Ugrás a tartalomra

 

Az élő Rejtő Jenő - körkérdés

 Ötre végződő kerek születésnapját ünnepelné kamasz és ifjúkorunk kedvence, az egyik legolvasottabb magyar író: Rejtő Jenő. Az évforduló okán kérdeztük Rejtőről Antall Istvánt, Benedek Szabolcsot, Fekete J. Józsefet és Mányoki Endrét.
"Egy életmű persze másként is áthagyományozódhat. Például folyamatosan, élethosszon át, mint Weöresé, Pilinszkyé, Tandorié. Az irodalom, benne az író, nem a vegetáció kivételes eleme, hanem egyik része. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a jobbik. Még Rejtőék okán sem."

 

 

 

Az élő Rejtő Jenő

Ötre végződő kerek születésnapját ünnepelné kamasz és ifjúkorunk kedvence, az egyik legolvasottabb magyar író: Rejtő Jenő. Az évforduló okán kérdeztük Rejtőről Antall Istvánt, Benedek Szabolcsot, Fekete J. Józsefet és Mányoki Endrét.

 

 

ANTALL ISTVÁN
A Magyar Rádió irodalmi szerkesztője
 
 
   OZ: 105 éves volna Rejtő Jenő. Mikor találkoztál először Rejtő-regénnyel?
   Antall István: 1968-ban, nyolcadikos koromban, amikor egy kissé a hivatalos iskolai elvárásokkal szemben kezdtük olvasni a barátaimmal Egerben, de érdekes módon nem a vicces könyveit elsősorban, hanem a Sír (a) felirat című novellaválogatást, ami keményfedelű volt, és a háborúban odaveszett író tragédiájával, különös alakjával és irodalmi jelentőségével foglalkozott. Idézeteit kiraktuk a falra, szállóigaként használtuk a mondatait, összejártunk beszélgetni róla...
 
   OZ: Hogyan hatott? Zsenge íróként próbálkoztál Rejtő jellegű regény, kispróza írásával?
   AI: Én nem lettem „mindenevő” Rejtő olvasó, bár az írói egyenetlenségeket csak később érzékeltem, ám nagy kedvenceim vannak, péládul a Huszonnyégy karátos autó, A Csontbrigád, vagy a Piszkos Fred a kapitány. Történetmesélésének átláthatósága, mégis rendhagyó szabálytalansága, a lektűrökre és krimikre jellemző izgalma és a dolgok örök jóra fordulása, az igazság győzelme, mint mesei elem, valamint a legfontosabb: az a humor, ami otthonos, emberséges, és a társadalom perifériáján élők világából jön, nem kopik, nem fárad el az idő múltával, ez nagyon hatott rám.
   Beszélő újságíróként kötelezőnek tartom az eredeti gondolatot, a rádióhallgató érdeklődésének fölkeltését, az aforisztikus mondatokat. Nem véletlen, hogy az esszenciális beszédmód a kedvenc prózai formám.
 
Rejtő Jenő   OZ: Élete csupa-csupa legenda. A egyik legenda szerint megpofozta szakiskolai tanárát, mert az lezsidózta.
   AI: Radnóti Miklós, Vas István és Sárközi György (valamint sokan mások) mentalitása itt a mértékadó számomra. Ők zsidónak születtek, de magyarnak érezték, gondolták magukat, mi több nagy magyar írók, költők kívántak lenni és mit ne mondjak sikerült is nekik! Magatartásuk pedig nem önfeladás volt, hanem önként vállalt azonosulás azzal a magyar társadalommal, amely 1848-tól különböző módon, és olykor a hivatalos politikával szemben is befogadó volt, lehetőséget teremtett egy európai értelmiségi létezésnek, s egy polgári attitűd kialakulásának, az emancipáció megélésének, a politikai antiszemitizmus különböző megjelenési formái közepette is.
 
   OZ: A Rejtő-szövegekben megjelenő életszerűen pörgő, soha egy szótaggal se több dialógusait íróiskolákban kellene tanítani. Nem sokan ismerik a tényt, hogy sikertelen színésztanuló volt (egy másik legenda szerint előadás alatt leejtette a hordágyról Törzs Jenőt), viszont onnan hozta az ismereteket, mitől él a színpadon, a regényben a párbeszéd, ebből következően sikeres színpadi szerző, mielőtt belevág az un. "filléres regényekbe".
   AI: A rögtönzés mesterének gondolom, ami nem mond ellent a magas színvonalú dramaturgai érzéknek, ami hitelessé teszi ezt a rendkívül eredeti irodalmi jelenséget. Bizonyára ismerte a prózai vagy poétikai kísérletek formai játékait, hiszen ott élt és működött a kávéházak akkori világában, Kassák, Nagy Lajos, mások közegében, de mindez tökéletesen hidegen hagyta őt. A megélhetésért való mindennapi írás, az azonnal kéziratleadások töredezettsége azért néhol tetten érhető, de a zsenialitás, a történetek egyben tartása, hitelessége érzékelhető. Amit megír, az hat az emberre hangulatával, meseszerű valóságával, bornírtságával.
 
