És akkor, 38 évesen, már súlyos alkoholizással is kísért vesszőfutásom végén, mélységek mélyének legmélyéről kiáltottam a korábban halottnak hitt Istenhez (hiába voltam megkeresztelt és bérmálkozott katolikus, úgy vélekedtem, hogy Isten ugyan megteremtette a világot, de aztán magára hagyta az emberiséget), aki tőlem sem vonta meg kegyelmét, és megnyitotta szemeim az isteni világra is. Neki köszönhetem, hogy ma is élek, és nála találtam meg a választ is legfőbb kérdéseimre, útmutatást a mindenapok hogyanjainak gyakorlati megélhetéséhez, s azt, hogy e rövid földi létünkben van csak esélyünk az örökkévalóságra berendezkedni (sokáig ezt sem értettem, amikor Hamvas Bélánál olvastam: Bolond az, aki nem az örökkévalóságra (örök életre) rendezkedik be).

Hármaspillér: Isten, természet, vers

Szűgyi Zoltán 1953. szeptember 9-én született, a néhai jugoszláviai Adán (Vajdaság), költő. 1991-ben települt át Budapestre, ahol ma is él.
Utóbbi kötetei: Nincs visszaút (versillat állapotában) M. Szivárvány, Budapest, 1998; Amint vagyok (Egybegyűjtött versek), Új Mandátum, Budapest, 2003; Vagyok aki vagyok, Új Mandátum, Budapest, 2006; pillangóversek, Orpheus Kiadó, Budapest, 2009.
Új kötetéről, a közeli és távolabbi múltról  beszélgetünk 2010 első havas napjaiban.

Kapcsolódó: ANNO, részlet Szűgyi Zoltán megjelenés előtt álló vers-napló-regényéből: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/4386

Onagy Zoltán: Év végére megjelent tizenegyedik vékony verseskönyved, a Pillangóversek. Tekintve, hogy ötvenhármas születésű vagy, és látva a kötet nagy részét alkotó páros „pillangó”-haikukat, mintha csak válogatott verseidet volnál hajlandó megírni. Megemésztett, csontig vékonyított, szűkszavú versek ezek, szinte csak a gondolati vázat állítod elénk, az olvasó kénytelen felruházni, saját életére konvertálni. Jól látom? Ez költői program?

Szűgyi Zoltán: Nem vagyunk egyformák. Vannak, akik azt vallják, hogy az írónak az a dolga, hogy akár minden különösebb szigor nélkül is, de rendszeresen írjon, mintegy sajátos szakmát űzve termeljen, és majd az idő szelektál, és vannak, akik az írás művészetére eleve másként (akár e készség isteni adományként) tekintenek és szelektáltan is írnak. Ez tehát az egyik: alkat kérdése is, ki mennyit és miként, miről, s mit ír. A másik az (nevezhetjük akár programnak is), amit az 1993-ban megjelent Élet és lélek című, (úgymond magyarországi bemutatkozó, régi verseket is felsorakozató) kötetem egyik új darabjában, a Háború ugat a falak mögött c. versben meg is fogalmaztam: de minek szólni azt/ mit leírhat bárki, azaz tudatosan sem kívánok feleslegesen beszélni költészetemben (gyarló emberi mivoltomban, legjobb szándékaim ellenére is teszem ezt éppen eleget mindennapjaimban), és amit versben is megfogalmazok, azt kötelező érvényűnek tekintem (legalábbis a költészetben) magamra nézve. Így írtam le az Énekek énekében (A gondnok verseskönyve) megfogalmazást nyert, már a Csendteremtésben fogant, 98-as Nincs Visszaút c. kötetem záróversében azt is, hogy: úgy szeretnék szólni / hogy el / ne hangozzék a szó / vagy talán / – már – / úgy se, és ennek szigoraként születhetett meg a Vagyok aki vagyok c. munkám , és ezért jegyeztethettek le közben a Pillangóversek is, mert azok igazából már nem is íródtak, hanem születtek (némelyek oly kitartóan röpködtek bennem-körülöttem, hogy képtelen voltam szabadulni tőlük, mígcsak le nem írtam őket).

