minden égtáj felé. “Tout azimut” – így nevezted stratégiádat de Gaulle tábornok nyomán.

 

 

 

Beszélgetéseink tulajdonképpen nem álltak másból, mint kölcsönös tájolásból: a figyelemnek, a nyelvnek az egyidejűleg személyes és politikai, élet- és világtörténelmi vonatkozásokra, filozófiára, művészetre és vallásra élesítéséből és beállításából. Tout azimut. Amikor jó volt a hangulat, a szellemi tér bizonykodástól, fölényeskedéstől és művelteskedéstől tisztult, egy-egy pillanatra sikerült a szellemi világon túlra vetődni. Eggyé állt össze minden. Az egyetértésnek e pillanataival nem éltünk vissza, és hamarosan megint ártalmatlan mezőkön értünk földet. Nekem legalábbis így tűnt. Miután búcsút vettem Tőled, még jegyzeteket készítettél, amelyeket a következő beszélgetés során elő lehetett venni.

 

 

 

Különböző nemzedékek tagjaiként, eltérő származás és vérmérséklet folytán nem voltunk egy véleményen, de egyetértésben voltunk. Én még nem tudtam, mit is véltem. Mintha most tudnám? A távlat révén egy s más világosabbá vált. Olyan beszélgetéseket folytattunk, melyekben mintha – magasan elszállva (közösen próbáltuk a magas felfogását, a magasra hangoltságot felfogni) – Böhme és Pascal társalgott volna: Te ugyan nem mint görlitz-i cipész, hanem mint budapesti építész, de krisztozófikus, kabbalisztikus módon, mint ama másik, az akkor még ismeretlen kínai, ind és japán világbölcsességben jártasan, az univerzálisan változékony szignatúrát keresve számtalan jegyzetlapon. Én meg a francia matematikai-fizikai zsenialitása híján, de hozzá hasonlóan, mint dualista és katolikus protestáns, meggyőződve az ember értelmi és akarati gyengeségéről.

 

 

 

Már régóta megint Budapesten élsz. Újra el kell látogatnom hozzád a Naphegyre. Felmegyünk majd az utcádból a hegytetőre, ahonnan lenézhetünk a Dunára,  és a partján álló – szívmelengető látni –  angol parlamentre.

 

 

 

            Szívbéli üdvözlettel

 

                                                 Hannes

 

 

 

1997. augusztus

 

 

 

(Megjelent In Attila Kotányi: Warum schaffen sie es nicht wie wir Klangkörper, den glücksbringenden Pfad zu erwischen? Kunstverein Gianozzo, Berlin, 1999. ; Tillmann J.A. fordítása)