   OZ: Egy másik legenda József Attila jóllakatásához fűződik, Rejtő egyik előlegéből finanszírozza a dolgot. "A költő úrnak lesz szíves kihozni az étlapon szerepelő valamennyi ételt, abc-sorrendben, míg a költő úr másképp nem rendelkezik..." De ismerünk Karinthy nevével fémjelzett legendát is, amikor holt hírét kelti. Végtére is Rejtő elfogadott figurája a pesti irodalmi életnek? Erről van szó?
   AI: Semmiféle irodalmi kánonnak nem része Rejtő Jenő munkássága, mert az irodalomelméleti közelítések még valami módon talán igyekeznek is elfogulatlanságot mutatni, ám ami ebből a szélesebb értelmiségi olvasóközönséghez eljut, az annyira sznob és beszűkült világ, hogy a belőle kimaradók jelentős életműve és lélekszáma jelzi ezek elfogadhatatlanságát.
   A tájékozódni kívánó embereknek a kezükbe kell adni Rejtő Jenőt, mert a budapesti kávéházi világ mítoszához hozzátartozik, mert a két világháború közötti Európa énképéről, a gyarmatbirodalomként működő országokról, a kikötők világáról, a ponyva paródiájaként megírt regényekből egy nélkülözhetetlen képet kapunk, ami ráadásul olvasmányként élvezetes és szórakoztató.
   Olyanok ezek a regények, mint a kuplék néhány perces, mégis örökérvényű városi költészete, folklórja, amely nem megkérdőjelezi Bartók, Kodály, Ady világát, hanem hozzáteszi a korabeli város életérzését.
   A Rejtő Jenő alakjához köthető anekdoták azt mutatják, amit a történetei. Az író minden esetben az elesettek, a perifériára szorultak, a tehetségesek, a fiatalok, a szerelem, az élet oldalán áll, nekik szeretne esélyt adni.
 
   OZ: Két dolog egyszerre a kiadókkal kapcsolatban. Az egyik, hogy a Japánból a pincérfiú fut át az aktuálisan elkészült bohózattal, regényrészlettel, azzal fizeti a cechet. Ezt a történetet üti, hogy egyszer csak kiakad a Nova kiadó Müller ura viselkedésén, aki heréli, átfazonírozza a regényeit, cím szerint Az előretolt helyőrségről és A szőke ciklonról van szó. A következő P. Howardokra - amelyeken vélhetőleg igen szépen keresett a kiadó - azonnal három másik kiadó ugrik. Mi lehet az igazság? A kiadó behülyül, nem fizeti meg az íróját, ráadásul a kiadói ember "jobban tudja"?
   AI: A kiadó akkor is csak keresni akart és lehetőleg gyorsan. A mai kiadói, könyvterjesztői monopóliumok pont ilyen érzéketlenek és sznobok.
 
   OZ: Halálakor 38 éves. Mai tudatunkkal ez több az elképzelhetetlennél. A körülmények, a korabeli viszonyok is. Teljes, komplett életművet hagy hátra, de a kérdés mégis ott leng az életmű fölött: mi történik, ha túléli, ha megírja a munkaszolgálatot, ha megírja a frontot, Budapest ostromát, ha megírja – a maga sajátos nyelvezetében – a negyvennyolccal kezdődő ötvenes éveket?
   AI: Bizonyára talált volna átgondolni, simogatni valót a regényeiben, ha egyrészt ez a mentalitás meg lett volna benne, vagy a sors megadta volna neki az elmélyültebbb írói műhelymunka esélyét. De úgy vélem az ötvenes évekbe éppoly tragikus módon pusztult volna bele, mint egy későbbi emigrációba. Nem volt esélye a háborúban és a békében sem.
 
   OZ: Rejtő mögött a köztudatban - akár így, akár úgy nézzük - nincs ott az ember. Nem közismert tény, hogy az "Egyedül vagyunk" című nyilas lap feljelentésére kapja meg az azonnali munkaszolgálati behívót. Rejtő egy korosztály (X-től X-ig, a határok tetszés szerint tologathatók) mindenkori olvasmánya, mégse tudja az olvasók töredéke sem, hogy a beteg író 1942-ben bevonul, 1943. január elsején halott - mindez a nemzetvédő újságírók nemzetvédő heroizmusának köszönhető. Tesz (tenne), elvesz (elvenne) ez az ismeret a rejtői egészhez?
   AI:Vas István Azután című kétkötetes naplója ad egy teljesebb képet erről a
munkaszolgálatos, háborús világról. Arról a közegről, ahol még a bekerített Budapesten is nyitva vannak a kávéházak, a bombázások közepette is van egy korlátok között működő, kényszerűségektől szorongatott, az üldözések, a terror, a harcok és a hiány által meghatározott élet, és ahol érdekes módon akadnak Ottlik Gézák is, akik saját lakásukban bújtatják el írótársukat. Persze, tudni kell, hogy kik viselkedtek aljasul, embertelenül, méltatlanul. De néha úgy vélem, hogy közben a kiszolgáltatott többség, a tisztességesek, a segítők, a kockázatot vállalók, az igazak személye marad homályban.
   Rejtő személyes portréját megrajzolni és az anekdoták világát a valóságos elemekkel összevetni szakmai kérdés, amire illene az irodalomtörténetnek is elfogadható választ adnia, már csak önbecsülése és elfogulatlanságának megerősítése okán is.
 