OZ: A természetről írsz verset, természet, természet, és még egy kis természet, bár ez a haiku sajátossága, hogy a természetet fordítja vissza az ember életére. De a versről is írsz verset, „szívem szonettet / ver. Lélegzésem haiku / Megnyilatkozom.” - ami végül nem a vers a lírára fordul éles kanyarral, hanem következik az Item-ráadás: „Verssé leszek, hogy így tegyek bizonyságot: ma is él Isten”. Isten, természet és vers? A létezés három alappillére?

SzZ: Igen. Számomra mindenképpen. Mindig is a teremtett világban hittem, de sokáig nem volt hitem. A költészettel meg, ahogyan az életemmel is (egészen 38 éves koromig), hosszasan viaskodtam: tudtam, mit akarok, mit szeretnék, hogyan lenne érdemes a megtanulható szakmaiságon túlmenően írni, s a vegetáláson kívül egyáltalában, hogyan lenne érdemes élni, ám a konkrét hogyanokra sokáig nem találtam a választ. Azt, hogy hogyan valósítható meg a gyakorlatban, itt és most, a felismert helyes, és jó. Nem adtak konkrét útmutatást sem az antik bölcselők, sem a tudomány, sem az irodalom, sőt, az ezekkel való mind mélyebb megbarátkozásom méginkább meggyötört, hisz egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kívánt módon képtelen vagyok, másként viszont élni, élnem sem igen érdemes. Közel is voltam a teljes feladáshoz. Annak reményében feküdtem már le, hogy hátha meg sem virrad többé. És akkor, 38 évesen, már súlyos alkoholizással is kísért vesszőfutásom végén, mélységek mélyének legmélyéről kiáltottam a korábban halottnak hitt Istenhez (hiába voltam megkeresztelt és bérmálkozott katolikus, úgy vélekedtem, hogy Isten ugyan megteremtette a világot, de aztán magára hagyta az emberiséget), aki tőlem sem vonta meg kegyelmét, és megnyitotta szemeim az isteni világra is. Neki köszönhetem, hogy ma is élek, és nála találtam meg a választ is legfőbb kérdéseimre, útmutatást a mindenapok hogyanjainak gyakorlati megélhetéséhez, s azt, hogy e rövid földi létünkben van csak esélyünk az örökkévalóságra berendezkedni (sokáig ezt sem értettem, amikor Hamvas Bélánál olvastam: Bolond az, aki nem az örökkévalóságra (örök életre) rendezkedik be). És azóta az írással kapcsolatban is, ha lehet méginkább szigorodott a szemléletem, és magam is azt vallom: a teljes írás Istentől ihletett. Az ilyen írás pedig miről szólhatna másról, mint a természetről, a teremtett világról (benne magunkkal), mely alkotóját magasztalja. A vers pedig maga az alkotás.

OZ: Szerencsés esetben íróember egész életre választ kiadót, mert szerencsés esetben a kiadó jobban ismeri az írót, jobban tudja, mire számíthat, mit lehet kihúzni a partnerből, mint maga az alany. A vajdasági Fórummal kezdtél, megjelenik öt köteted, velük a kilencvenes évek elején megszakad a kapcsolatod, erre majd visszatérünk. Milyen irodalmi közegből érkeztél?

