Kabai Márton: Önképződmény (használati utasítás a mozdulatlan zuhanáshoz)
"A férfi kimegy.
Hosszú, száraz köd.
Guruló gesztenyék emléke.
Homályba borul a város, hogy rendezze adósságait.
A fák intim monológba kezdenek, s az út elhalkul.
A férfi gondolatban sírni kezd."
- Kabai Márton írása.
Kabai Márton
Önképződmény
(használati utasítás a mozdulatlan zuhanáshoz)
Hol vagyok én?
Hogy írhatom le?
Veled találkozom
Közös magány.
Veletek fogok.
Közös repedés.
Velünk találkoztam.
Közös.
Ti.
Hárman?
Mi.
Hányan?
Mi.
Én.
*
A férfi kimegy.
Hosszú, száraz köd.
Guruló gesztenyék emléke.
Homályba borul a város, hogy rendezze adósságait.
A fák intim monológba kezdenek, s az út elhalkul.
A férfi gondolatban sírni kezd.
*
A férfi villamosra száll.
Leül.
A telen keresztül érkező napfény arcába csap.
Szívében hegedűszó.
- Körülöttem homályos tömeg.
Veszélyesen üres tekintetek.
Vajon hány ideje lehet egy embernek egyszerre?
Többszintű viszonyulás.
Bizonytalan tengelyek.
Milyen a színpad, ha a hangsúlyok elvesznek?
A Semmi idején kívül milyen időnek szánunk még szerepet?
A férfi nem szeretne mások terébe belépni.
*
A nő érzékeny a magvas gyümölcsökre.
Orrát felemeli, ajkait finoman összeszorítja.
Forró testére takarót húz.
- Lázad emelkedik.
Hallja a férfit, miként hangsúlyoz.
Szemei csukva, mégis a szőnyeg unalma ejti zavarba.
Majd találkozunk – hallatja a Nő.
Közös idejük telik.
Külön.
*
A férfi rágyújt.
Hiába.
Magával ragadja a halál.
A cigaretta a közös magány szenvedélye.
Magyarázkodik.
A magány nem történik.
Van.
Színházbüfé, hol tetten érhetjük éneinket.
Nincs kijelentés, csak folyamatok.
Iránytalan kiszélesedés.
A férfi a nőre gondol.
- Rád gondolok.
*
A nő nem enged.
A nő ideje, mint hideg szabásminta
Pontos és végtelen.
Vonalai mentén hallhatja a hallhatatlant.
A kardvirág élein a reszketést.
Az éjszaka mozdulatlan táncát.
A menekülő óceánok neszét.
A férfi ideje szélsőséges.
Összegyűrt és véletlen.
Baleset a nő rendszerén.
Hangjegy a reggelek vizén.
A férfi számára a nő a kimeríthetetlen.
A nő számára a férfi túl könnyű.
*
A férfi felnéz a nőre.
A nő átlát a férfin.
A férfi énjeibe fullad.
A nő független.
Oszlop a házában.
Íz az ételében.
Vonal a rajzaiban.
Fény a saját szemében.
Távolság a férfi szívében.
*
A férfi hangsúlyokat keres.
Belváros.
A férfi a nőt keresi a hangsúlyban.
Hömpölygő hópelyhek.
A férfi közreadja magát.
A nő hallgatja a férfit.
*
A férfi hangja visszhangzik énjei közt.
- Úton vagyok, úton vagyok.
Lélegzet a síneken.
Kigombolt felelősség.
A férfi elcsodálkozik.
Szembesül a valós idővel.
A kötelek súlytalan lendületével.
A sebek nyílt vándorlásával.
*
A nő ideje túl hosszú a férfinek.
A nő türelme a férfi betegsége.
A férfi tükrökre állva félelmét kiáltani kezdi.
Zsebében mégis sziklákat morzsol.
*
A nő jövőt rajzol.
Házának alapanyagát.
Feloldja a végtelen bilincsét.
S belátja halálát.
*
A nőnek túl könnyű a férfi.
Körvonal a magány gyűrűjén.
Feneketlen hang a kút mélyén.
Dísz az ívek mentén.
A férfi megérti idejét.
Vészjelzések.
Becsomagolt fények az űrből.
Kisikló nyilak a formátlan tényben.
Elfelejtett cseppenés.
*
A férfi és a nő mintha egy helyen állnának.
Több fény kereszteződésében, mint mások.
Mégsem láthatók.
Kabai Márton így vall magáról: "Budapesten születtem, 88’ novemberében. A Városliget mellett nőttem fel, általános-és középiskolámat a környéken végeztem. Önkifejezési szándékom biztos tudatában a Dekoratőr iskolába jelentkeztem kirakatrendezőnek, majd azt elvégezve, az újonnan nyílt szakra, alkalmazott grafikusnak. Írással, rajzolással, térrendezéssel és az ezek közti Egyensúly szüntelen keresésével és feldolgozásával foglalkozom. Szeretek úszni és sétálni." Kapcsolódó írása az Irodalmi Jelenen: Cím nélkül.