 
BENEDEK SZABOLCS
Benedek Szabolcs Budapesten született 1973. március 18-án. 1996-ban szerzett diplomát a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem Társadalomtudományi Karán, politikatudomány szakirányon. 1996 ősze óta köztisztviselő. 1994 novemberétől folyamatosan publikál különféle lapokban, folyóiratokban. 1999 és 2001 közt az Eső című szolnoki folyóirat szerkesztője, 2009 januárjától újra szerkeszti a folyóiratot. Honlapja: www.benedeksz.hu.
 
 
   OZ: 105 éves volna Rejtő Jenő. Mikor találkoztál először Rejtő-regénnyel?
   BSZ: Képregény formájában. Azokat a legendás nyolcvanas évekbeli Rejtő-képregényeket, amik előbb talán a Fülesben jelentek meg, utána önálló füzetként, a mi városunkban lévő nyomdában nyomtatták, s valamilyen kapcsolatokon keresztül hozzánk mindig kicsivel korábban elérkeztek, mint ahogy a boltokban megjelentek. A Tizennégy karátos autó volt az első. Ma is megvan minden füzet, immáron egybekötve. Regény formájában talán a legsúlyosabb és legkevésbé vicces művét, a Csontbrigádot olvastam elsőként, gimnazista koromban. Utána jött a többi. Némelyik már-már felnőtt fejjel.
 
  OZ: Hogyan hatott? Zsenge íróként próbálkoztál Rejtő jellegű regény, kispróza írásával?
   BSz: Nem. Szerettem, illetve szeretem őket, de írásra soha nem inspirált.
 
   OZ: Élete csupa-csupa legenda. A egyik legenda szerint megpofozta szakiskolai tanárát, mert az lezsidózta.
   BSZ: Tudod, az életét soha nem tudtam hova tenni. Úgy értem, amikor a képregényeket olvastam, illetve láttam könyvtárakban, valamint mások könyvespolcain az Albatrosz-sorozatban megjelent regényeit (nekünk odahaza nem voltak meg), azt se tudtam, mikor élt, és hogyan. Nem is volt egyszerű akkoriban, a késő Kádár-korban ennek utánanézni. Szégyellem, de ma is meglehetősen hiányosak az ismereteim róla. Ilyen tekintetben átlagos Rejtő-olvasó vagyok: a műveit jobban ismerem, mint a szerzőjüket.
 
   OZ: A Rejtő-szövegekben megjelenő életszerűen pörgő, soha egy szótaggal se több dialógusait íróiskolákban kellene tanítani. Nem sokan ismerik a tényt, hogy sikertelen színésztanuló volt (egy másik legenda szerint előadás alatt leejtette a hordágyról Törzs Jenőt), viszont onnan hozta az ismereteket, mitől él a színpadon, a regényben a párbeszéd, ebből következően sikeres színpadi szerző, mielőtt belevág az un. "filléres regényekbe".
   BSz: Ezek szerint a színészi pályán elszenvedett kudarcok már többször és nagyban gazdagította a magyar irodalmat. Arról viszont szerencsére van némi képem, hogy miként is néztek anno azok a "ponyvafüzetek". Nagyapám megőrizte az 1920-as évek elején kiadott Rinaldo Rinaldini-sorozatot. Valami száz füzet lehetett, és érdekes, hogy nem nagyon törődtek azzal, hogy az egyik miként következik a másik után. Van olyan, amelyik a fejezet közepén, esetleg egy félbehagyott párbeszédnél ér véget, ami aztán a következő füzetben folytatódik.
 
   OZ: Egy másik legenda József Attila jóllakatásához fűződik, Rejtő egyik előlegéből finanszírozza a dolgot. "A költő úrnak lesz szíves kihozni az étlapon szerepelő valamennyi ételt, abc-sorrendben, míg a költő úr másképp nem rendelkezik..." De ismerünk Karinthy nevével fémjelzett legendát is, amikor holt hírét kelti. Végtére is Rejtő elfogadott figurája a pesti irodalmi életnek? Erről van szó?
   BSz: Rejtő manapság mintha jó értelemben vett divatos szerző lenne, legalábbis többen hivatkoznak rá a kortársak közül. A kánontól talán még messze van, ám már jóval közelebb, mint 2-3 évtizeddel ezelőtt. Szerintem elégedett lenne a helyével. Már ha érdekelné egyáltalán az ilyesmi.
 