SzZ: A néhai Jugoszláviában gyakorlatilag az újvidék Fórum számított az egyetlen magyar nyelvű könyvkiadónak (volt ugyan Szabadkán az Életjel és még néhány kisebb kiadó itt-ott, de azok jobbára helyi jellegű kiadványokkal foglalkoztak), mely egyebek mellett folyamatosan jelentette meg a kortárs jugoszláviai magyar irodalmat is. Így természetes volt, hogy a hetvenes évek második felében, amikorra összegyűlt egy vállalhatónak ítélt, kisebb kötetnyi versanyagom én is a Forumhoz fordultam. Ács Károly volt a versszerkesztő, s minden további nélkül besorolta az éppen akkoriban indított elsőkötetesek Gemma-sorozatába. 1977 tavaszán egyszerre, pontosabban egymás után jelentünk meg Sziveri Jancsival.
Az irodalmi közeget nem illetném jelzővel. Magam az akkor progresszívnek, modernek és minden újra nyitottnak ítélt Új Symposion felé közeledtem. Ott is jelentek meg még középiskolásként első verseim 1971-ben. Aztán, amikor Újvidékre kerültem az irodalmi barátságaim is ott kötődtek. Jó volt az "öregekkel" Domonkossal, Tolnaival, Végellel, Brasnyóval, Gionnal, Konczcal, Váradyval, Ladik Katival majd Danyi Magdiékkal, Thomka Beátával, Szombathy Bálinttal, no és persze aztán Sziverivel, Fenyvesivel, Csorba Bélával, Balázs Attilával, Kalapáti Ferivel...
Fiatal voltam, tudtam a Szabadka-Újvidék ellentétről, az akkori szabadkai Üzenetről az ún. symposionistákhoz hasonlóan nekem sem volt túlságosan jó véleményem, ahogyan a Hidat, bár ott néha publikáltam, sem éreztem nagyon magaménak, de igazából a saját útkeresésem (helyem a világban), és a magam költészete foglalkoztatott a leginkább, mert akkor már tudtam, hogy a Fruska Gora ugyan a legmagasabb hegy a Vajdaságban, de a föld legmagasabb hegycsúcsa a Csomolungma.

OZ: Milyen irodalmi közegbe?

SzZ: Talán az a legpontosabb, ha úgy fogalmazom meg, hogy az irodalmon kívülibe. Merthogy egyrészt gondokoskodásom révén magam is tudatosan választottam ezt, másrészt, amikor Zalán Tibor, régről barátom, megkerésére rövidesen mégiscsak vállaltam valamit az éppen az idő tájt félig hazatelepülő Szivárvány folyóirat és Könyvkiadó körüli teendőkből, hamarosan rájöhettem, hogy a Szivárvány is, annak ellenére, hogy mind a hazai, mind a határokon túl élő írók jeleseit folyamatosan felvonultatja, valahogy mintha mindvégig kívül rekedne a tényleges irodalmi közegen.
Egyébként a hetvenes évek végétől (az 1978-as Könyvhéten tagja voltam a hivatalos Jugoszláv íródelegációnak, melyet akkor a vajdasági kisebbségi nemzetiségű – ruszin, szlovák, román, magyar és persze szerbhorvát anyanyelvű – írókból állítottak össze) kezdtem személyesen is megismerkedni a kortárs magyarországi (anyaországi?) és a határokon túl élő magyar írókkal. Évente többször megfordultam Pesten, de sokan látogattak el felénk is, az Új Symposionba, az újvidéki Rádió M-Studiójába, a Kanizsai Írótáborba. Értelemszerűen jobbára a korombeliekkel kerültem közelebbi kapcsolatba, néhányukkal szoros barátságba, de az idősebb generációból is számos íróval ápoltunk jó viszonyt. Onnét, a Vajdaságból úgy tűnt, hogy ők jól megvannak egymással, ha nem is teljesen azonosak a baráti körök, sőt vannak például a miénkhez hasonló közösségek is, mint pl. az akkori Mozgó Világ köré csoportosult szerzők csapata.
Nos, 1991-ben, amikor áttelepültem, itt már eléggé polarizált világot találtam. Irodalmit is. Az általam ismert írók többsége is különböző pártokhoz tartozott már, vagy ha éppenséggel nem, készült, egymás között pedig szakadoztak a korábbi, ha nem is baráti, de az elfogadás szintjén legalább működő szálak. Az én kapcsolataimból pedig szinte minden táborba szakadt valaki. A táborok pedig már akkor kezdték egymást szépen kiutálni.
Én pedig, aki engem személyesen nem bántott meg, nem tudtam és nem is akartam megharagudni senkire.
Azután, csaknem mindenki azt mondta: ha itt irodalommal akarok foglalkozni, felejtsem el, ami eddig volt, kezdjek mindent előről, építsem fel magam az itteni követelményeknek megfelelően, csatlakozzak le (be?) valahová, valakikhez és ne játsszam az érzékenyt, hanem nyomuljak, ahogy belefér, különben semmi esélyem, nyugodtan abbahagyhatom a verselést. Itt nem ismer, és nem is fog megismerni (elismerni) senki. (Ez egyébként nem volt teljesen váratlan, Sziveri barátom áttelepülése után a nyolcvanas évek végén láthattam, hallhatam már erről-arról.)
Ezt pedig azonnal és teljes egészében visszautasítottam: engem korábban sem talált, és ne is találjon ki ezután se senki, valamit elkezdtem egykor, s azt az utat akarom végigjárni, ami az elképzelt, lassan már fel-felsejlő célhoz vezet.
Ezért is kapaszkodtam annyira a gondnoki munkalehetőségbe, azon túlmenően, hogya szolgálati lakás használatának lehetősége nagyban megkönnyítette családom átjövetelét is.
Gondnoka lettem hát a Református Egyház Társadalmi Missziói központi épületének (Budapesten a XV. kerületben), eltávolodva egy kis időre az irodalmi élettől, de nézetem és szuverenitásom megőriztem, akkor is, amikor a Szivárványhoz kerültem, és később is.
Verset persze, ha ritkán is, de folyamatosan írtam, ahogyan természetesen a kivülállóságomból, a sehova sem tartozásból fakadó hátrányt is az áttelepülésemtől fogva, időről-időre, máig megtapasztalhatom.
 

