a repcetáblák között a határ felé  vezető vékony út
mint a választék egy szőke lány hajában.
ott robbant le az autónk,
pedig egy nyugati kocsi belsejében
átlépni a határt olyan lett volna, mint burokban születni-
akkor nem hallottam volna a határőr szájából
a tőled tanult csúnya szavakat
ami így olyan volt, mint két utcával arrébb, a pihenőnél
papírpohárban kapni a kávét.

 

 

 

 

 

 

Karádi Márton versei

 

 

 

Egy újabb rossz változat

 

 

hiába minden, hiába van hitem,
ha a halottakat isten úgy hagyja a sivatagban
mint gyerek a homokozóban a megunt játékszereket
magamban sem bízom, csak ceruzával húzok a festményeimen szereplők
tenyerébe életvonalat,
elemlámpával radírozom le a papírról
árnyékomat
és már nagyon régóta kizárólag pépeset eszem,
csak álmomban csikorgatom néha a fogam
végül azt hittem hozzád talán mégis lesz erőm.
de ahogy követtelek, lábnyomod feltörte a cipőm.

 

 

napokká hajtogatott idő

 

 

mialatt beszéltél, unottan mocorogtak a nézők,
mint szádban a tejfogak,
most persze élvezik minden szavad
mert talán ma utoljára kelsz fel,
mint ahogy a fű is kiegyenesedik még lépteid után
és olyan véglegesen, mint ingujjba a jobb karod
véred fiaid ereibe bújtatod
hiába maradnál, lábad kinőtte régi nyomod
azt meg végképp felesleges kiprovokálnod,
hogy szájba vágjon aki szembejön, a legelső. 
fogad már olyan tartós, mint föld ínyében a sírkő.

 

 

 

 

Egy kiállítás tárgyai
 

 

 

 

a repcetáblák között a határ felé  vezető vékony út
mint a választék egy szőke lány hajában.
ott robbant le az autónk,
pedig egy nyugati kocsi belsejében
átlépni a határt olyan lett volna, mint burokban születni-
akkor nem hallottam volna a határőr szájából
a tőled tanult csúnya szavakat
ami így olyan volt, mint két utcával arrébb, a pihenőnél
papírpohárban kapni a kávét.
nem kell mondanod,
tudom, hogy otthon kikapcsolták a villany
s egész nap olyan sötétben élünk majd
mint csukott szánk mögött
az elhallgatott titkaink.
a városban a kiállítás tárgyait már nem csak fényképezni tilos,
hanem megjegyezni is. 

 

félretett harag  

emlékek próbafülkéje, ennyi a jelen.
kezeid magamról levetem.
azt hittem,
hogy mint összegereblyézett szemetet a szél,
széthord lassan engem is a pusztulás
de téged hiányol,
éhségsztrájkba fogott a késen a rozsda
bennem meg a rossz érintetlen,
mindentől megkímélt maradt.
mint burokban született gyerek
olyan ez az öklömbe szorult harag.

 

Úton

 

 

itt már nincs helye a fellebbezésnek.
a büntetés kiszabott
belőled.

 

mert elindultam.
hogy kerekeimre tekerjem,
és hazavigyem neked az összes
utat-

 

te mégis azt mondtad,
elhagytalak

 

és először azt hittem, szabad lettem,
pedig csak elvetélt a börtön.

 

nekem már nincs többé kit legyőznöm
 

mert az emberek nem járnak veszélyes utakon
az ereikben alig van forgalom

 

és nem tudják, hogy mit jelent
a hullazsákot a fejek felett
egy hajtűkanyarral varrni meg

 

ez az ítélet:

 

végre-
hajtani

 

de egy szakadt stoppos az utamba áll
pedig azt gondoltam már mindenen túl vagyok

 

de ahogy ott áll, feltartott ujjal, mint egy császár,

 

azt hiszem,
kegyelmet
kapok.