   OZ: Két dolog egyszerre a kiadókkal kapcsolatban. Az egyik, hogy a Japánból a pincérfiú fut át az aktuálisan elkészült bohózattal, regényrészlettel, azzal fizeti a cechet. Ezt a történetet üti, hogy egyszer csak kiakad a Nova kiadó Müller úra viselkedésén, aki heréli, átfazonírozza a regényeit, cím szerint Az előretolt helyőrségről és A szőke ciklonról van szó. A következő P. Howardokra – amelyeken vélhetőleg igen szépen keresett a kiadó - azonnal három másik kiadó ugrik. Mi lehet az igazság? A kiadó behülyül, nem fizeti meg az íróját, ráadásul a kiadói ember "jobban tudja"?
   BSz: Rejtő olyan műfajban alkotott, amiben végtére is a kiadói érdekek nagy súllyal estek latba. Ezeket a filléres regényeket, füzeteket ugyanis elsődlegesen el kellett adni, azt pedig ebben a műfajban a kiadó tudja, tudta, hogy miként. Különben ha már kiadó: többen próbálkoztak már az utóbbi húsz évben Rejtő megjelentetésével, az alapos életműkiadás, kritikai jegyzetekkel, korrekt szerkesztéssel azonban még mindig hiányzik. (Vagy én maradtam le róla?)
 
   OZ: Halálakor 38 éves. Mai tudatunkkal ez több az elképzelhetetlennél. A körülmények, a korabeli viszonyok is. Teljes, komplett életművet hagy hátra, de a kérdés mégis ott leng az életmű fölött: mi történik, ha túléli, ha megírja a munkaszolgálatot, ha megírja a frontot, Budapest ostromát, ha megírja - a maga sajátos nyelvezetében – a negyvennyolccal kezdődő ötvenes éveket?
   BSz: Nekem ez a kérdés József Attilánál szokott eszembe jutni. Mi lett volna, ha ő megéli mondjuk az ötvenes éveket, ötvenhatot, és a többit? Azonban állítólag ott a karma, ami afféle predesztinációként tulajdonképpen mindig teljes ívet rajzol ki. Azt a pályát, amit végtére is befut az ember. József Attilánál, Rejtőnél is komplett életművekről beszélünk, és nem a korai halál miatt, hanem mert tényleg kerek egésznek érezzük mind a kettőt. Egyszerűen nem tudjuk elképzelni a folytatást. Én legalábbis így vagyok evvel.
 
   OZ:. Rejtő mögött a köztudatban - akár így, akár úgy nézzük - nincs ott az ember. Nem közismert tény, hogy az "Egyedül vagyunk" című nyilas lap feljelentésére kapja meg az azonnali munkaszolgálati behívót. Rejtő egy korosztály (X-től X-ig, a határok tetszés szerint tologathatók) mindenkori olvasmánya, mégse tudja az olvasók töredéke sem, hogy a beteg író 1942-ben bevonul, 1943. január elsején halott - mindez a nemzetvédő újságírók nemzetvédő heroizmusának köszönhető. Tesz (tenne), elvesz (elvenne) ez az ismeret a rejtői egészhez?
   BSz: Én azt gyanítom, hogy nem. A mű, az igazán jó mű mindig önálló életet él, függetlenül szerzőjének sorsától. Kicsit magamhoz kanyarodok vissza, amikor megismétlem, hogy én anno a nyolcvanas években a könyvein kívül semmit nem tudtam Rejtő kilétéről, de vajon mások, a vájt fülű irodalmárokat leszámítva, tudtak? Gyanítom, hogy legföljebb annyit, hogy azonos P. Howarddal. A regények mégis elevenek és üdék voltak akkor is, ma is. Elevenebbek és üdébbek annál, mint amit a sors írójukra kimért. Mondhatni: a művek, még inkább az olvasói kárpótolták Rejtőt, illetve kárpótolják mind a mai napig.
 
 
 
Fekete J. József
Esszéíró, kritikus. 1957. március 1-jén született Bácskossuthfalván (Stara Moravica), a korábbi Jugoszláviában. 1980-tól Zomborban él. Tagja a Magyar Művészeti Akadémiának. Mit ér az irodalom, ha magyar című kötete a 2007-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg a vajdasági zEtna Kiadó gondozásában (Szerk. Danyi Zoltán, sorozatszerk. Beszédes István).
 
 
   OZ: 105 éves volna Rejtő Jenő. Mikor találkoztál először Rejtő-regénnyel?
   Fekete J. József: Az általános iskola ötödik–hatodik osztályába járhattam, amikor kezembe került Piszkos Fred, majd nyomban utána a Csontbrigád. Éppen hogy kinőttem a Cooper-regényeket meg Karl May könyveit. Rejtő ajtóstól rontott nyomukba, és addig maradt, amíg volt könyveiből a könyvtárban. P. Howard ettől fogva hozzám ragadt, viszont Gibson Laveryt akkoriban nem találtam érdekesnek – talán túl sokat akkumuláltam addigra a vadnyugatból –, sőt, mindmáig nem éreztem késztetést, hogy újra elővegyem Rejtő westernjeit. Bár meglehet, hogy éppen most majd megteszem, ugyanis egyszerre kíváncsi lettem, miért is választottam ennyire mereven szét a két alkotói entitás produkcióját.
 