OZ: Alig melegszel meg Mózsi Ferenc baráti akoljában, megjelenik három kötet, egyik már a tulajdonos-főszerkesztő halála után, Mózsit elviszi a betegség, újra kiadó nélkül állsz. Hogyan emlékszel a folyamatra?

SzZ: Nehéz időszakként. Mármint a Szivárvány megszűnését. 1994-ben lemondtam a gondnokoskodásról, eladott adai házunk árából Kispesten sikerült vennünk egy kis házat, és átadtam a gondnoki lakást egy erdélyi érkezőnek. A Szivárványban '92 óta dolgoztam már, s ettől kezdve szabadfoglalkozású íróként, de főállásszerűen vezettem a Mózsi vezénylette irodát. Tőle kaptam havi jussom, s amikor '98 nyarán – kinn voltam nála Chicagóban – bejelentette, hogy lemondjuk az őszi csobánkai Szivárvány-találkozót és megszünteti a lapot is, bizony sikerült jól elrontania amerikai tartózkodásom utolsó heteit. Együtt utaztunk haza repülővel augusztus végén, és másnap találkoztunk az irodában mindannyian "szivárványosok" Zalánnal, Jankoviccsal egyetemben. Szomorú nap volt. De megértettük Ferit. Éppen abban az évben nyert külön hangsúlyozást a hivatalos irodalom részséről, hogy ezúttal ténylegesen is csak az egységesen megítélt, valóbans értéket képviselő (és igazi értéket felmutató) folyóiratoknak nyújtott támogatást az NKA. És a Szivárványt természetesen nem sorolták azok közé. Ez segítette Ferit, ahhoz, hogy meghozza, s ne odázza tovább döntését. Ő mégiscsak az életét tette a Szivárványra. Egyébként ekkor még nem betegeskedett, sőt, azt mondta ráhajt akkor munkára, tíz évet lenyom még legalább, hogy jobb nyugdíjjal jöhessen majd haza végleg. Sajnos ezt nem érhette meg. Korábban hazajött, betegsége pedig nem könyörült. Két éve temettük.
'98 őszén én végül az Új Mandátumba kerültem, ahol szerkesztőként 2006-ig több mint száz, főként szociológia tárgyú és egyéb, nem ritkán több kötetes könyvön dolgoztam. Azóta nincs állandónak mondható munkahelyem (munka is csak ritkán jut innét-onnét, most újra nehéz).

OZ: A Vajdaságból áttelepült írók láthatóan szoros egységbe szervültek, ezt mutatja a veszprémi Új Symposion léte is. Lehet, persze, kívülről látszik így, a távolság csalóka képet mutat, te, akit közelről érinthetett a dolog, hogyan élted meg?

SzZ: Nem tudom, én nem tudok szoros egységről. A régi barátságokat, kapcsolatokat ápolom, de én például a veszprémi Ex Symposionhoz se csatlakoztam, lévén, hogy Sziveri barátom kikötése volt, az hogy Ex Symposion elnevezés nem lehet (soha). Ezért lett a még életében szerkesztődött utolsó közös sympós kiadványunk, az antológia címe is csak EX (pedig még Tolnai is az Ex Symposion mellett kardoskodott). És Jancsival egyetértve én is lezártnak tekintettem a sympótörténetet. Halála után meg végképp.
Amúgy semmi gondom a lappal, sőt, nagyon jónak tartom, és néhány alkalommal publikáltam is benne.
De az én esetem nem mérvadó, meglehetősen visszafogott, magányos életet élek.

