Sínbuszdarabok 3.
Népdalok vegyülnek a határőr pecséthangjai közé, lassan megérkezik Szabadkára a sínbusz, ahol a szegedi restiből szabadult két férfi egy-egy pleskovicás burger mellett egy-egy üveg Jelen sört iszogat, ami éppen kapóra jön egy frappáns befejezéshez, és a városhoz, amely a szecessziós épületek sokaságán kívül gyógyszertárak rengetegét sűríti magába, hogy valahogy túlélje ezt a századot.
A szegedi vasútállomás restijének teraszán két ember ül, cigarettát és hosszúlépést reggeliznek. Egy hálózsákos moderátor (civilben filozófus) csatlakozik hozzájuk, cigit kér, ideges, nem csinált még ilyet. Kezében megafon, hogy versenyre keljen a tizenegy nulla ötkor Békéscsabára induló tót intersziti motorhangjával. A beszélgetés a következetes hosszúlépés mellett az egyik kézben sörre vált, a vasúti szignál tiszta hangjait megbontja egy visító szaxofon. Megérkezett a Metanoia társulat.
A Metanoia társulat a szegedi vasútállomáson
A restiben ülő két férfi hosszú lépésekkel rohan az aulába, ahol érzékenységet igénylő események zajlanak, melyeket nehéz jól érteni. Ezt később a rendezőtől, Perovics Zoltántól tudják meg. Szeretnék és tudnák is érteni a maguk módján, de félnek bármit írni és rosszul látni, így fényképeznek. Hallgatnak, mert szeretnék a Metanoiát, becsülnék az életet, melyet Pero választott magának, de féltik is a rendezőt saját magától. És féltik magukat a meg nem értéstől.
Végel László Kelebiánál
A restibe vezet vissza az útjuk, ahol a megafon mögé bújtatott prózaírók hadakoznak a háttérben induló gyorsvonatokkal és a MÁV leghosszabb szerelvényeit is meghaladó prózájukkal. Végel László novelláját Kelebiánál és a határátkelésnél veszítik el, Csepregi János sulitörténeteket mesél sulinyelven. A megafon kitakarja a hangot és az arcokat, fontosabbá válik a jelenlét, a zajok közt elkapott mondatfoszlány, mint az egység, melyet Orcsik Roland, a Sínbusz forgalomirányítója is megbont, mikor Kollár Árpád segédletével feltessékeli a vonatra a várakozókat.
Csehy Zoltán és Lanczkor Gábor
Balázs Attila
A vonaton haldoklik Garaczi halálnovellája (kávéházban jobban zakatol), bár úgysem szereti a kaszást a restiből érkezett két férfi, aki ekkor már mindennél jobban szereti a sört, hisz Garaczi nélkül is jól tudja: a halál nem más, mint „egy alattomos hangvételű álláshirdetés”. Bár Balázs Attilának ez is mindegy, és az is, hogy észak vagy dél, inkább Mátyásról mesél, humorosat, sokan nevetnek. Nemes Z. Márió is, aki nagy titkok tudója, és úgy sejti, hogy „Puskin nő szeretne lenni, de túl kemény hozzá a melle”. Végül ő is megkeményedik játékos érzékenységével, és a fény sem zavarja annyira, mint Györffy Ákos földigilisztáit, akiknek sok bajuk van az éggel. Nem úgy, mint Csehy Zoltánnak, aki falja saját verseit, miközben jótékony és elegáns tüdőbajokról olvas. Ezután Pero már az értetlenségről beszél, megafon híján érthetetlenül, zavar híján mosolyogva, szimpatikusan.
Perovics Zoltán (Pero)
Győrffy Ákos
Népdalok vegyülnek a határőr pecséthangjai közé, lassan megérkezik Szabadkára a sínbusz, ahol a szegedi restiből szabadult két férfi egy-egy pleskovicás burger mellett egy-egy üveg Jelen sört iszogat, ami éppen kapóra jön egy frappáns befejezéshez, és a városhoz, amely a szecessziós épületek sokaságán kívül gyógyszertárak rengetegét sűríti magába, hogy valahogy túlélje ezt a századot.
Lapunkról elnevezett sör?