   OZ: Hogyan hatott? Zsenge íróként próbálkoztál Rejtő jellegű regény, kispróza írásával?
   FJJ: Frenetikus élmény volt Rejtőt olvasni, iskolában, pad alatt, odahaza, elmulasztott házi feladatok árán, ágyban, elalvás előtt, ébredés után. Elsőre persze csak a groteszk és a humor jött át a kisiskolás fejembe, de szerencsére voltak újraolvasó periódusaim, amelyek során megdöbbenve tapasztaltam pl. a Csontbrigád mélységeit, amelyek az empátia-hiányos gyermeki olvasatomban nem hagytak nyomot. Az újraolvasás számomra a szellemi relaxáció és a töltekezés egybevágó ideje. Amikor már túlcsordult bennem a „magas irodalom”, amikor se olvasni, se írni nem tudok már, mert bármihez is nyúlok, csömörbe ütközöm, olyankor felfalok néhány kiló (korábban sci-fit, mostanság) horrort, majd leöblítem néhány Rejtő-opusszal, és máris újra fitt vagyok, a depressziót kifújta fejemből a sivatagi homokvihar. Rejtőben mindig meg lehet kapaszkodni.
   Meglehet, hogy amiatt, mert számomra P. Howard nem csak irodalmi élmény, hanem mentálhigiénés terápia is, soha nem foglalkoztatott annak lehetősége, hogy koppintsam stílusát. Meg talán azért sem, mert tudtam, abból rejtői alkat híján csak torzszülött, legjobb esetben is csupán stílusparódia születhetne. Ilyen jellegű késztetés csak vénségemre (lappangó vírus?) jelentkezett nálam. Amikor megképződött bennem a Nettitia K. Froese nevű alkotói entitás (identitás?), ő úgy vélte, írásműveiben egyszerre jut szóhoz Szentkuthy Miklós és Rejtő Jenő, a magyar irodalom két elsikkasztott géniusza. Persze nem ez lett belőle, ha lett egyáltalán belőle valami. A Rejtő-hősök (Wagner úr) pofátlanságával felvértezve azért idepötyögöm, hogy Nettitia egyik legutóbbi olvasója Borges és Nabokov párhuzamába helyezte Nettitia hevenyészett dolgozatait, ami azért nem túl rossz helyezés az olvasói elvárás horizontján.
 
   OZ: Élete csupa-csupa legenda. A egyik legenda szerint megpofozta szakiskolai tanárát, mert az lezsidózta.
   FJJ: Alkati kérdés. Én sokkal gyávább voltam, amikor a filozófiatanárom helyett csupán a kettétépett tankönyvet vágtam ki a gimnázium második emeleti tantermének ablakán. Feszélyezett ugyanis, hogy magyar tannyelvű osztályban, frissen érkezett előadóként szerb nyelven kérte számon a tankönyvben lábjegyzetben közölt akármit, miután a törzsszövegből kitűnőre feleltem. Akkor, a gimnázium negyedik osztályában vettem észre, hogy az én hátamból is kiáll egy kés. Vagy legalábbis a nyele. Annak felismerése, hogy én odahaza se vagyok, lehetek házigazda. Viszont ezen semmiféle pofozás semmit se változtatott volna.
 
   OZ: A Rejtő-szövegekben megjelenő életszerűen pörgő, soha egy szótaggal se több dialógusait íróiskolákban kellene tanítani. Nem sokan ismerik a tényt, hogy sikertelen színésztanuló volt (egy másik legenda szerint előadás alatt leejtette a hordágyról Törzs Jenőt), viszont onnan hozta az ismereteket, mitől él a színpadon, a regényben a párbeszéd, ebből következően sikeres színpadi szerző, mielőtt belevág az un. "filléres regényekbe".  
   FJJ: Hát, itt vissza lehetne kanyarodni a drámairodalom kezdeteihez, a dialógusok dinamikájához, szót lehetne ejteni a leíró, közlő, és megjelenítő elemek ritmikus váltásairól, az írásmű felépítésének dinamikus struktúrájáról, eszelhetnénk sok tanítható, tanulható dologról, ám nem lenne semmi értelme: alkati adottságok híján üresen csörög a teória, akár a lyukas mogyoró. Az viszont tény, hogy a színpad, az előadás feszességét meghatározó tér-idő-fegyelem ismerete fontos eleme a szóbeli előadásnak. Orfeumi produkciót – amely során a test és a szellem egyaránt kielégülést nyer, Rejtő szellemében nem lehet színházi, éttermi, kuplerájban és könyvtárban szerzett ismeretek nélkül. Az írott dráma csak fél lábon biceg színpadi előadás nélkül, a színpadi tapasztalat viszont olvasmányos prózaszöveghez vezethet. Ehhez viszont nem elegendő a pattogó dialógus, a párbeszéd súlya az, ami Rejtő munkáiban egyszerre erősíti a történés mozgalmasságát és nyomatékosítja a szerzői világkép szilárdságát.
 
