Ayhan Gökhan versei
"Uram, jóvá kéne tennünk a rengeteg hibánkat.
mondjuk kezdhetnénk azzal, hogy a sok hazugságnak
medrét örökre kiszárítjuk, telehordjuk földdel."
Ayhan Gökhan versei
Üres hálót
Uram, jóvá kéne tennünk a rengeteg hibánkat.
mondjuk kezdhetnénk azzal, hogy a sok hazugságnak
medrét örökre kiszárítjuk, telehordjuk földdel.
Ahová egyikünk se, soha többé nem mer
lemenni, helyette egy kövön üldögélve
elmondjuk a másiknak, mi kevés, mi elég- e,
és mi a rossz. Utóbbi problémánk a kényes
kérdések közé tartozik. Uram, megértesz.
jól tudom, az igazán sok, nagy baj velem
van, mint a sötét szorongás, a félelem,
mint Zita is. Azért Uram, a tévedések
súlyát ismered, Uram, én mindent megértek
Belőled, mindenesetre igyekszek, próbálok.
Mint az üres hálót a szomorú halászok.
Naponta
Nekem úgy tűnik, hogy ez az ember bolondokházában fogja végezni!
Bozena Nemcová
ezek a maszturbáció-gyakorlatok,
felesleges koránkelések, kávék
unalmas íze, illata között,
a szennyes alsók, ismétlések
között, ami eltelik, az mintha nem
én lennék, csak a nélkülözött
szokatlanság, szokásba csavarva,
naponta dupla fürdés, de nem
tisztulok, olcsó viccel intézem el
magam, a testem tapintatlan, nincs
lány, nincs közös part, semmi van,
a lakásban ténfergés, mocsok
pereg az arcomba, a kád vizét
a spermámmal oldom fehérre, nincs
nevetés, csak másfél óra út
az egyetemig, másfél óra vonattal,
eljutás a nulladik pontra, nincs
előttem a nevetés kék partvonala,
verset írok, füsttel párnázom az
arc szoba-belsejét, költő-barátok
szavára dőlök, mint botra, bele
a mondataikba, széles, út menti
gödörbe, hízom, nő a hájam,
a szakállam, hajam, sötét hús
ütődik, év vége van, kevés
mondat a szeretetre.
Reggel
ördögöt rejt a tojás.
Nezval
nem volt értelme ennek, semmi sem
volt olyan, hogy belőle jelentést nyerjek,
a törvényeket, mint kockát, elvetem,
nem tudok mit kezdeni meg nem értett
mondatokkal, ismétlésüket sokáig
nem tudom elviselni, embertelen
nyelvzugokból fúj a hideg szél, talán itt
kéne befejezni, emelem két kezem
az arcom elé, hideg kanálvég felé,
a reggel is egy mondat, de nem a legjobb,
megint a legrosszabbat jelentené
a kihűlt kávét, naptól szennyes alsót,
vonatra szállni, sínre tenni magam,
a legszebb reggel talán mondattalan.
Nem értem
Uram, azt hiszem, van fontossági sorrend.
a teremtett tudom, idővel majd elmegy.
több száz éve nem mondasz semmit, nem értem.
azt hiszem, önmagadért, és nem értem.
fáj a herém, a fejem, a gyomrom, mindig
azt hiszem hogy vége, és nem elégit
ki a hitem, a tény, nincs még itt a sorsom
magával rántani, hogy már ledobjon
a józan, nem, mintha még nem hinnék ebben.
hány hét a világ? több ezer, szerintem.
Rajtad múlik. Rajtad. Az is, ami rajtam.
na jó, nem panaszkodom, abbahagytam.
Nem
a gyász, mint a maszturbáció,
egyszemélyes, sötétben való,
gyászolgatni , dögölni meg,
szerintem, már rég egyre megy,
nem létezik kegyelem, se kegy,
a fényből kiülök a beteg
vizeldefal melletti székre,
mint akinek székrekedése
van, annyi harag belém szorult,
a jó bennem semmivé vakult,
semmivé alázott istenek
szájába mártom a nyelvemet,
a nyelvet, mit el kell viselnem,
reggeltől-estig beszéltetnem,
Istenről, gyászról, minden másról,
a szakadék, mi elé halál tol
olyan, mint a, de nem beszélek,
nem beszélek, és nem beszélek.
