Úgy éreztem, jobban teszem, ha hallgatok. Az asztal mellett a félig égett szőnyegen feküdt füstölögve Nylonel, szinte felismerhetetlen állapotban. Váratlanul megszakadt az összeköttetés, katasztrofális hiba. Semmi kétség, ez okozta a zárlatot.

Halálosan emberi

Kedves, szép lány volt Vízia mindig is. Amolyan üdítő jelenség, akiből tényleg sugárzik valami pozitív, de most fájdalmasan lehangoló volt rápillantani. A dohányzóasztalon ült, tekintetében olykor felrémlett a teljes kétségbeesés, majd reménytelen apátiába zuhant.
– Nem veszhetett el minden... ugye tud rajta segíteni? – ezt kérdezgette folyton.
Úgy éreztem, jobban teszem, ha hallgatok. Az asztal mellett a félig égett szőnyegen feküdt füstölögve Nylonel, szinte felismerhetetlen állapotban. Váratlanul megszakadt az összeköttetés, katasztrofális hiba. Semmi kétség, ez okozta a zárlatot.
Pedig annak idején, tizenhat vagy tizenhét évvel ezelőtt, mikor Nylonel meg én bekopogtattunk Vízia ajtaján, azt hittem, minden így lesz tökéletes. Hiszen Nylonelt az elme vezérli és Vízia kitűnően elmélkedik.
Sejtettem, néhány hónap múlva már elválaszthatatlanok lesznek egymástól, egy és ugyanaz lesz minden gondolatuk, mert nyilvánvaló volt már azon a napon, melyen beléptünk Vízia ajtaján. Amint összeért a tekintetük láttam, mostantól az ő világuk kerek.
– Senki sem ismer igazán, csak ő – szipogott Vízia. – Ő mindent tud rólam, tudja, hogy megnevettet az óraketyegés, tudja, hogy félek, ha túl hosszú az áramszünet, tudja, hogy a jobb lábam nem egyenes és a bal tenyerem hideg, csak azt nem tudja, hogy...
– Ez az egész nem történt volna meg, ha nem veszi le a fejedről az axonsüveget!
– Ha ő megsemmisül, én is elveszek...
– Miért tette? Neked tudnod kell, Vízia!
Nem válaszolt. Megfordítottam Nylonelt és elkezdtem kiszedni a csavarokat.
Órákig dolgoztam, de végül sikerült helyreállítanom a rendszert, előkerültek az axonsüveg felől érkező utolsó adatok. Mindennapos dolgok, semmiségek: egy csésze tea, gőzölög, az ablakot be kell zárni, ne mosogass, tegnap volt csütörtök, milyen lehet a hajam színe...
Mi? Hogy..? „Milyen lehet a hajam színe?”
Már értettem, mi történt.
– Ó Vízia... nem egy gépet összeraktam már, de te voltál az egyetlen, aki gondolkodik! Csak ne gondoltál volna épp a hajad színére!
Letettem a csavarhúzót, és kikapcsoltam Víziát a tarkója mögött.