   OZ:. Egy másik legenda József Attila jóllakatásához fűződik, Rejtő egyik előlegéből finanszírozza a dolgot. "A költő úrnak lesz szíves kihozni az étlapon szerepelő valamennyi ételt, abc-sorrendben, míg a költő úr másképp nem rendelkezik..." De ismerünk Karinthy nevével fémjelzett legendát is, amikor holt hírét kelti. Végtére is Rejtő elfogadott figurája a pesti irodalmi életnek? Erről van szó?
   FJJ: Itt értetlenül állok: azt sem tudom, mi az irodalmi élet, azt sem, hogy mi a pesti irodalmi élet. Rejtő bizonyára (mindenképpen) része irodalmunknak, része Budapest történelmének, ezekkel együtt a magyar irodalom történetének is. A magánélete beleírható lenne ezen irodalom történetébe? Egy rejtői pofa bizonyára belekívánkozik az emlékezés legendáriumába – s az irodalomtörténet-írást miért ne tételezhetnénk kanonizációs legendáriumként? ¬ – miközben a szerzőt nem csak hőseivel, hanem a hősei történetét kiagyaló írót övező anekdotákkal is azonosítjuk. Számomra megadatott a tudatlanság azon foka, amelyen Rejtő hőseiben a szerzőt is jelenvalóként élhetem meg.
 
   OZ: Két dolog egyszerre a kiadókkal kapcsolatban. Az egyik, hogy a Japánból a pincérfiú fut át az aktuálisan elkészült bohózattal, regényrészlettel, azzal fizeti a cechet. Ezt a történetet üti, hogy egyszer csak kiakad a Nova kiadó Müller úra viselkedésén, aki heréli, átfazonírozza a regényeit, cím szerint Az előretolt helyőrségről és A szőke ciklonról van szó. A következő P. Howardokra - amelyeken vélhetőleg igen szépen keresett a kiadó - azonnal három másik kiadó ugrik. Mi lehet az igazság? A kiadó behülyül, nem fizeti meg az íróját, ráadásul a kiadói ember "jobban tudja"?
   FJJ: A kiadó nem hülye. Még akkor sem, ha látszatra az. Ismerek gondos, elővigyázatos, rátarti, segítőkész (!), finnyás, faszarági, alamuszi, önpropagáló, zsebre dolgozó, meg mi egyébre nem hasonlító kiadókat, ám egyetlen kiadóval találkoztam, amely tisztességgel megfizeti szerzőjét, munkatársát. De hogy melyik ez a becsületes, szöveggel nem szarozó, tiszteletdíjjal nem manipuláló könyvkiadó, akkor se mondom el, ha tőrt döftök a hátamból kihúzott konyhakés helyére. Hehe…
 
   OZ: Halálakor 38 éves. Mai tudatunkkal ez több az elképzelhetetlennél. A körülmények, a korabeli viszonyok is. Teljes, komplett életművet hagy hátra, de a kérdés mégis ott leng az életmű fölött: mi történik, ha túléli, ha megírja a munkaszolgálatot, ha megírja a frontot, Budapest ostromát, ha megírja – a maga sajátos nyelvezetében – a negyvennyolccal kezdődő ötvenes éveket?
   FJJ: Itt nem kell túl sok fantázia: ha csak a munkaszolgálatos bakancsának történetét sikerül megírnia, ma ott lenne a hivatalos irodalomtörténet fényes, aranyfüstös oldalain. S a mai nemzedékek talán éppen az ő regényeiből tanulhatnák ma a XX. század magyar történelmét, úgy ahogy azt tanítani nem lehet, csak átélni lehetett.
 
   OZ: Rejtő mögött a köztudatban - akár így, akár úgy nézzük - nincs ott az ember. Nem közismert tény, hogy az "Egyedül vagyunk" című nyilas lap feljelentésére kapja meg az azonnali munkaszolgálati behívót. Rejtő egy korosztály (X-től X-ig, a határok tetszés szerint tologathatók) mindenkori olvasmánya, mégse tudja az olvasók töredéke sem, hogy a beteg író 1942-ben bevonul, 1943. január elsején halott - mindez a nemzetvédő újságírók nemzetvédő heroizmusának köszönhető. Tesz (tenne), elvesz (elvenne) ez az ismeret a rejtői egészhez?
   FJJ: Rejtő úgy élt, ahogy. Úgy végezte, ahogy. Anekdotából idézve: tantaloszi kínok közepette, betegen, saját halálgyötrelmei fölötti szarkazmussal az ajkán. Nem hiszem, hogy írói teljesítménye ennek tényében átminősülhetne. Nem jobb költő sem Federico Garcia Lorca, sem Ivan Goran Kovačić attól, hogy a fasiszták lemészárolták őket, nincs kiemelő hatása annak, ha valaki fiatalon távozott az alkotópályáról – nekünk aztán van ám példatárunk rá, csak a legutóbbikat említvén: Petőfi, József Attila, Sziveri János – és ezt annak ellenére is vallom, hogy Sylvia Plath szerint baj, ha a költő megöregszik. Szerintem a prózaírónak meg csak javára szolgál, hogy ha korosodik. Rejtő harminchét éves korában írt utoljára bármit. Mellékesen egy életművet. Abban a korban, amiben a közhiedelem szerint az alkotónak még kacérkodnia sem kellene igazán a regényírással, mert annak később jön el az ideje. Csakhogy esetében éppen az volt a katasztrofálisan serkentő/gátló körülmény, hogy mások érezték történelmük elérkezett idejét, aminek nevében jogot véltek érezni arra, amire embernek nincs joga. Egy ember élete soha nem lehet értékesebb önnön életművénél. Rejtő esetében ezen (humanista) törvényszerűség ellenére a műre helyeződött a hangsúly, ő megmaradt szívesen játszott színpadi szerzőnek, és szerzői nevek mögötti – az anekdoták híján jószerével arc nélkül maradt – zseninek.
 