OZ: Az M. Szivárvány kiadót követi az Új mandátum, Deák László kiadója. Megjelenik nála három köteted, és Deák Laci is elköszön. A gyakorlat szerint, amikor nagyformátumú kiadói főnök esik ki a szervezésből, a hiányát megsínyli a kiadó, a kiadó köré tömörült írók. Ötvenhat éves vagy. Éppen ez nem hiányzott, borítja a ritmust, ha eddig úgy történt, három-négy évenként összeállítottál egy versfejezetet az életedből, leadtad, és az megjelent. Nem kellett házalnod. Hogyan lesz eztán, vagy ebben a percben még lenyomja az aggodalmat a friss kötet öröme?

SzZ: Igen az Új Mandátumhoz kerültem, amelyet Németh István jegyez, de például az ötvenedik születésnapomra megejelent Amint vagyok c. gyűjteményes verseskönyvem ő is úgy adta ki, hogy kaptunk rá az NKA-tól támogatást, Deák Laci meg, az Orpheusz sajnos már csak volt igazgatója a pillangóverseket is csak másodszori pályáztatás (előző évben sikertelenül pályázott vele azt hiszem a Könyv Alapaítványnál) után tudta kiadni, amikoris az NKA-tól kapott rá pénzt, de így megy ez a legtöbb helyen. Azért adtam Lacinak a kéziratom, mert jó barátok voltunk, és szerettem, becsültem is munkáját, kiadványait, és ő is kedvelte verseimet. Egyelőre nem gondolkodtam még jövőbeni kiadó keresésében, hisz van még munkám az írói ösztöndíjjal készült Anno c. kéziratommal, és most az a legfontosabb, hogy az az eltervezett módon elnyerje végső formáját. Persze örülök az új könyvnek, hisz a pillangóversek 7-8 év alatt születtek meg...

OZ: A tizenkilencedik karácsonyi fenyőt díszítettétek Magyarországon. Az ünnepek a legnehezebbek. Én országon belül települtem, hagytam el gyerekkorom színterét, nincs köztünk határ, így is nehéz. Hogyan érzed magad? Hogyan így, hogy életed nagyobbik fele odamaradt?

SzZ: Békésen, a családban. A házunk előtt állő fenyő ágaiból készítettünk ezúttal a nagy padlóvázába egy mutattós formát és azt díszítettük fel. A nosztalgiázást száműztem életemből az áttelepülésünket követően, s ha a Magyar Szó (melynél újságíróként dolgoztam eljövetelem előtt) on-line kiadásába beleolvasva valami fel is bosszant olykor, akkor az inkább az, hogy kénytelen-kelletlen tudomásul kell vennem, otthon sem érezhetném igazán jól magam. Úgyhogy ünnepeim felhőtlenségét ősztől, ösztöndíjam lejárta után inkább munkanélküliségem árnyalja...

OZ: Zoli, mialatt dolgozunk a szövegeken, mondom Géczi Jancsinak szkájpon, hogy a Pillangóversek kapcsán beszélgetünk. Két fontos dologra hívta fel a figyelmem.  Az egyik: "Remélem, nincs benne semmi szomorúság, amiatt, hogy nem látják meg őt sokan." A másik: "Nem ártana, ha elárulnád neki, hogy vannak olvasói, akik számára idol." Volna tehát egy elköszönő kérdésem: költőként hogyan érzed magad ebben a líramentes, kőracionálisnak nevezhető korban?

SzZ: Amikor valamilyen nehezen elképzelhető, ám mégis lehető módon sikerül elvonatkoztatnom a költőt az embertől és minden más egyébtől is, környezetemtől, családtól, a társadalomtól és magától az irodalomtól is, akkor azt örömteli pillanatként élem meg, tény, hogy csak ritkán,  de azért előfordul, ilyenkor születik meg jó eséllyel egy-egy vers is és életemnek is ez ad értelmet.

2010. január 7.