 
Mányoki Endre
Egyetemi adjunktus
 
   OZ: 105 éves volna Rejtő Jenő. Mikor találkoztál először Rejtő-regénnyel?
   Mányoki Endre: Természetesen kiskamaszként. Zsolti, a bátyám gyűjtötte az Albatroszokat, főleg Péhóvardot. Biztos, hogy A három testőrt olvastam először, ma is kívülről fújom: Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos,egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta.
   A gimiben Kolozs Mikivel, a cseppet sem titkos költővel és padtársammal már egészen tökélyre fejlesztettük az idézést. Valamelyikünk valamelyik regényt valahol elkezdte, aztán felváltva nyomtuk, amíg ki nem küldtek a folyosóra. Érdekes, hogy intő sosem lett belőle.
   A Bölcsészkaron Veszelák szakdolgozatot akart írni Rejtőből. Akkor orosz szakon már a strukturalista elemzést is tanultuk, ez lett volna az analízis alapja – meg a mélyfilozófiai szenvedély; Feri kezdő költő volt és bölcselő („A láb lábszagú, a cipő cipőszagú, a láb cipőszagú, a cipő lábszagú” – ezt is fejből tudom), tehát azonnal lehülyézték. Az ELTE akkor éppen nem volt humoros kedvében, no meg filozofikusban sem.
   A minap a Képzőn jött véletlenül szóba, elhűltem, hogy nemcsak olvassák, de ugyanúgy fejből idézik is, mint én anno. Sőt, még a Korcsmáros-féle Füles-képregények is előkerültek. Van remény.
 
   OZ: Hogyan hatott? Zsenge íróként próbálkoztál Rejtő jellegű regény, kispróza írásával?
   ME: Zsenge íróként lélekmélyi témákban voltam érdekelt, eszembe sem jutott a mestert fölidézni. Később írtam ugyan csavaros szövegeket, sőt, egyikben sok más szereplő mellett föltűnt a félszemű és féleszű Sigorszki, de tudatos vagy fölismert P. Howard-hatásról szó sincs. Másoknál, akik velem ellentétben nem alkalmi prózisták, se látom igazán élőnek ezt a hagyományt (persze Esterházy, Parti Nagy, Garaczi hátterében föl-fölsejlik Rejtő alakja).
   Ami igazán elkeserít, hogy a filmszakma sem használja ki a kézenfekvő lehetőséget, holott egyvégtében a közönségfilm kontra művészfilm bornírt baromságaival foglalkoznak. Kis magyar pornográfia.
 
   OZ: Élete csupa-csupa legenda. A egyik legenda szerint megpofozta szakiskolai tanárát, mert az lezsidózta. 
   ME: Még jó! És szép. Senki Alfonz mint gyerekhős. Vérbő, vérmes, vérbeli. És persze esendő. Minden együtt van. Még a függöny mögött, de az is felmegy idővel. És legördül. Sajnos idő előtt.
   Erről jut még eszembe, hogy a Békés István, Ráth Végh-féle anekdotagyűjteményeknek vajon hogy s mint nem lett folytatása? Ez a műfaj is elveszett (bár Temesi, Czakó fújták még egy ideig a parazsát), holott a volt s való világunk szinte ordít utána.
 
   OZA Rejtő-szövegekben megjelenő életszerűen pörgő, soha egy szótaggal se több dialógusait íróiskolákban kellene tanítani. Nem sokan ismerik a tényt, hogy sikertelen színésztanuló volt (egy másik legenda szerint előadás alatt leejtette a hordágyról Törzs Jenőt), viszont onnan hozta az ismereteket, mitől él a színpadon, a regényben a párbeszéd, ebből következően sikeres színpadi szerző, mielőtt belevág az un. "filléres regényekbe".
   ME: Ha ez kérdés, akkor már meg is válaszoltad.
 
   OZ: Egy másik legenda József Attila jóllakatásához fűződik, Rejtő egyik előlegéből finanszírozza a dolgot. "A költő úrnak lesz szíves kihozni az étlapon szerepelő valamennyi ételt, abc-sorrendben, míg a költő úr másképp nem rendelkezik..." De ismerünk Karinthy nevével fémjelzett legendát is, amikor holt hírét kelti. Végtére is Rejtő elfogadott figurája a pesti irodalmi életnek? Erről van szó?
   ME: Nem néztem utána, de egyéb ismereteim szerint a háború előtti magyar (pesti, nagyvárosi) irodalmi élet a mából nézve hihetetlenül gazdag volt, tehát minden műfajra és persze minden fajta tehetségre egyaránt érzékeny. Ennek természetesnek kellene lennie; a kuplé máshol érint meg, mint a Jónás könyve. Nem fekélyesedne a gyomrunk és az agyunk, ha lenne öt-hat kabaré, filléres regényekben piszkosfredek osztanák az észt és az elégtételt, a lapok tele volnának tárcákkal, és kéthetente a Nyugatot hozná a postás. Még azt hihetnénk, hogy élünk…
   PS. Úgy emlékszem, éppen Karinthyval sakkozott a Japánban, amikor „elindultak a vonatok…”
 
   OZ: Két dolog egyszerre a kiadókkal kapcsolatban. Az egyik, hogy a Japánból a pincérfiú fut át az aktuálisan elkészült bohózattal, regényrészlettel, azzal fizeti a cechet. Ezt a történetet üti, hogy egyszer csak kiakad a Nova kiadó Müller úra viselkedésén, aki heréli, átfazonírozza a regényeit, cím szerint Az előretolt helyőrségről és A szőke ciklonról van szó. A következő P. Howardokra - amelyeken vélhetőleg igen szépen keresett a kiadó - azonnal három másik kiadó ugrik. Mi lehet az igazság? A kiadó behülyül, nem fizeti meg az íróját, ráadásul a kiadói ember "jobban tudja"?
   ME: Próbálj meg ma kézirattal fizetni! Vagy (vissza az előző anekdotra) próbáld meg a honorodból egy mai József Attilával végigetetni az étlapot!
   Elég rutinos szerkesztő voltam jó sokáig. Nem az a valódi gond, hogy a redaktor húz-von-gyomlál-átír (tudod, ő titkos író, és persze jobb, mint a szerzői), hanem az, hogy most egyetlen kiadó sem ugrik. Pedig van belőlük elég. Ál-alternatívák kínálkoznak, például a net, viheted a cuccod a blogodra. Nem rossz, de a kultúra akkor is intézményrendszer, szervezett hálózat, értékközpontokkal, értelmezési mezőkkel, kommunikációs csatornákkal. Kiadók, színházak, iskolák, mozik. Műhelyek, közvetítők, piacterek. A piactér önmagában, még ha végtelenné tágul is, szűk.
 
   OZ:. Halálakor 38 éves. Mai tudatunkkal ez több az elképzelhetetlennél. A körülmények, a korabeli viszonyok is. Teljes, komplett életművet hagy hátra, de a kérdés mégis ott leng az életmű fölött: mi történik, ha túléli, ha megírja a munkaszolgálatot, ha megírja a frontot, Budapest ostromát, ha megírja - a maga sajátos nyelvezetében - a negyvennyolccal kezdődő ötvenes éveket? 
   ME: József Attila 32, Sziveri 42 volt, amikor meghalt. Nincs különbség. Nem élhették túl, nem élhették meg. Akik túlélték, akik megélték, azoknak kellett vagy kellett volna megírni a folytatást. Annak ismeretében, annak a birtokában, amit a Rejtők, József Attilák, Sziverik maguk után hagytak. Hogy nekik is legyen hagyatékuk, amikor belevékonyodnak Ukrajnába vagy Magyarországba.
   Egy életmű persze másként is áthagyományozódhat. Például folyamatosan, élethosszon át, mint Weöresé, Pilinszkyé, Tandorié. Az irodalom, benne az író, nem a vegetáció kivételes eleme, hanem egyik része. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a jobbik. Még Rejtőék okán sem.
 
   OZ:. Rejtő mögött a köztudatban - akár így, akár úgy nézzük - nincs ott az ember. Nem közismert tény, hogy az "Egyedül vagyunk" című nyilas lap feljelentésére kapja meg az azonnali munkaszolgálati behívót. Rejtő egy korosztály (X-től X-ig, a határok tetszés szerint tologathatók) mindenkori olvasmánya, mégse tudja az olvasók töredéke sem, hogy a beteg író 1942-ben bevonul, 1943. január elsején halott - mindez a nemzetvédő újságírók nemzetvédő heroizmusának köszönhető. Tesz (tenne), elvesz (elvenne) ez az ismeret a rejtői egészhez?
   ME: A halhatatlan légiós címmel valamikor a hetvenes években készült erről egy fél-dokumentumfilm, nem ártana, ha a tévé leadná. Nem tudom, mikor mutatták be azóta, vagy hogy volt-e más, hasonló feldolgozás. Mint ahogy arra sem emlékszem, kiadták-e 1967 óta
   Az utolsó szó jogán címen közölt novelláit. Ha nem, annak is ideje volna.
   Hogy elvenne bármit is az élettörténet a műből? Soha. A mű eleve élet, öntörvényű. De az életút maga is alkotás, ha másként értékesül is. Átjárják egymást, de csak „mint huzat a házon”.
   Idemásolom végül a fent említett kötetben – évszám nélkül – közreadott versét, mert nemcsak hiszem, de tudom is, hogy hozzátesz a „rejtői egészhez”:
 
Sír (a) felirat
 
Ki itt nyugtalankodik csendesen,
Író volt és elköltözött az élők sorába.
Halt harminchat évig, élt néhány napot,
S ha gondolkozott, csak álmodott
Néhány lapot. S mikor kinevették:
Azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői hant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csira
És azt álmodja, hogy él.
Szegény. Béke hangjaira!
Ámen.
 
 
Kapcsolódó:
Egy fiatal magyar író fantasztikus élete http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/4350
P. Howard munkaszolgálatban fejezi be http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/1543

 

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.